Az alábbi részlet Tim Kellernek magyar nyelven nemrég megjelent, “A házasságról – Illúziók és félelmek helyett kiteljesedés” c. könyvében található. Rendkívül hasznos tanácsokat tartalmaz a biblikus szinglilétről és a bálvány szinglilétről, valamint a biblikus házasságról és a bálvány házasságról. Azt is megtudhatjuk belőle például, hogy miért szükséges a kereszténynek kereszténnyel házasodnia. De a legfontosabb részlete, amiért feltétlenül lehozzuk, az a randevúzásról alkotott józan, biblikus felfogása. Ezt a témát egy kommentárral is elláttuk, ami a cikkrészlet végén található.

„… Vajon mi vitt rá, hogy a házasságról tanítsak egyedülállóknak? Nos, egyszerűen az a tény, hogy a házasságról alkotott kiegyensúlyozott felfogás nélkül nehéz egészséges egyedülálló életet élni. Hiszen ennek hiányában vagy túlságosan vagy nem eléggé vágyik az ember a házasságra, az élete pedig mindkét esetben megsínyli a tájékozatlanságot. …

[Itt Keller hosszasan felvezeti az 1Kor 7:27-29, 29-31 verseket.]

… egyelőre még érvényesek a világ társadalmi és anyagi jellegzetességei. Minden megy tovább, mi is ebben a világban élünk. Gondolnunk kell a holnapra. Ugyanakkor az Isten jövőbeli uralmába vetett bizonyosságnak köszönhetően egészen másként viszonyulunk a földi élethez és a feladatokhoz. Örülünk a sikernek, de nem visszük túlzásba; elszomorít a kudarc, de nem esünk kétségbe, mert biztosan tudjuk, hogy a jövőben öröm vár ránk Istennél. Élvezhetjük tehát [az életet], de „mintha nem élnénk vele” (1Kor 7:31).

Mi a jelentősége mindennek a házasság és a család szempontjából? Pál szerint házasságon belül és kívül egyaránt jó helyen van az ember. Ne szédüljünk meg az örömtől, ha megházasodunk, de akkor se keseredjünk el, ha nem – hiszen Krisztus az egyetlen társ, aki valóban képes megelégíteni minket, és Isten családja az egyetlen család, amely igazán befogad és örömet ad.

Miért jó az egyedülállóknak?

Mindezek fényében jobban érthetjük Pál apostol radikális kijelentéseit a házasság és az egyedülállóság témájában. Stanley Hauerwas szerint a kereszténység volt az első vallás, amely elfogadható alternatívaként jelenítette meg az egyedülálló életformát. Így fogalmaz: „egyértelmű különbség a kereszténység és a judaizmus [valamint a többi világvallás] között, hogy előbbiben felvetődik az egyedülálló életforma mint lehetséges alternatíva a  követői számára.” Szinte valamennyi ókori vallásban és kultúrában megkérdőjelezhetetlenül a család és a gyermeknemzés számított értéknek. Családi becsület nélkül nem létezett becsület, örökösök nélkül senki sem hagyhatott maradandó nyomot a világban. Akinek nem született gyermeke, az lényegében semmivé vált, nem volt jövője. Abban a korban egyedül a gyermekek jelentették a jövőbe vetett reménységet. Azok, akik hosszú távon egyedül éltek, az ókori felfogás szerint nem éltek teljes életet.

A kereszténység alapítója, Jézus Krisztus és vezető teológusa, Pál, azonban egész életében egyedül élt. Mivel Jézus Krisztus egyedülállóként is maga volt a tökéletes ember, az egyedülállók életét többé már nem tekinthetjük kevésbé értékesnek vagy beteljesedettnek (Zsid 4:15; 1Pt 2:22). Pál az 1Kor 7-ben Istentől megáldott, jó állapotnak nevezi, ha valaki nem házas, sőt, bizonyos körülmények között még jobbnak is tartja a házasságnál.  Ennek a forradalmian új gondolkodásmódnak köszönhetően a korai egyház nem gyakorolt nyomást a hívőkre, hogy házasodjanak (mint az Pál levelében is láthattuk) (ami akkoriban házasságszerzéssel történt, nem pedig udvarlással, tehát egy elég rövid és biztos processzus volt, erről a szerzőt lsd. alább a randevúzás történeténél – a szerk.), a szegény özvegyeket pedig intézményesen támogatta, hogy ne kelljen feltétlenül újraházasodniuk. Egy társadalomtörténész a következőképpen jellemzi az egyház gyakorlatát:

„Az özvegyen maradt keresztény asszonyok jelentős előnyöket élveztek. A pogány özvegyekre erős társadalmi nyomás nehezedett, hogy újraházasodjanak. Augustus császár még meg is bírságolta azokat, akiknek nem sikerült két éven belül nyélbe ütniük a házasságot. Ezzel szemben keresztény körökben kifejezett tisztelet övezte az özvegyeket, az újraházasodást pedig legalábbis nem pártolták. Az egyház készségesen támogatta a szegény özvegyeket, meghagyva számukra a döntés jogát, hogy újraházasodnak-e, vagy sem. [Az egyedüllétet választó özvegyek aktívan segítettek a környezetükben élőkön.]”

Vajon miért ezt a megközelítést választotta a korai egyház? Az evangélium és a jövőbe vetett reménység hatására a hívők már kevésbé bálványozták a házasságot. Abban a korban nem létezett radikálisabb életforma, mint azé, aki nem hagy maga után örökösöket.  A felnőtt ember számára a gyerekei jelentették az élet értelmét, hiszen általuk maradhatott fenn a neve. A gyermekek biztonságot is jelentettek, hiszen ők gondoskodtak idős szüleikről. Az egyedülálló élet mellett kitartó keresztények életformájukkal tettek hitet amellett, hogy az ember jövője nem a családja, hanem Isten kezében van.

