Mi a legnagyobb probléma a kortárs dicsőítéssel?

“Mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie, aki csak vizsgálódik a modern egyházi zene témakörében: általános szabály, hogy a kortárs dicsőítő zene sokkal-sokkal alacsonyabb szintű, mint a klasszikus himnuszok, amiket 200 éve írtak.

És csak úgy mellékesen, úgy gondolom, hogy a kortárs istentiszteleti zenével nem az a legfőbb baj, hogy milyen műfajban íródott az adott dal. Ugyanis a műfajok és stílusok változnak. A rossz egyházi zene nem lesz rossz pusztán amiatt, mert “kortárs”. Azonban az ének szövegének a tartalma nagyon sokat szemléletesen elárul arról, hogy milyen alacsony lett a mérce.

Ez az egész nem egy olyan probléma, amely a jelen generációval kezdődött. Egy olyan időre nyúlik vissza, amikor épp az egyházi zenei stílus nagyon ódivatúnak hatott az átlag hallgató számára.

Nagyjából a 19. század közepéig a himnuszok csodálatos tanítói eszközök voltak, tele szentírási idézetekkel és igaz tanítással, olyan eszközök voltak, melyekkel lehetett egymást tanítani és inteni, miként azt egyébként tennünk is kell a Kol 3:16 szerint. A legtöbb himnuszt nem gitáros ifjoncok írták, hanem lelkészek és teológusok: mint Charles Wesley, Augustus Toplady és Isaac Watts.

Figyeljük meg az alábbi himnusznak a mély tartalmát, Isten tulajdonságairól, amit Walter C. Smith írt az 1800-as években:

Immortal, invisible

Immortal, invisible, God only wise,
In light inaccessible hid from our eyes,
Most blessed, most glorious, the Ancient of Days,
Almighty, victorious, Thy great Name we praise.

Unresting, unhasting, and silent as light,
Nor wanting, nor wasting, Thou rulest in might;
Thy justice, like mountains, high soaring above
Thy clouds, which are fountains of goodness and love.

To all, life Thou givest, to both great and small;
In all life Thou livest, the true life of all;
We blossom and flourish as leaves on the tree,
And wither and perish—but naught changeth Thee.

Great Father of glory, pure Father of light,
Thine angels adore Thee, all veiling their sight;
But of all Thy rich graces this grace, Lord, impart
Take the veil from our faces, the vile from our heart.

All laud we would render; O help us to see
‘Tis only the splendor of light hideth Thee,
And so let Thy glory, Almighty, impart,
Through Christ in His story, Thy Christ to the heart.

Nyersfordítás:

“Halhatatlan, láthatatlan

Halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Isten, fényben lévő, hozzáférhetetlenül el van rejtve szemünk elől, legáldottabb, legdicsőségesebb, mindenható, győzedelmes, Nevedet dicsérjük.

Nyughatatlanul, nem sietve és csendesen mint a fény, nem akarva, nem tékozolva, Te uralkodsz hatalomban; igazságod, mint a hegyek, felmagasodnak, fellegeid, melyek jóságod és szereteted forrásai.

Mindenkinek Te adsz életet, nagynak és kicsinek; minden életben te élsz, mindenek igaz élete; rügyezünk és virágzunk mint a fán a levelek, és elsorvadunk és eltűnünk – de Te semmit nem változol.

Dicsőség nagy Atyja, fény tiszta Atyja, angyalaid dicsérnek téged, eltakarják szemeiket; de nagy jóságaid közül ez kegyelem Urunk, vedd el arcunk elől a fátylat, vedd el szívünkről a gonoszt.”

Ó segíts, hogy lássunk … add, hogy dicsőséged, Mindenható érjen el minket, Krisztuson keresztül, az Ő történetében, Krisztusodon keresztül érje el a szívünket.”

A huszadik század elejétől azonban az egyházi zene elkezdett egy másik irányba menni. Olyan zenészek és énekesek lettek az egyházi énekek irói, akik semmilyen lelkészi vagy teológiai képzésben nem részesültek (mint Ira Sankey és Philip Bliss). Egyre inkább könnyedebbek és egyszerűbbek lettek a refrének. A népszerű keresztény zene egyre inkább szubjektívvé vált. A dalok a személyes tapasztalatra fókuszáltak és a dicsőítő érzelmeire. Ezeket az új típusú dalokat aztán gyakran “gospel daloknak” hívták, hogy megkülönböztessék őket a “himnuszoktól”.

Figyeljük meg ezt a híres verset, melyet C. Austin Miles írt 1912-ben:

In the Garden

I come to the garden alone
While the dew is still on the roses
And the voice I hear falling on my ear
The Son of God discloses.

And He walks with me, and He talks with me,
And He tells me I am His own;
And the joy we share as we tarry there,
None other has ever known.

He speaks, and the sound of His voice,
Is so sweet the birds hush their singing,
And the melody that He gave to me
Within my heart is ringing.

I’d stay in the garden with Him
Though the night around me be falling,
But He bids me go; through the voice of woe
His voice to me is calling.

Nyersfordítás:

“A kertben

Egyedül megyek a kertbe, a rózsák még harmatosak, és a hang amit hallok, Isten Fia felfedi magát.

Sétál velem, és sétál velem, elmondja az Övé vagyok; az örömben, amiben részünk van, amíg ott időzünk, olyat senki más nem ismert még.

Szól, hangjának hangja, olyan édes, hogy a madarak is elhallgatnak, és a dallam, amit nekem adott, a szívemben dalol.

Maradnék a kertben vele, noha az éj körülöttem elmúlik, de Ő búcsút int nekem; jajnak szavával, hangja hív.”


Egyetlen homályos utalástól eltekintve az első versszak utolsó sorában, mely “Isten fiát” említi, mindenfajta jellegzetesen keresztény tartalom hiányzik a dalból.

De “A kertben” című dal, nem az egyedüli ilyen szerencsétlen sláger a gospel-dal korszakból. A “Szeretet felemelt engem” (1912) és a “Számold meg áldásaid” (1897) két további példa az ilyen “gospel dalokra”, melyek nem rendelkeznek evangéliumi tartalommal. Ha magad is meg akarsz bizonyosodni róla, hogy ezek a régi “klasszikusok” mit kínálnak biblikus és doktrinális tartalom címén, akkor nézz rá bármelyik tetszőleges sikeres gospel-dal listára.

A modern zenészek még tovább mentek és már készek arra is, hogy a zenét úgy tekintsék, mint ami alig több, mint egy érzékeket stimuláló eszköz. A zene Bibliában előírt tanítói szerepét teljesen elfeledték.

Ennek hatása előre látható. Amit vetettünk néhány generációval ezelőtt, azt aratjuk le most bőséggel. A modern egyháznak, amely ezeken a refréneken és gyenge dalszövegeken nőtt fel, már nincs igénye a tanító himnuszokra, melyek a régi hagyományt képezték.

Az a veszély fenyeget minket, hogy elveszítjük ezt az óriási hagyatékunkat, mert a hitünk legjobb himnuszait elhanyagoljuk és mellőzzük, és lecseréljük őket valami banális dalszövegre és fülbemászó dallamra. Ezt a helyzetet nevezhetjük krízisnek, és az egyház ebben lelkileg szenved. Mind a lelkészeknek, mind pedig az egyházzenészeknak rá kell ébredniük e krízis súlyosságára, és fáradhatatlanul egyfajta reformon kell munkálkodniuk.”


forrás