Rushd-legjobb-kép

Az alábbi írás idézet Rushdoony, „Roots of Reconstruction” című antológiából, a 147. oldalról. A részlet a (modern vagy régi) állam (amely túlhatalmat gyakorol) bibliátlan tevékenységére világít rá, amikor az az egyház belügyeibe is beavatkozik, és közvetve vagy közvetlenül megpróbálja irányítani őket – járulékosan ezzel egy humanista vallást terjesztve és képviselve. A teonomista állam ezzel szemben nem ilyen, hanem az egyházak belső rendelkezéseit teljesen az egyházak saját vezetésére hagyja.

Fontos még leszögezni, hogy jelen írás nem foglalkozik azzal, hogy milyen vallású egyház működhet a teonomista/rekonstrukcionista állam keretein belül (jobban mondva, csak céloz rá, egy helyen). Ezt a szintén fontos témát, egy későbbi írás fogja tárgyalni.  (kiemelések és aláhúzások tőlem)

“Az egyik terület, amit óriási tudatlanság övez napjainkban, az a vallásszabadság és annak jelentése. A történelem során létező általános gyakorlat, a Római birodalomban is, a vallási türelem gyakorlata volt, ami egészen más, mint a vallásszabadság.

A vallási türelem esetén az állam nagyon fel van magasztalva minden területen, hatalma totalitárius jellegű. Az állam a független úr, a legfőbb vallásos hatalom és entitás. Az állam dönti el, hogy mi és ki működhet, és az állam dönti el a működés feltételeit is. Az állam magának tartja fenn a jogot, hogy kijelölje, mely vallásokat nyilvánítja megtűrtnek a saját szempontjai szerint, és melyeket veti alá szabályozásoknak és felügyeletnek.

A Római Birodalom hitt a vallási türelemben. Úgy tekintett a vallásra, mint ami jó a közmorálra nézve, ezért szabályozások és engedélyezések rendszerét alkotta meg. Az új vallásoknak meg kellett jelenniük a magisztrátus előtt, el kellett fogadniuk a császár fennhatóságát, ezért cserébe egy írásos engedélyt kaptak, amit aztán kifüggeszthettek a vallási gyülekezőhelyük ajtajára.

A korai egyház ezt a protokollt elutasította, mert ez a császár fennhatóságát fejezte ki a Krisztus és egyháza fennhatósága helyett. A korai egyház elutasította a vallási türelmet, mert tagadta az állam jogát, hogy arról határozhasson, hogy Krisztus egyháza létezhet-e, vagy nem, vagy, hogy arról, hogy milyen feltételek mellett létezhet. A korai egyház elutasította a vallási türelem fogalmát és a vallásszabadságot vallotta helyette.

A későbbi századok során aztán katolikusok és protestánsok egyaránt gyakran harcoltak a vallásszabadságért. Sok egyház behódolt a vallási türelem tanának, annak minden rossz következményével együtt. A vallási türelem nagyon sok félelmetes gonosz következményt szült. Először is, egy adott egyházat alapított és kezdett megtűrni az állam – és nem Krisztus -, ezt aztán támogatott vagy államilag megtűrt (bevett) vallási intézménynek nyilvánította. Ez a támogatás aztán előjogokat biztosított az államnak.

Ez többféle módon zajlott le. Jelenthette, hogy az állam nevezte ki vagy irányította a püspököket (legyenek azok protestánsok vagy katolikusok). Jelenthette, hogy csak az állam adhatott engedélyt egy egyház nemzeti zsinatának összehívására. Ezen esetekben az adott szervezet az állam irányítása alatt állt. Még a legjobb esetben is csak az volt elmondható a szituációról, hogy az egyház egy támogatott rabszolgaközponttá vált; legrosszabb esetben az egyház egyszerűen csak a bürokrácia részévé vált, és az aktívan dolgozó lelkipásztorok ritkaságszámba mentek át. Előbb vagy utóbb, az ilyen szervezetek neve az állam kiszolgálásával és a neki való alávetettséggel jelentett egyet.

Másodsorban, a megtűrt/bevett egyház parazitává vált, mivel túl sokszor függött az állami támogatástól, hogy be tudja gyűjteni a tizedét és a járandókat. Működőképes maradt, de nem az emberek hite miatt, hanem az állami támogatás miatt. Ennek következtében az államegyház az államot szolgálta ki, nem pedig az Urat, de nem is az Úr népét. (Amikor az államok humanistává váltak, és többé már nem érdekelte őket az egyházak irányítása, akkor hozzáláttak, hogy megvonják az előjogokat és támogatásokat – ennek pozitív hatása lett: sok bevett egyházon belül megtérési hullámok vonultak végig!)