Az egyedülálló hívők bizonyságtétele arról szólt, hogy a család helyett Istenbe vetik reménységüket. Ő teremt biztos jövőt számunkra, először is azáltal, hogy befogadja őket a legvalóságosabb családba, az egyházba, így Krisztusban soha nem kell nélkülözniük testvéreket, apákat és anyákat. Örökségük nem kevesebb, mint Isten országa, az új ég és az új föld. Hauerwas rámutat, hogy ez a reménység nemcsak az egyedülállók életét tette teljessé még házasság és gyermekek nélkül is, hanem érdekes módon a megházasodást is ösztönözte: hiszen azt sugallta, hogy a világ sötétsége ellenére sem kell félnünk életet adni a gyermekeinknek. …

A házasság nem a végső cél

Mi jellemzi korunkat? A nyugati világon kívüli, hagyományos társadalmakban továbbra is a családalapítást és a gyermekvállalást tekintik alapértéknek.  Ugyan a nyugati társadalmakban ez már nem általános, mégsem jelenthetjük ki, hogy ne lenne elvárás a házasságkötés.  Mint említettük, a mi kultúránk arra csábít, hogy valamiféle „apokaliptikus románcban” reménykedjünk, vagyis a tökéletes társban keressünk lelki és érzelmi beteljesülést. A popkultúrában megszámlálhatatlan mese épül az igaz szerelem keresésére, s amint ezt sikerül megtalálniuk a szereplőknek, a történet véget is ér. A fő mondanivaló tehát egyszerűen annyi, hogy az életben egyedül a szerelem és a házasság a fontos, minden más csupán az előszóban, illetve az epilógusban kaphat helyet. Az egyedülálló életformát tehát mind a hagyományos, mind a nyugati társadalmak nyomasztónak ítélik.

Az Újszövetség azonban más szemléletet tükröz. Ha az 1Kor 7-től továbblapozunk az Ef 5-höz – amely kissé emelkedettebb hangot üt meg a házassággal kapcsolatban -, további pozitív gondolatokat találunk az egyedülálló életre vonatkozóan. Hogyan lehetséges ez? Amint láthattuk, az Ef 5 szerint a házasságban nem a szexualitás, a stabil társadalmi helyzet vagy az egyéni boldogság a lényeg. Azért „találta ki” számunkra Isten, hogy a vele való szeretetteljes kapcsolatunkat és egységünket tükrözze. (és itt Keller nem is említi meg a Gen 2:18-at, ami a lelki egyedüllétre is céloz – a szerk.) A házasság Isten eljövendő országának előképe.

Ebből arra következtethetünk, hogy a házasság önmagában nem a végső cél,valami még következik utána: az igazi házasság, amely után a lelkünk sóvárog, az igazi család, amelybe szívünk mélyén tartozunk. Amelyik házaspár nem érti meg ezt a tényt, az könnyen elronthatja a kapcsolatát.  A szívünkben tátongó Isten formájú űrt még a legjobb házasság sem képes betölteni. Ha nincs igazán mély, megelégítő kapcsolatunk Krisztussal, és nem ennek beteljesülésében reménykedünk a jövőre nézve, akkor túl nagy elvárásokkal fordulunk a társunk felé, tőle várjuk a boldogságot, márpedig ez semmilyen körülmények között nem egészséges.

Az egyedülállóknak szintén meg kell érteniük, hogy a házasság nem a végső cél. Ha nem találnak igazán mély elégedettséget a Krisztussal való kapcsolatukban, illetve az általuk elképzelt majdani házasságtól várják azt, az szintén nem egészséges.

Ugyanakkor, ha az egyedülálló keresztények megnyugvást és örömöt találnak a Krisztussal „kötött” házasságukban, akkor nem kell keserűen, folytonos hiányérzettel küszködve leélniük az életüket. Viszont bármikor tisztázhatjuk magunkban a kérdést, az ehhez szükséges lelki munkának haladéktalanul nekiláthatnak, hiszen ha továbbra is bálványként tisztelik a házasságot, nemcsak egyedülállóként, hanem jövőbeli társuk mellett is keserű lehet az életük. Nincs tehát okuk tovább várni, gondolatban nyugodtan „devalválják” a házasságot, adják át az első helyet Istennek, és kezdjék el végre élvezni a szingliéletet!

A nemi szerepek betöltése és a szinglilét

A hívő szinglik nemcsak „örökösökre” és családra találhatnak az egyházban, hanem fiú- és lánytestvérekre is. A közös reménységnek köszönhetően az egyház jóval több egyszerű klubnál, vagy más  szabadidős szervezetnél. Az evangéliumba vetett hit, valamint a közös élmények minden másnál erősebb köteléket hoznak létre a hívők között, még a vérségi kapcsolatnál, a faji vagy nemzeti összetartozásnál is erősebbet (Ef 2; 1Pt 2:9-10).

A Biblia határozottan felszólít, hogy hitbeli meggyőződésükre való tekintet nélkül viseljek gondot családom tagjaira. Végsősoron azonban, az evangéliumban rejlő erős köteléknek köszönhetően , mégis csak az egyház a keresztény ember családja (1Pt 4:17) és népe (1Pt 2:9-10).

A házasság bizonyos értelemben – helyesen – szab határt az ellenkező neműekkel való barátkozásnak, illetve kapcsolattartásnak. Az egyedülállók számára viszont remek lehetőség nyílhat arra egy keresztény közösségben, hogy mindkét nem köréből sok barátot szerezzenek.

Miért jó házasságra törekedni?

Szinte példa nélküli, ahogy a kereszténység az egyedülálló életformáról gondolkodik. A hagyományos társadalmakkal ellentétben nem kifogásolja azt, hiszen Isten országa a lehető legtartósabb örökségről gondoskodik számunkra. A szexualitást és a szerelmet túlhangsúlyozó nyugati világgal szemben a keresztények jó választásnak tekintik a szingli életet, hiszen Krisztussal való szoros kapcsolatuk a legmélyebb vágyaikat is képes betölteni (azoknak, akik az önmegtartóztatás kegyelmi ajándékával rendelkeznek – a ford.).

