A köztes állapot témája furcsa, sőt akár érzékeny téma. A reformáció kezdeti szakaszában nem foglalkozott vele. Megelégedtek azzal, hogy a purgatórium létét cáfolták, helyesen. A mennyet és a poklot nagyvonalúan úgy közelítették meg, hogy azok már közvetlenül a halál után megkezdődnek. Ez távolról nézve, alapszinten így is van. Az egyedüli oldal – Hodge és Litton teológusok beszámolója alapján -, ami fénykorában megőrizte ezt a tant, az az eredeti anglikán, az ún. református anglikán frakció volt.

A földön túli négyes tartomány

Először felsoroljuk a túlvilági “tartományokat”, majd ezek létezését bizonyítjuk, és hozzájuk kapcsolódó témákra, jellemzőkre is kitérünk.

Isten szolgái halálukkal egy Ábrahám kebelének (κολπος Αβρααμ) nevezett helyre kerülnek, amit paradicsomnak is neveznek (παραδεισος), ahol enyhülés az osztályrészük. Az istentelenek halálukkal egy hádésznak (αδης), illetve Söólnak nevezett helyre kerülnek, ahol szenvedés az osztályrészük. Mindkét fél e helyeken várakozik, egészen addig, míg el nem érkezik az utolsó Ítélet ideje, amikor is a hádész kiadja a megholtak lelkeit, és azok megítéltetvén a tűz tavába (λιμνη του πυρος) kerülnek, azaz a pokolba, amit az Írás még gyehennaként (geenna) is említ. Az igazak az utolsó ítéletkor a számukra elkészített új országba kerülnek, a mennyei Jeruzsálembe, ami az új teremtésben fog létezni, az új égen és új földön, ugyanis a régi világegyetem elemei egyetemesen el fognak bomolni, és újjá alakulnak. Részt fognak venni a Bárány lakomáján itt.

Tehát négy fő tartomány létezik a halál után: 1) a paradicsom, ami egyfajta előmenny; 2) a hádész: ez egyfajta előpokol; 3) a mennyei Jeruzsálem, ez az a menny, amire mindenki gondol, ha a menny szó elhangzik; 4) és a gyehenna, ami a tüzes katlanos pokol, amit manapság mindenki ért pokol alatt. Ez utóbbit a Szentírás külső sötétségként is leírja. Főként az első kettőről lesz szó most, a paradicsomról és hádészról, de a többiről is ejtünk szót.

Amikor az ember meghal, a paradicsomba, vagy a hádészba kerül. Ez világosan látszik a gazdag és Lázár példázatából (Lk 16:19-31). Először is azt szögezzük le, hogy ez a példázat: vagy nem példázat, vagy nem szokványos példázat. Krisztus példázataiban mindig homályosan, kevésbé akkurátusan fogalmazott, azonban a gazdag és Lázár történetében pontos nevet találunk (nem csak annyit pl., hogy „egy ember”), pontos társadalmi-vagyoni helyzetre utaló tényeket, és rokoni kapcsolati viszonyokat látunk bemutatva (a gazdag és testvérei). Ez azt sugallja, hogy konkrét személyekről lehet szó, és a példázat minden egyes szegmensét értékelhetjük a túlvilágról alkotott pontos, adekvát beszámolónak. Ezen felül a szöveg sem említi az elején, hogy „példázatot mondott nékik” Krisztus, amely szokásos bevezetője a példázatoknak.