Harmadsorban, a bevett és támogatott egyház, üldöző egyházzá vált. A hitben még saját, immáron illegális, vetélytársaival se tudott versenyre kelni, így hát az államot használta fel a rivális egyházak üldözésére. Mind a katolikus, mind a protestáns szervezetek szörnyű dolgokat hajtottak végre ilyen keretek között. Mindeközben a humanista ellenségeik kritizálhatták őket intoleranciájukért, és kegyetlenkedésüket a kereszténység szükséges velejárójaként tüntethették fel!

Negyedszer, a vallási tolerancia intoleranciához vezet, ezt már bebizonyítottuk. A vallási türelem engedélyezés; azaz állami támogatás, kegy, és mindazok, akik birtokolják, monopóliumot akarnak belőle (más szóval azt akarják, hogy csak magukra vonatkozzon a türelem – a szerk.). Ezért a vetélytársak felé intolerancia alakul ki, és az egyház érzéketlenné válik minden ügyre, kivéve a monopólium kérdését. A 17. századi Angliában példa erre az anglikán egyház elvakultsága, Laud érsek vezetése alatt, amikor a puritanizmust üldözte, ez igencsak meghökkentő. Azonban, amikor Cromwell került hatalomra, akkor a presbiteriánusok lettek az egyedüli megtűrt frakció, amikor az anglikán egyház átvételéről és vagyonáról volt szó. Ha sikerrel jártak volna, akkor Laud sanyargatása ismétlődött volna meg.

Ám Cromwell meggátolta őket ebben; később maguk a presbiteriánusok voltak azok, akik aláásták a nemzetközösséget és segítettek trónra juttatni a letaszított II. Károlyt, aki gyorsan kirakta őket az Anglikán Egyházból. A gyarmati Amerikában feszült kvázi-egyház alapítások léteztek. Tulajdonképpen az Anglikán Egyház volt a hivatalos egyház a korona összes tagországában, beleértve még a katolikus Írországot is. (Írország soha nem volt katolikusabb annál, mint amikor Anglia rákényszerített egy külföldi egyházat!) Carl Bridenbaugh, „Mitre and Sceptre” című könyvében (1962), rávilágított, hogy az amerikai függetlenségi háborút az is motiválta, hogy a gyarmatokon nagyon tartottak egy angol győzelem esetén az amerikai püspökök teljes hatáskörbe állításától. Eközben az amerikai gyarmatokon elkezdték hirdetni a vallásszabadság koncepcióját a vallási türelem rovására. E téma kapcsán a baptisták a legfontosabbak, kiemelten Issac Backus.

Backus kijelentette, „Feltétlen kötelességünknek tartjuk, hogy megadjuk a császárnak, ami a császáré, de éppenannyira kötelességünk, hogy ne adjuk meg neki, ami egyedül Istenhez tartozik, akinek inkább kell engedelmeskedni, mint embereknek. És amennyire az egyértelmű, hogy Isten egyedül magának tartja fenn a jogot, hogy meghatározza a törvényeit, hogy milyen istentiszteletet vár el, ki szolgáljon neki abban, valamint, hogy a szolgálókat milyen módon kell támogatni, ugyanúgy egyértelmű az is, hogy Istennek ezt az előjogát igyekeznek megnyirbálni országunkban.” (Wm. J. Mcloughlin, editor: Isaac Backus on Church, State, and Calvinism, Pamphlets, 1754-1789, p. 317. Harvard University Press, 1965.) A vallási türelem hívei, Backus szerint, „a császár barátaivá” váltak, itt Backus a farizeusok mondását idézte, amit a római államhatalom képviselőjének mondtak Jézus kapcsán „ha elbocsátod ezt az embert, akkor nem vagy a császár barátja” (Jn 19:12).

Nem tehetjük meg, hogy az államot ruházzuk fel a jogkörrel, hogy eldönthesse, melyek az emberi kötelességek Isten felé, miként a vallási türelem elve teszi. Ez a nézet, Backus így vélte, a hit dolgait a lelkiismeret ítélőszékétől kivonja, és az állami ítélőszékek elé viszi, így ássa alá az igaz hitet. Backus meglátta, hogy az új országben nem lesz egység, ha a szövetségi unióban a vallási türelem elve elfogadást nyer. Backus Cotton Mathertől idézte a következőket „Az erőszak lehet, hogy a képmutatókká teszi a tévedőket, de soha sem teszi őket megtért hívekké.” Backus nézetének lényege a következő volt: „A vallás (azaz a bibliai vallás) minden evilági állam és királyság előtt kell, hogy álljon, és ezért természeténél fogva nem vethető alá emberi törvényeknek” (432. o.)