Ugyanakkor, miközben posztmodern társadalmunk fél az elkötelezettségtől, a keresztényeknek eszükben sincs tartani a házasságtól, netán kerülni azt. A nyugati ember lényét mélyen meghatározza az individualista szemlélet, amelynek hatására nem szívesen szűkíti le lehetőségeit mások kedvéért. Sokan nem a görcsös családalapításra irányuló törekvés magányában élik az egyedülállók életét: inkább – anélkül, hogy önmaguknak is bevallanák – nem akarják eléggé a házasságot. Szomorú magányukat félelmeiknek köszönhetik.

Miközben a hagyományos társadalmakban gyakran túlzott tisztelet övezi a házasságot (hiszen a családot és a törzset is bálványként tisztelik), a modern világ inkább a függetlenség imádatában él (mivel az egyéni döntés szabadságát és a boldogságot bálványozza).  A házasság hagyományos indoka a kötelességvállalás, a stabilitás és a státusz megteremtése, a modern felfogás szerint viszont az egyén boldogsága. Részben mindkét indoknak van létjogosultsága, ám az evangélium szemléletformáló hatása nélkül mindkettőt hajlamosak vagyunk a végsőkig eltúlozni. …

[itt Keller arról beszél, hogy sok amerikai vidéki területre jellemző, hogy csak a házas embert veszik emberszámba, míg egy amerikai urbánus területen meg a házasságot a végsőkig kitolják, és csak a karrier csúcsa elérése után javasolják, és csak egy tökéletes párral]

… A házasságtól nem egészséges félni. A modernkor házasságfóbia egyik mellékhatása, hogy az egyedülállók maximalistává válnak, és soha senki nem elég jó nekik. Ez a maximalizmus sajnos sokszor tovább erősíti a nemi sztereotípiákat: a tapasztalat és a kutatások egyaránt azt támasztják alá, hogy a férfiak a tökéletes külsejű nőt, míg a nők a jó egzisztenciával rendelkező férfit keresik. Más szóval, amikor a „mai fiatalok” tökéletes társról beszélnek, alapvetően szexuális és anyagi szempontokat vesznek figyelembe. A randevúzás, a párkeresés ezért rémes önreklámozásba csap át.

Mi történne, ha azt tekintenénk a házasság küldetésének, hogy teljességében, maradéktalanul leleplezze bűneinket, és segítsen levetkőzni őket a társunk segítségével, aki következetesen az igazat mondja szeretetben? Mennyire más lehetne minden, ha elsősorban azért szeretnénk bele a társunkba, mert bepillanthattunk abba a dicsőséges munkába, amelyet Isten végez benne! Ez a fajta házasságszemlélet valóban boldoggá teheti az embert, mégha nem is olyan felületes és minden önfeláldozástól mentes módon, ahogy azt a mai ember szeretné. Ehelyett a valóságos jellemfejlődés, szeretet, béke, öröm és reménység megtapasztalása révén, semmihez sem hasonlítható, lélegzetelállító boldogságot ajándékoz az embernek (Ef 5:25-27; Kol 1; Gal 5; 1Kor 13).

A randevúzás története

Milyen gyakorlati tanáccsal lássuk el tehát egyedülálló barátainkat, akik szeretnének társat találni?

Kezdésnek hasznos lehet megvizsgálni, miként vélekedtek erről elődeink különböző korokban. Az ókortól kezdve a tizenkilencedik századig (már ami Amerikát illeti) a házasságokat rendszerint előre elrendezték. Persze, ahogy erről Jane Austen regényei is tanúskodnak, szerelem is lehetett a házasságkötés oka, de csupán az egyik: a társadalmi és anyagi megfontolások nagyobb súllyal estek a latba. Olyan családba kellett „beházasodni”, amelyikkel fontos volt a jó kapcsolat. Azzal a jelölttel kellett házasságot kötni, akivel fenn lehet tartani egy otthont, és gyerekeket lehet nevelni.

A 19. század végére előtérbe került a szerelem, mint a házasság fő motívuma, és kialakult az „udvarlás” szokásrendszere. A fiatalember meghívást kapott a lányos házhoz, majd kellemesen elbeszélgettek a verandán vagy a szalonban. A férfit tehát beinvitálták a lány otthonába, ahol saját környezetében ismerkedhettek vele, és ahol a lány családja is felmérhette a férfiút. Érdekes, hogy ekkor még a lány kezdeményezett, ő hívta meg a fiatalembert.

A századfordulót követően kialakult a modern „randevú”. A szó ebben a kontextusban 1914-ben jelent meg először nyomtatásban. A fiatalember ettől kezdve nem ment házhoz, hanem éppenséggel elhívta a hölgyet különféle szórakoztató programokra, hogy megismerje. Ahogy a szokás széles körben elterjedt, nem csak individualizálódott az ismerkedés folyamata, hanem a család kontextusából is kikerült. A barátkozásról és ismerkedésről a pénzköltésre, a nyilvános megjelenésre, a szórakozásra helyeződött a hangsúly.

Az utolsó jelentősebb változás nem is olyan régen következett be. röviddel a 21. század kezdete után alakult ki az a szokás, amit úgy fogalmazhatnánk meg, hogy „felszedek valakit”. A jelenségről az elsők között adott számot a The New York Times Magazine. A cikk szerint  a tizenévesek túl idegesítőnek és bonyolultnak találják az ellenkező nem tagjait, a randevú kölcsönösségen alapuló rendszere, a kommunikáció és a másik személyiség megismerése fárasztó munka számukra. Más szóval, a fiatalok helyesen érzékelték, hogy a randevúzás során is meg kell dolgozni a kapcsolatért, ahogyan majd a házasságban. Ennek elkerülése érdekében alakult ki az alkalmi kapcsolat jelensége, amelyben célirányosan rá lehet térni a lényegre: a testi kapcsolatra. A „felszedek valakit” tehát egyszeri szexuális együttlétet jelent, nem feltétele a kapcsolat. Lehet, hogy együttjárás lesz belőle, lehet, hogy nem, de semmiképpen sem feltétele.