A paradicsom az a hely, ahova Lázár került. Az igeszakasz ugyan Ábrahám kebeleként hivatkozik rá, azonban ez csak a zsidó megfogalmazása a paradicsomnak. A paradicsom elnevezést a „jó” latornál találjuk, akit megszólított Krisztus a kereszten: még ma velem leszel a paradicsomban (Luk: 23:43). Ez a lator is ugyanoda került, ahova Lázár. Az Ábrahám kebele elnevezés azért is zavaró, mert maga Ábrahám is ott volt a paradicsomban – hiszen beszélt a gazdaggal. Amikor azt olvassuk, hogy Lázárt az angyalok elvitték Ábrahám kebelére, nem úgy kell érteni, hogy Ábrahám a túlvilágon óriásira nőtt, és az ölében voltak a többi megholtak, hanem úgy, hogy a hely neve amolyan költőien Ábrahám kebele, és tiszteletből kapta ezt a nevet Ábrahám pátriárka élete miatt, aki szintén ott várakozott. A paradicsom elnevezéssel (egyébként ez az ógörögben díszkertet jelentett) kapcsolatban az a zavaró, hogy a hely nem látszik azonosnak az Édenkerti paradicsommal. A továbbiakban csak jó köztes állapotként fogok hivatkozni Ábrahám kebelére.

A jó köztes állapotba került biztosan a jó latron, Lázáron, és Ábrahámon kívül, Énok (akit magához vett Isten Gen 5:24), Mózes (akit eltemetett Isten – Deut 34:4-6), és Illés is (aki elragadtatott forgószélben – 2Kir 2:11). Utóbbi kettőről a tényt a megdicsőülés hegyén lezajló jelenetből tudjuk, ugyanis ott megjelent dicsőségesen Mózes és Illés, és szót váltottak Krisztus jeruzsálemi haláláról (Lk 9:30-31). Ők csak a jó köztes állapotból beszélhettek Krisztussal, hiszen igaz, hívő emberek voltak, Urunk konzultált velük, azonban az utolsó ítélet és a mennyei Jeruzsálem még nem jött el akkor (még napjainkban sem jött el ugyebár), ezért onnan sem jöhettek.

Hova kerültek az ószövetségi szentek haláluk után?

Kik kerülnek még ebbe a tartományba? A jó lator példáján látszik, hogy minden keresztény hívő ide kerül. Kérdés, hogy Krisztus előtt, az ószövetségi igazak ide kerültek-e.  C. Ryrie, diszpenzacionalista teológus felveti aggályait, miszerint itt az a kérdés, hogy Illés és Énok vajon hova ragadtathatott el, egy boldog helyre, vagy egy sötét helyre? Ha sötét helyre az azt jelentené, hogy az ószövetségi igazakat nem fogadta be Isten magához. Ő ezt nem tudja elképzelni, ezért következtet úgy, hogy Illés és Énok a „mennybe” került, és nem a „hádészba”. Jó nyomon jár ez az okfejtés, azonban emberi valószínűség alapján ilyen kérdéseket nem lehetne eldönteni. E helyett viszont sziklaszilárd bizonyítékunk van: Ábrahám halálakor a jó köztes állapotba került, hiszen még akkor is ott volt, amikor a gazdag és Lázár meghalt. Ebből lehet következtetni arra, hogy az ószövetségi igazak is egytől egyig a jó köztes állapotba kerültek.

Azonban fontos tudni, hogy ez a jó köztes állapot nem azonos a mennyel, hanem egy pre-menny, egy előmenny, mint föntebb jeleztük.


[EXKURZUS: A jó köztes állapot a hádésznak egy altartománya volt-e (amint az egyházatyák gondolták)? Ez az állítás megkérdőjelezhető. Annyit tudunk csak, hogy a jó köztes állapot (ahova Lázár, Ábrahám és a többiek kerültek) nagyon közel van ahhoz a helyhez, amit az Írás hádészként említ (ahova a gazdag és az áruló Júdás került). A kettő között egy áthatolhatatlan, nagy szakadék (κασμα) van, ami egyben választóvonalként is szolgál. Ez felfogható két „szoba” közötti küszöbnek, de két ország közötti sorompóként is. Önmagában ez nem jelenti azt, hogy a két térrész egy valaminek a két tartománya. Azonban, ha mégis az lenne, sokkal logikusabb lenne egy külön névvel illetni, ha már a két altartományának van egy-egy neve. Lehetne egy átfogó neve, ami sem nem Ábrahám kebele, sem nem hádész, hanem egy harmadik átfogó valami. Azonban ez nincs így, ezért nem tartjuk valószínűnek, hogy a jó köztes állapot a hádész része, e kettő csak egymáshoz szorosan közel lévő két külön birodalom – ahova át lehet látni és hallgatni, de nem lehet átmenni.]