Az USA alkotmányának első kiegészítése, amely lecserélte a vallási türelem elvét és az államegyház elvét a vallásszabadságra, Backus és más egyháztagok munkájának eredménye volt. Az egyháztörténelemben egy kulcsfontosságú győzelmet jelképezett.

Azonban napjainkra a vallászabadság már halott az Egyesült Államokban. Csak az esetben létezik, ha a valaki a két füle közötti területre szűkíti le. Vallásszabadság helyett, vallási türelemben van részünk. A helyzet az, hogy a vörös Kínában és szovjet Oroszorszában úgyszintén csak a vallási türelem a realitás. Mindkét esetben a vallási türelem, nagyon-nagyon limitált. Az Egyesült Államokban a vallási türelem nagy, és emiatt sok egyháztag nem ismeri fel, hogy a szövetségi kormány és az államok csak a vallási türelem elvéhez tartják magukat, és nem a vallásszabadság elvéhez. Továbbá az is tény, hogy még a vallási türelem keretei is egyre csak szűkülnek.

Ennek megfelelő véleményét a szabályozásokat és türelempártiságot illetően Ernest F. Hollings szenátor az alábbi szavakkal fejezte ki: „Az adómentesség egy kiváltság, nem pedig jog. Nemcsak illő, de alkotmányos is, hogy a kormányzat megszabja ennek a kiváltságnak a feltételeit a diszkrimináció tiltásának alkotmányos elvárása alapján. A vallásszabadság felbecsülhetetlen értékű örökség, amit féltőn kell őrizni. De ha a vallás az ország törvényeivel szembeszáll, akkor a törvényt, és nem a vallást kell fenntartani. Az 1964-es Polgárjogi Törvény úgy rendelkezett, hogy ne legyen diszkrimináció olyan intézményekben, amelyek szövetségi anyagi támogatásban részesülnek, és a bíróság ezt úgy értelmezte, hogy közpénzben közvetve, vagy közvetlenül, adómentesség formájában ne részesüljenek azok az intézmények, amelyek diszkriminálnak.” ((Letter by Hollings, re: the Reagan bill S2024, to control Christian Schools).

Hollings szenátor sok-sok kongresszusi társával egyetértve lecserélte a vallásszabadságot az állam által biztosított vallási türelemre. Az adómentesség eredetileg azt jelentette, hogy az állam nem gyakorol az egyház fölött fennhatóságot, mert az adóztatási jog egyet jelent az uralással és a pusztítás jogával. Most viszont, ezek a humanista etatisták tudtunkra adják, hogy az adómentesség állami támogatás! Az adómentességet „szövetségi anyagi támogatásnak” minősítik, és a bíróságok úgy tartják, hogy az irányításnak az államkincstár támogatása mellett kell zajlania. Ez jogot jelent az egyházak, és minden hasonló intézmény irányítására, beleértve a keresztény iskolákat, egyetemeket, szemináriumokat, alkalmazottakat, stb., mindezt a szövetségi pénz ellenőrzése nevében!

 

Másodszor, Hollings (és sok más bíró) úgy tartja, hogy ez azt jelenti, hogy az 1964-es Polgárjogi Törvény előbbre való, mint az első alkotmányt kiegészítő cikkely. A polgárjogi törvények megtiltják a faji diszkriminációt, de sok egyéb más diszkriminációt is, beleértve a hitvallás alapján történőt is. Egyre több bizonyítékunk van arra, hogy a szövetségi hatóságok azt hiszik, hogy törvény adta joguk van rá, hogy előírják az egyházaknak, hogy ordináljanak nőket, homoszexuálisokat; Január 26-án 1982-ben amikor jónéhány társammal találkoztunk Edwin Meese-szel és még 8 vagy 10 igazságügyis ügyvéddel a Fehér Házban, akkor Meese (egy lutheránus keresztény!) érzéketlenül megjegyezte, hogy mindez a szövetségi kormány hatáskörén belülre esik. Ez azt jelenti, hogy ugyanazon törvények értelmében az egyháznak meg lehet tiltani, hogy hitvallás alapján diszkrimináljon!

Ez egyenlő arányú képviseltetést jelentene minden vallásnak, beleértve a humanizmust és az ateizmust is, minden gyülekezetben. Isten világméretű egyháza esetében a bíróság kijelenti, hogy ez és ez a gyülekezet és annak tulajdona nem a tagjai vagyona, hanem minden ember, az összes állampolgár vagyona!