Az alkalmi kapcsolatok elterjedése egyesek szerint azt jelenti, hogy sikerült kialakítanunk az első olyan társadalmat, amelyben nincs egyértelműen bejáratott út az egyedülálló felnőttek számára, amely elvezet a házassághoz. Egyre több hagyománytisztelő keresztény közösség alakul a jelenségre adott válaszként, hogy a család és közösség bevonásával segítse a házasságra készülőket. Az ortodox zsidó közösségek a siduch (házasságközvetítés) szokását gyakorolják: a szingli férfinak vagy nőnek a barátai, rokonai ajánlanak valakit, akivel aztán összeismertetik. Egyes evangéliumi keresztény közösségek is próbálkoznak a korábbi utak és módszerek visszaállításával. Még olyan ötletek is felbukkantak, hogy az apa válasszon udvarlót a lánya számára, és ő irányítsa az ismerkedési folyamatot.

Véleményem szerint ez a „vissza az udvarláshoz” mozgalom számos problémát hordoz magában. Nem veszik például számításba a hagyományosan működő társadalmakba beépült bálványokat, és a társadalomtörténet egy bizonyos pontját próbálják meg intézményesíteni. Miért épp az udvarlás nyerte el a tetszésüket? Miért nem térünk vissza egyenesen a házasságszerzés módszeréhez? A régi szokások mind egy állandó közösség meglétét feltételezik, ahol mindenki ismer mindenkit. Ahogy Lauren Winner fogalmaz: „Ha egy olyan huszonhat éves  fiatal vagy, aki épp az ország másik végére költözött, hogy mesterfokú diplomát szerezzen, egészen más szerepet kap a szerelmi életedben a közösség, mint annak a huszonhat éves fiatalnak az életében, aki egy kisvárosban nőtt föl, a helyi főiskolán végzett, és a város könyvesboltjában dolgozik.” …

[itt Keller egy zsidó párt említ, akiknek a barátaik szervezik meg a randevúkat és az udvarlás menetét]

…Azért említem ezt a példát, mert úgy érzem, nekünk, keresztényeknek is elgondolkodtató. … A mobilitás életformánkká vált, a hagyományos értelemben vett szomszédság, valamint a társadalmi és családi kapcsolatok befolyása egyre csökken. De vajon visszacsempészhetjük-e a régi korok szokásait a modern valóságba? …

Hasznos tanácsok házasulandóknak

Vedd figyelembe, hogy nem mindig alkalmas az idő a társkeresésre! Sokféle olyan időszak, ha úgy tetszik, életszakasz képzelhető el az ember életében, amelyben nem jó, ha randevúzgat, társat keres. Akinek például lételeme, hogy mindig legyen mellette valaki, az valószínűleg istenpótlékként tekint a házasságra. Akinek éppen jelentős fordulatot vesz az élete – új munkát kap, új iskolát kezd, szülei halálát kell feldolgoznia, vagy más intenzív időszakot él át -, annak nem biztos, hogy érdemes új kapcsolatot kezdenie. Az érzelmileg túlterhelt időszakokat követően ajánlatos elkerülni a párválasztást, hiszen az embernek ilyenkor nem a legélesebb az ítélőképessége. A gyógyulás, vagy az életmódváltás időszakában sokkal inkább keresztény barátok segítségét igényli, mint a randevúzást és a házasságon való töprengést.

[az egyedülálló lét ajándék voltáról]

Értsd meg, hogy az egyedülálló élet ajándék! Pál az 1Kor 7:7-ben ajándéknak nevezi az egyedülálló létet. Sokan hitték, hogy az apostol a házasság iránti teljes érdektelenséget, vagy a vágy abszolút hiányát érti ez alatt. Ebben az esetben nem jelentene különösebb gondot „megbirkózni” az egyedülálló életformával, nem nyugtalanítaná folyton az a gondolat az embert, hogy mikor fog megházasodni. … Fontos, hogy jól értsük Pál szavait, nehogy arra a következtetésre jussunk, hogy a szerelem utáni vágy hiánya Isten ajándéka. …

… Tehát nem valamiféle megfoghatatlan, stresszmentes állapotra utal. Pál azért tekintette ajándéknak az egyedülálló életformát, mert olyan szabadon foglalkozhatott a szolgálattal, ahogyan arra egy házasembernek nincsen lehetősége. Ezért könnyen elképzelhető, hogy Pál maga is megtapasztalta, milyen érzelmi küzdelmekkel jár társ nélkül élni. Talán szívesen megházasodott volna. De helyzetét kihasználva egész életét embertársai és Isten szolgálatával tölthette, sőt, kihozta a maximumot az egyedülálló életformából (például a rugalmas időbeosztásból), és ezért rendkívül hatékony lehetett a szolgálata.

… amelyről Pál beszél, nem minden küzdelem nélkül való, de nem is nyomorúságos. Egyszerűen azt jelenti, hogy az ember az egyedülálló állapotot kihasználva hasznos és tartalmas életet él. … Az egyedülállóság ajándéka tehát nem csak egy néhány kiválasztottnak adatik meg, és nem is feltétlenül tart élethosszig. Előfordul, hogy valaki csak meghatározott időszakra részesül benne (itt most Keller egy olyan értelmezést követ, miszerint minden egyedülálló lét ajándék, nem csak bizonyosak; a másik, klasszikus értelmezés szerint viszont: nem mindenkinek, aki egyedülálló, van meg ez az ajándéka, akinek viszont megvan, annak nincs igénye egy kapcsolatra (így nem stresszel miatta), és az egyedüllét nem is jelent számára problémát, és meg se akar házasodni, mert csak a küldetésére tekint; persze mindez nem jelenti, hogy ez az ajándék nem lehet ideiglenes, miként a Westminsteri hitvallás tanítja, sőt feltehetőleg többeknél tart csak egy darabig, míg keveseknél tart egy teljes élethosszig –a ford.).

