A reformátorok között eltérő álláspontok alakultak ki arról, hogy a keresztség milyen hatással van a csecsemőkre. Mindannyian hittek a csecsemőkeresztség érvényességében (az angol baptizmus csak száz évvel később jelenik meg), és nem fért kétség ahhoz sem, hogy a felnőttek esetében a már megélt hitük megerősítésére szolgál a rendelés. Abban is egyetértettek, hogy a hitnek jelen kell lennie, ha valaki újjászületéséről akarunk beszélni. Azonban jelentkezett a probléma, hogy tudvalevőleg a csecsemők racionális kvalitások híján, nem képesek gondolkozni, és így hinni sem. De mivel a reformátorok semmiképp sem akarták kirekeszteni a csecsemőket a keresztség kiszolgáltatásából, ezért a lutheri és kálvini irány más megoldásokkal ált elő, hogy miért keresztelik meg a csecsemőket. Luther azt a furcsa nézetet hirdette, hogy a csecsemők valamilyen misztikus módon hisznek, és ezért újjászületnek a keresztségben (Luther a keresztséget üdvösségre szükséges sákramentumnak fogta fel). A kálvini irányzatból némelyek szintén előálltak egy hasonló magyarázattal, miszerint a keresztségnek azért lehet köze a csecsemőkhöz, mert némelyik csecsemő már újjászületett. Ez a lutherihez közelítő nézet, ún. vélelmezett/feltételezett újjászületés, nem lett jellemző a reformátusok között, és Louis Berkhof teológus is cáfolja az alábbiakban. A kontinentális kálvinista gyermekkeresztelő álláspont az lett, hogy ugyan a keresztséget ki kell szolgáltatni a csecsemőknek, de az aktuálisan csak hittel bíró személyek esetében jelent bármit is – amikor az illető felfogja a saját keresztelését, például a konfirmáció alkalmával, vagy arra készülve. A keresztség és lelki folyamatok kialakulása között nincs közvetlen oksági kapcsolat.


“1.A csecsemőkeresztség alapja Feltehetjük azt a kérdést, hogy milyen alapon kereszteljük meg a hívő szülők gyermekeit. Kálvinista/református körökben kétféle választ igyekeztek adni erre a kérdésre. Egyesek azt mondták, hogy a csecsemőket az ún. vélelmezett újjászületés alapján keresztelik meg. Akik ezen az állásponton vannak, nem merik állítani, hogy biztosan tudnák, hogy a megkeresztelt csecsemők újjászülettek, mindazonáltal Feltételezik ezt, és ezen feltételezés miatt keresztelik meg őket. Ezek a teológusok tehát a kicsinyeket újjászületetteknek tekintik, egészen addig, míg ennek ellenkezőjét nem bizonyítják, míg újjászületetlen szívről nem tesznek tanúbizonyságot. Más teológusok azonban arra az álláspontra helyezkednek, hogy a gyermekeket Isten szövetsége miatt kell megkeresztelni, amihez egy mindent átfogó ígéret tartozik, mégpedig történetesen az újjászületés ígérete is. Ez utóbbi tűnik az egyedüli tartható álláspontnak. A csecsemők megkeresztelésére a szövetség és a szövetség ígérete adja az egyedüli biztos és objektív alapot. A hívők gyermekeit azért kereszteljük meg, mert a szövetségben vannak, attól függetlenül, hogy már újjászülettek-e vagy nem. 2.A csecsemőkeresztség, mint kegyelmi eszköz Ha a sákramentumok csakis arra szolgálnak, hogy megerősítsék Isten kegyelmét, amely már jelen van valaki szívében, akkor természetesen felmerül a kérdés, hogy a csecsemők esetében miként kell felfogni a keresztség kegyelmi eszközi mivoltát? Erre a vélelmezett újjászületés tana képes egy választ adni. Ha a gyermekek feltehetőleg újjá vannak születve, akkor feltételezhetően a kegyelem csírája, amely már jelen van a szívükben, valamilyen misztikus módon tápláltatik, amikor megkeresztelik őket. Azonban e megoldás ellen felhozhatjuk, hogy nem szükséges azt feltételezni, hogy a keresztelési folyamat kegyelmi eszközi [hiterősítő] hatása kizárólag a keresztelés kiszolgáltatásának perceire korlátozódhat. A hitet erősítő hatása jelen lehet később is, amikor a megkeresztelt már egyértelműen megérti megkeresztelésének jelentőségét.”


forrás: Berkhof: A keresztény teológia kézikönyve