Harmadsorban Hollings, Reagan és előtte Carter, az Igazságügyi Minisztérium, az IRS, a Munkaügyi Minisztérium, az államkincstár és több állam álláspontja az, hogy az egyedüli „szabadság”, amivel az egyház rendelkezhet, az csak az állam által eltűrt tevékenység lehet. Továbbá bármilyen dologra vonatkozzon is a türelem, az az adott dolog alá lesz vetve különféle szabályozásoknak, irányításnak és ellenőrzésnek.

De ez, természetesen, totalitarianizmus. Azt jelzi, hogy a vallásszabadság halott és el van temetve; és feltámasztásra vár. A jelenlegi krízissel sem vehetjük fel a versenyt, amíg fel nem ismerjük, hogy a vallásszabadságot felváltotta a vallási türelem. És a türelem keretei állandóan szűkülnek. Ha azonban a keresztények elnémulnak, akkor az Úr is néma lesz, amikor az Ő Legfelsőbb Bírósága elé kerülnek majd. Hadviselés folyik a bibliai törvény ellen, az Úr ellen, a hadba vonulók ezt a háborút elkendőzik azzal, hogy diszkrimináció-ellenesnek, állami támogatáspártinak, a törvényes közérdek képviselőinek, stb.-nek nevezik magukat.

Mindezt korunk egyik leggonoszabb tanításának nevében teszik: a közérdeket követő politika nevében. Semmi, ami közérdekkel ellentétes, nem rendelkezhet adómentességgel, sőt egyesek szerint, még létezési joga sem lehet. Ma a közérdek magába foglalja a homoszexuálisok „jogait”, az abortuszt, az államilag támogatott humanizmust, és még sok más egyebet is. A szándék egyértelmű, és néhányak számára ez egy hivatalos cél is: Senkinek sem lehetnek jogai, aki a közérdeket nem szolgálja ki. A közérdekről („public policy” az eredetiben – a szerk.) szóló tan a totalitarizmus új arculata. Megvan benne minden, ami a régi és új zsarnoki rendszereket jellemezte, csak még erőszakosabb is azoknál.

Ami egyre inkább nyilvánvaló lesz, az az, hogy az Írás hármasegy Istene, a Biblia maga és mindenfajta arra alapított hit, közérdekellenes. A kereszténységnek nincs helye az állami iskolákban és egyetemeken; az állami tanácsokban nincsen beleszólása; a keresztények bármely tevékenységét, amely a politikai befolyást célozza meg, úgy bélyegzik meg, mint valamit, amely megsérti az alkotmány első kiegészítését az egyház és állam szétválasztásáról. A vallásszabadságunkat mindössze akkor tűrik el, ha a fejünkben tartjuk (azaz nem éljük meg a társadalomban – a szerk.). Háborút hirdettek ellenünk, és jobb lenne, ha tudomást vennénk erről, jobban tennénk, ha harcolnánk és állnánk a sarat, mielőtt túl késő.

Lehet, hogy elképzelhető vallási türelem alatt élni, de ez a régi korok gazságainak, a kompromisszumnak és képmutatásnak a felelevenítésével jár együtt, valamint egy nagyobbrészt vagy teljes mértékben civil vallás uralmával (ez a civil vallás az, ami szerint az emberek a hétköznapjaikat élik, afféle humanista vallás – de ez sokszor nem egyezik meg a gyülekezetben tanítottakkal – a szerk.). Ez leváltja a lelkiismeretet az állami engedélyre, a szabadságot pedig az állam által ajándékozott szűk kis térre. Ez a legtöbb, ami az állami jóváhagyás filozófiájától valaha kitelhet.

Azonban az Úr az egyedüli Úr, és trónján nem osztozik az állammal. Ha megadjuk magunkat a császárnak, akkor a császár elítélésében és bukásában is részünk lesz. Ha azonban az Úr pártján állunk, akkor az Ő Lelkével és erejével állunk „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.” (Gal 5:1). [Az államimádat] igájának a gyökerében az a hit és félelem áll, hogy az ember (és állam) hatalma nagyobb, mint Isten hatalma. Fölösleges azt hinni, hogy az ember kerülhet ki a végén győztesként, vagy, hogy az ember kikezdheti Isten szuverenitását és szent céljait. Az igazán fontos kérdés a következő: miből akarjuk kivenni a részünket, a világ vereségéből és ítéletéből, vagy az Úr királyságából és győzelméből?


forrás: itt