Egy bizonyos kor után vedd komolyan a párválasztást! A randevúzás széles spektrumon mozoghat. Az egyik véglet, amikor azért járunk szórakozni, hogy együtt lehessünk valakivel. A másik véglet, amikor csupán kísérőt keresünk egy programhoz (mert el szeretnénk menni egy bálba, moziba, koncertre). Fiatalabb korban nincs semmi probléma ez utóbbi módszerrel, és az sem baj, hogy nem feltétlenül akarjuk megismerni a partnerünket mint lehetséges menyasszony-, vagy vőlegényjelöltet. Ám ahogy telnek az évek, egyre többen gondolkoznak így: „Ha találkozol velem, az azt jelenti, hogy komoly kapcsolatot vagy házasságot szeretnél.” Megtévesztő lehet, ha ebben a korban is csupán kísérőt keresünk a programjainkhoz. Az egyik legfájdalmasabb helyzet, amikor az egyik fél komoly kapcsolat reményében megy el a randevúra, míg a másik egyszerűen csak szórakozni akar.

… először is, mindenki viselkedjen a korának megfelelően. „A tinédzsereknek nem ajánlatos felébreszteniük olyan érzelmi és testi vágyakat, amelyeket még évekig nem lesz lehetőségük beteljesíteni” – vagyis amelyek felelősségteljes betöltésére házasság nélkül nincs lehetőségük. A harmincas éveiben járó egyedülálló férfi, vagy nő, viszont jó, ha tudja: ha továbbra is puszta szórakozásnak tekinti a randevúkat, a másik fél érzéseivel játszik. Minél idősebb valaki, és minél többször randevúzik, annál hamarabb kell bevallania, hogy valójában leendő társát keresi.

[ne házasodj nem hívővel]

Ne kötődj túlságosan erős érzelmi szálakkal nem hívőkhöz! Noha ez egy erősen vitatott kérdés, az eddigiek fényében talán nem okoz különösebb meglepetést az olvasóknak. A Bibliában általános elv, hogy hívők hívőkkel házasodjanak. Pál például ezt írja az 1Kor 7:39-ben: „Az asszonyt törvény köti, amíg a férje él, de ha a férje meghal, szabadon férjhez mehet, akihez csak akar, de csak az Úrban.” Más igeszakaszokat, pl. a 2Kor 6:14-et is idézhetnénk. A számtalan ószövetségi tiltás, amelynek szellemében zsidók nem köthetnek házasságot nem zsidókkal, első látásra úgy tűnhet, mintha a faj, a származás lenne a hangsúlyos. Ám a 4Móz 12. fejezetéből – amelyben Mózes egy más népcsoporthoz tartozó nőt vesz feleségül – és más hasonló részekből arra következtethetünk, hogy Istennek nem elsősorban a származás, hanem inkább a hit számít.

Sokak szerint szűklátókörűségre vall, ha ellenezzük a nem hívőkkel kötendő házasságot. Ám a Biblia okkal szólít fel erre. Egy nem hívő házastárs nem értheti meg úgy a hit lényegét, mint egy keresztény. Ha Jézus az életem középpontja, akkor a társam engem sem tud igazán megismerni, hiszen nem érti igazán az életem legfőbb forrását, a tetteim mögött meghúzódó indokokat. Amint azt a korábbi fejezetekben megvizsgáltuk, senki sem ismerheti meg igazán a társát, mielőtt összeköti vele az életét. Ha mindketten keresztények, akkor legalább az alapvető motivációkkal, a gondolkodás irányával tisztában vannak. Ha viszont olyasvalakivel lépünk házasságra, aki nem osztja legmélyebb meggyőződésünket, számtalanszor előfordul majd, hogy nem érti a döntéseinket sem. Életünk egy része – épp a legfontosabb – örökre homályos és titokzatos marad számára.

A házasság éppen attól lehet olyan bensőséges, hogy valaki végre megért és úgy fogad el bennünket, ahogy vagyunk. Nem jó, ha rejtőzködnünk, vagy folyton magyarázkodnunk kell a házastársunk előtt. Ha nem hívő, akkor épp a lényeget nem fogja meglátni bennünk.

Ha mégis olyasvalakivel kötjük össze az életünket, aki nem hívő, akkor két út közül választhatunk. Az egyik, hogy egyre kevésbé tárulkozunk ki. Ám az egészséges keresztény életében minden összefügg Krisztussal és az evangéliummal. Eszünkbe jut, amikor filmet nézünk, keresztény elvekre alapozzuk a döntéseinket, eltöprengünk azon, amit aznap olvastunk a Bibliában. Amennyiben kitárulkozunk, és minden gondolatunkat természetes módon megosztjuk társunkkal, ő érdektelennek, zavarónak, sőt bántónak is találhatja azokat. „Nem is tudtam, hogy ennyire meghatározó számodra a hit” – vetheti a szemünkre. Ezek után joggal érezhetjük, hogy jobb lesz inkább magunkban tartani mindent, ami a hittel kapcsolatos.

A másik, még rosszabb lehetőség, ha nem tulajdonítunk központi szerepet Krisztusnak. Kialszik belőlünk a tűz, és igyekszünk inkább nem bevonni Krisztust az életünk minden területére. Gondolatban lefokozzuk őt, hiszen ha továbbra is ő lenne a középpontban, elszigetelődnénk a házastársunktól.

Természetesen mindkét lehetőség rémisztő. Ezért nem érdemes nem hívővel összeházasodnunk.

Olyan társat keress, aki iránt a lehető legátfogóbb vonzalmat érzed! Az egyik leggyakrabban félreértett szakasz, amelyben Pál a házasságról ír, az 1Kor 7:9 amelyben az áll, hogy jobb házasságban élni, mint „égni”. Sokan értelmezik úgy, mintha Pál elítélné a házasságot: „Ha feltétlenül muszáj megházasodnod, mert nem vagy képes féken tartani a vágyaidat, akkor házasodj meg!” Pál szavai azonban egyáltalán nem negatív csengésűek. Annyit mond csupán, hogy ha szenvedélyesen vonzódunk valakihez, akkor mindenképp kössünk vele házasságot. …

[Keller itt kifejti, hogy ő ebben az igehelyben azt is meglátja, hogy Pál nagyon is helyénvalónak tartja a szerelemből való házasodást, illetve, hogy Pál itt az ellen is szólt, hogy a szexuális késztetéseinket házasságon kívüli viszonyokban kellene kiélnünk, valamint a mellett, hogy a szenvedélyeinket a házasságban kell kiélnünk –a szerk.]”


A szerkesztő kommentárja a randevúzás jelenségéhez

A kérdés, hogy biblikusan megengedhető-e a randevúzás, vagy helyette az apa által ellenőrzött és kontrollált udvarlás, vagy esetleg a szülői, főként fölülről történő házasságszerzés a követendő? Itt két tényezővel állunk szemben. Egyik, az – amiről Keller is beszél -, hogy a kultúránk jócskán megváltozott, nem csak az ókori viszonyokhoz képest, de akárcsak 100 évvel ezelőtthöz képest is. Sokkal személytelenebb lett, és elképesztő térbeli távolságokra tágult ki. A másik tényező, hogy a Bibliában számos példa áll a rendelkezésünkre, melyek a házasságszerzésről tanúskodnak – hiszen egy ókori társadalomról van szó. Tehát a kérdés még egyszer: randevúzás, udvarlás, vagy házasságszerzés? Kezdjük annak letisztázásával, hogy ugyan bizonyos házasodási leírások a Bibliában kétségkívül az ókorhoz, és egy posztmodern előtti társadalomhoz kötődnek, ami gyanússá tehetné őket, hogy elhagyandóak a megváltozott körülmények miatt. Ellenben a helyzet mégiscsak az, hogy ezt nem tehetjük meg, hiszen a bibliai házasságszerzéshez kapcsolódó leírások Isten törvényéhez kapcsolódnak, ami örökké megáll (épp úgy, ahogy rokonházasságra vonatkozó tiltások érvényesek, ugyanúgy ezek is). Ezeket tehát meg kell tartanunk, és belőlük kell kiindulnunk.

Ugyanakkor viszont tudnunk kell, hogy ezek a szabályok 1) nem fejeznek ki utasításokat a már független gyermekek esetében – pl. akik már nem élnek a szüleik háztartásában (hiszen ezek effektíve nem is gyermekek már); 2) a kiskorú gyerekek esetében ugyanúgy kötelezően vonatkoznak a fennhatóság alatti fiúkra, mint a lányokra; 3) csak a házasságkötés jóváhagyására vonatkoznak, nem pedig az azt megelőző folyamatokra – igaz ugyan, hogy nagy befolyást garantál a törvény a gondviselői fennhatóság alatt álló gyermekre vonatkozóan, azonban ez a befolyás mégsem abszolút: tehát kiterjedhet pl. a főbb döntésekre, vállalt programokra a gyermek életében, azonban mégsem korlátlanul, pl. hogy a tizenéves kivel nem válthat szót, kinek a jelenlétében nem tartózkodhat, kire nézzen rá – ilyen totális korlátozások amúgy is kivihetetlenek volnának.

Azt is tudni kell, hogy az Írás, magáról a randevúzás megengedhetőségéről semmit sem állít, azt leszámítva, hogy a gyermek köteles engedelmeskednie a szüleinek – amíg gyermek. Azonban egy istenfélő szülő nem fogja fölöslegesen ingerelni a gyermekét (Ef 6:4; Kol 3:21), jóllehet hatalmában áll eltiltania őt bizonyos személyektől. Azonban ez a rendelkezés nem terjed ki a független “gyermekek” (már felnőtt gyerekek) esetére, legyenek azok férfiak, vagy nők.

Így tehát azt állítom, hogy teljesen abszurd az az elképzelés (egy bizonyos etikus, Douglas Wilson tanít ilyesmit, aki a múltszázad végei udvarlást akarja visszavezetni mind a randevúzás, mind a házasságszerzés rovására) miszerint a független férfinak vagy függő fiúnak kötelessége engedélyt kérnie nem csak a házassághoz, hanem az adott találkozókhoz is a kiszemelt lány apjától. Sőt e szerint az elképzelés szerint az apa felügyelete alatt zajlanak le a találkozók (sic!), vagy legalábbis egy részük. Valaki még azt is hozzáteszi, hogy a lány idősebb korában sem kerül ki ebből az apai függő státuszból, egészen addig, míg férjhez nem megy. Ez a koncepció attól függetlenül is több sebből vérzik, hogy legfeljebb csak patriarchális zsarnokoknak nyerheti el a tetszését.

Valójában a független férfinak semmihez nem kell engedélyt kérnie harmadik személytől, főleg nem egyszerű találkozókhoz, tehát csak a kiskorú/függő státuszú fiú függ a szülőktől.  Valójában az apának csak annyira kell figyelnie a lányára, hogy meggátolja annak függőségi státuszában (de nem örökre) a szüzessége jogtalan (azaz házassági ajánlat nélküli) elvételét, mégpedig rendszerint eltiltások által. És valójában, a lány egy idő után a korosodásával anélkül is kikerülhet az apai fennhatóság alól, hogy férjezetté vagy özveggyé válna.

Bontsuk ki, és közelítsük meg a kérdést biblikusan, azaz nézzük meg, hogy mit mond az Írás a lányok és nők fölötti szülői fennhatóságról, illetve a házasodási metódusokról:

A Bibliából világosan látszik, hogy a szülő jóváhagyása kellett a gyermek megházasodásához: 1Kor 7:38; Ex 34:16; Deut 7:3, Jer 29:6. Sőt a gyermek nem volt független egyéb tekintetben sem: Jób 1:2, 10, 12; és az Ex 21:7 a Deut 15:12-vel együtt értelmezve). A szülő alatt elsődlegesen az apát kell érteni, de az anya befolyása sem elhanyagolható, tekintve, hogy a keresztény házastársaknak olyasféleképpen kell tekinteniük egymásra, mint saját magukra (Ef 5:33; Tit 2:4). Az is látszik a felsorolt igehelyeken (Ex 34:16, Deut 7:3, Jer 29:6), hogy a szülői jóváhagyás egyaránt kiterjed nem csak a lányokra, hanem a fiúkra is.

Konkrétan a törvényt nézve, a törvény az apa fennhatóságát fiatal lánya fölött egyértelműen kimondja, amikor pl. azt olvassuk, hogy a lánya szüzességének elvétele esetén neki kellett jóvátételt fizetni (Ex 22:16-17; Deut 22:13-21, 28-29;). Ugyanígy az apa feloldhatta a fiatal lányát a vállalt eskük alól (Num 30:3-16), sőt mélyszegénység esetén el is adhatta szolgának (Ex 21:7; Deut 15:12). Azonban ezeket a részeket nem szabad úgy olvasnunk, mintha a függésben lévő fiúgyermek fölött nem lett volna szülői befolyás, vagy mintha a fiúgyermek dolgait nem érvényteleníthette volna az apja. Vagy úgy, hogy a lánygyermeket szolgasorba lehetett adni vész esetén, de a fiút nem.

Ha a bibliai példákra tekintünk, egyenesen a házasságszerzés esete látszik Sámsonnál (Bír 14:3), Kálebnél (Bír 1:12), Izmaelnél (Gen 21:21) és Ábrahámnál, illetve Izsáknál (Gen 24). Míg más esetek meg, a házasságszerzésről – érdekes módon – előzetes találkozásokkal vegyítve beszélnek, amik minden bizonnyal privát közegben mentek végbe (Jákob – Gen 29:21; Támár – 2Sám 13:13;).

Eddig látjuk, hogy fiak fölött is volt fennhatóság a házasság kapcsán, nem csak a lányok felett, továbbá, hogy egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a nemi vonatkozású találkozókhoz feltétlenül engedély kellett.

Ami azt illeti, hogy a lányt a férjhezmenetele kivételével örökre köteles-e őrizni az apja, az valószínűtlennek és irreálisnak látszik. Az Énekek éneke 8:8 és hasonló szakaszok arról számolnak be, hogy a fiatal, szülői függésben lévő, nem független leány milyen óvásokban kell, hogy részesüljön. A kérdés megítélését nehezíti, hogy echte független nő nem igazán létezett az 20. századig, persze lehet, hogy kis mértékben volt rá példa. Azonban ez nem jelenti azt, hogy biblikusan elfogadhatatlan a független nő jelenléte egy olyan társadalomban, ahol a nők dolgoznak és eltartják magukat, valamint egyenjogúsítva vannak (az ókorban a nők többnyire eltartottak voltak és nem sok háztartáson kívüli joguk volt).

Többféleképpen is eljuthatunk erre a következtetésre. Először úgy, hogyha abból indulunk ki, hogy az apja a lánynak egy idő után meghalt, vagy csatában elhullott (vagy egyenesen árvaságra is juthatott a lány), de ő maga azonban meg tudott állni a lábán (mint Rúth a Rúth könyvében), akkor adja magát, hogy a lány maga dönthet a férjéről, hiszen szülői tekintély nélkül maradt. Viszont ha az apátlan, vagy szülő nélküli lánynak, illetve nőnek megengedjük ezt, akkor sokkal inkább meg kell engednünk a független nőnek, mivel utóbbi feltétlenül már relatíve idősebb (ugyan a húszas évek még fiatalnak számít, de tizenéves korhoz képest, ami a potenciális házasság kezdete az ókorban, nem).

A férfiak esetében senki nem meri vallani, hogy a megházasodásáig az apja fennhatósága alatt van, miért vallja hát ugyanezt valaki egy független és „idősebb” nő esetében? Ugyan erről konkrétan kifejezetten nem szól az Írás, de ellene sem ír (itt tudni kell, hogy általános szabály, hogy amit a bibliai törvény nem tilt, azt megengedi; legalábbis ha a törvények szellemiségének nem mond ellent), talán épp azért mert jóformán ismeretlen az ókori társadalmi közeg számára. Ráadásképpen közvetve többféle módon is lehet érvelni ellene, mint fentebb olvasható.

Az i-re pedig fel lehet tenni a pontot olyanképpen, ha az Apcs 16:14-15-beli Lídiára hivatkozunk. Róla az Írás nem írja, hogy mindenképpen özvegynek kellett lennie, hanem csak azt, hogy háztartást vezetett.

Néhány ellenvetés cáfolata:

-Aki az 1Kor 7:39-et hozná fel ellenvetésül („Az asszonyt törvény köti, míg férje él, de ha férje meghal, szabadon férjhez mehet, a kihez akar, csakhogy az ùrban”), hogy az csak az özvegy nőnek garantál függetlenségi jogokat, az egy csöppet el van tévedve, ugyanis evidens, hogy ez a szakasz nem csak az özvegyasszonyokra vonatkozik, hanem mindenféle keresztényre is (miként a Westminsteri hitvallás felhasználja az igét: lsd. 24/3), tehát nem csak az özvegy férfiakra, hanem bármilyen független férfira, sőt még a házasságra váró fiatal férfiakra is. Ám ha így van, akkor szükségképpen vonatkoznia kell a független nőkre is, amennyiben az adott társadalomban van ilyen kategória.  Mellesleg még a függésben lévő fiatalkorú gyermek státusza sem írhatja elő a szülőnek, hogy kényszerítheti az ivadékát, hogy valakivel kösse össze az életét, de azt sem, hogy mondvacsinált indokok alapján tiltsa el őt valakitől (az eltiltás csak reális okok alapján engedélyezett – Ef 6:4; Kol 3:21).

-Még arra az ellenérvre feleljünk meg, hogy egyesek a “házasodnak” és “férjhez mennek” szavak különbözőségét úgy használják fel, hogy az szerintük kifejezi a lányok fölötti apai, állandó fennhatóságot. Azonban erre azt kell feleljük, a γαμέω és a γαμίζω, ἐκγαμίζω  különbségtételt illetően, hogy a szavak jelentése annyira élesen nem válik el, és a szó: „házasodik”, férfira és nőre egyaránt használatos volt akkor is. Persze a kétféle szóalakkal valószínűleg a szentíró a nemek közötti különbéget is érzékeltetni akarta (máskülönben tautológiába kerülnénk). Azonban ebből túl messzemenő következtetést nem kellene levonni, a mondanivaló csak annyi, hogy a standard tradicionális társadalmi gyakorlat az, hogy az idősebb független férfihez hozzámegy egy fiatalabb lány, amely utóbbit ebben támogatja az apja. Azonban ez nem jelenti, hogy kizárólag ez lehet az egyedüli formáció, főleg nem egy modern társadalomban, ahol a nők és férfiak lényegesen később házasodnak. Szóval: a férjhez menni szókapcsolat a görögben (és más nyelvben sem igen) nem jelenti azt, hogy egy nőt egyedül csak az apja adhat férjhez, és máshogyan nem mehet férjhez. Amiről szó van, az csak annyi, hogy a fiatal lány szüzességét óvja az apja.

Tehát a következő megállapításokat tehetjük:

1.: Abszurd azt mondani, hogy egy független férfinak bárkitől is engedélyt kellene kérnie a házasságra, kivéve a szülőktől, ha a lány a szülei fennhatósága alatt áll függősége révén, de az esetben is célszerűbb és egyszerűbb, ha a lány maga kér jóváhagyást a saját szüleitől a házasságra, miután ajánlatot kapott a férfitól (mert úgy zárt körben tudják megbeszélni az ajánlatot, elvégre a saját családjuk berendezkedése fog átrendeződni).

2.: Abszurd azt mondani, hogy egy független személynek (férfi vagy nő) szülői engedélyt kellene kérnie ahhoz, hogy találkozzon valakivel (képzeljük el amint egy-egy 30 éves férfi és nő szülői engedélyt kérnek, vagy éppen szülői engedélyre várnak).

3.: Abszurd azt mondani, hogy egy fiatal(korú) személynek engedélyt kell kérnie más szüleitől, hogy találkozhasson valakivel. Igaz, hogy a szülő rendelkezik arról, hogy elengedi-e a SAJÁT gyermekét valahova, vagy, hogy attól eltiltja, azonban MÁS gyermekének semmiképp sem kell elé járulnia engedélyért, mint egy király elé. (független személynek meg ugyebár eleve nem kell mástól engedélyt kérnie, lásd. a 6. pontot alább)

4.: Abszurd megkülönböztetni jogilag a fiatalkorú/függésben lévő fiút, a lánytól. Teljesen nonszensz több felelősséget ruházni a fiatalkorú fiúra, mint lányra. Az is képtelenség, hogy az apa rendelkezne a lánya fölött nagykorúsága és függetlenedése után is, míg a fia fölött csak nagykorúságáig és függetlenedéséig.

5.: Helytelen az apa tekintélyét megnövelni olyannyira, hogy az anya tekintélye nincs jelen. Teljesen képtelenség azt mondani, hogy az apa határoz a fiatalkorú lánya fölött anélkül, hogy tekintetbe venné a felesége véleményét (noha az igaz, hogy a döntési processzusokban mindig is az apa marad a vezető).

6.: Abszurd annak parancsát, hogy a szülői jóváhagyás szükséges a házassághoz, kiterjeszteni arra, hogy a szülői jóváhagyás szükséges a találkozáshoz is – felnőtt gyermek esetén. Felnőtt és/vagy független, nem élősködő gyerek (lány vagy fiú) esetén sem a házassághoz, sem a találkozáshoz nincs szükség engedélyre (azaz jobban mondva, házassághoz illik engedélyt kérni, de nem feltétlenül szükséges minden esetben). Fiatalkorú és/vagy függésben lévő, netán szülein élősködő gyerek esetében a szülőknek joguk van valamiféle retorziót alkalmazni SAJÁT gyerekükkel szemben, azonban nincs joguk MÁS gyermekét kötelezni valamire magukkal szemben, hacsak az a kötelezés nem közmegegyezésen alapszik.

Azt a végkövetkeztetést is levonhatjuk, hogy Tim Kellernek nagyon is igaza van, amikor a randevúzás gyakorlatának megengedhetőségéről beszél (mondanom sem kell, hogy privát randevúkról van itt szó – az apa által felügyelt randevúzás jobb esetben csak egy Jane Austin regénybe, rosszabb esetben meg egy kabaréba illik bele). Igaz ugyan, hogy a házasságszerzés gyakorlata fordul elő egyedül a Bibliában, de nem úgy, mint egyedüli lehetséges út. A régebbi udvarlásról és a modern randevúzásról egyaránt nincs említés (ezáltal a közömbös dolgok hatáskörébe sorolja őket az Írás – amit Isten törvénye nem tilt, azt csak köz-, vagy egyéni megegyezés esetén lehet tiltani), mindazonáltal az előbbi letagadhatatlanul elmaradott és nem illik a mai korba. Azt is megkockáztatom, hogy a férfira indokolatlanul több terhet (befektetést) ró, mint a nőre – szemben a randevúzás hozzávetőleges kiegyenlítettségével.

2015-02-25 11:54