Tehát Illés és Énok nem egy sötét helyre kerültek (hádész: a gonosz gazdag helye), hanem egy boldog helyre (a jó köztes állapotba), ami határozottan nem a menny, hanem egy pre-menny, előmenny.

Ezzel, hogy kimondtam, hogy a jó köztes állapot (Ábrahám kebele, öle, illetve paradicsom) egy boldog hely, el is érkeztünk a következő állomáshoz, ami nem más, mint, hogy milyen ott lenni. Amikor az igazak meghalnak, Krisztus közelségét fogják élvezni. Erről az árulkodik, hogy Pál el akart távozni, és Krisztussal lenni (Fil 1:23), továbbá, hogy a jó latornak Krisztus a saját jelenlétét ígérte meg. Továbbá az itteniek 1) enyhülést élveznek, megpihennek a föld fáradalmaitól, és 2) vigasztalódnak. Az ittenieknek az is fontos tulajdonsága, hogy 3) várják az Ítélet napját.

Spekulatív értekezés arról, hogy mivel töltik a boldog lelkek a jó köztes állapotban (az elő-mennyben) az időt

Azonban, mivel az idő nem szűnik itt se meg (ennek bizonyítását lásd alább), az a kérdés, hogy az itt jelenlévő lelkek mivel töltik azt. Mire ad teret az itt eltöltött idő? Egy lehetséges válasz erre, hogy elmélkedésre, tökéletesedésre, a megszentelődésük folytatódik. Ennek a nagyon logikus elméletnek a szószólója volt pl. a teológus Edward Litton és Archibald Campbell püspök is, mindketten anglikánok (de a református, “evangelikál” típusból). A Jel 14:13b azt mondja az itteniekről, hogy megnyugszanak a fáradságaiktól, továbbá az ő cselekedeteik követik őket. Ha máshogy nem is, de a múltjuk emlékei ott vannak velük, és azokon elmélkedhetnek, hogy mit tettek jól, és mi mindent mulasztottak el életükben. Közben imádkozhatnak úgy, hogy a földi figyelemelterelő dolgok már nem zavarják őket, és minden idejüket istenfélő elmélkedésnek szentelhetik, közben megpihenve, hogy egyre jobban realizálják, hogy Krisztus mi mindent tett értük, és hogy megmentette őket a kárhozattól, és hamarosan a mennyei ország lakosai lesznek az utolsó ítéletet követően. Továbbá az itteniek megszentelődése folytatódik, azaz egyre előrehaladnak a tökéletesség felé, hogy végül makulátlanul állhassanak Krisztus ítélőszéke elé, hogy átvegyék jutalmukat, és az őket megillető lakást a mennyben. Ilyen módon én kétségbe vonom azt a tételt, miszerint a hívő a halálakor tökéletesen szentté válik egyből. Úgy gondoljuk, hogy ez inkább csak az utolsó ítéletre fog bekövetkezni. Valóbán ígéretünk is csak erre van: halálunkkor a Krisztus napjára, az ítélet napjára befejeződik (Fil 1:6) a megszentelődésünk.

Másik fontos dolog, hogy az apostol azt mondja, hogy elváltozunk dicsőségről dicsőségre (2Kor 3:18). Ez jelöli a megszentelődésben való előrehaladásunkat. Azonban már maga az a tény, hogy Krisztushoz kerülünk – mint fentebb magyaráztuk -, magával vonja azt a következtetést, hogy növekszünk a szeretetben és tisztaságban a korábbi állapotunkhoz képest. Ami aztán folytatódik az utolsó Ítéletig.

De hogyan értelmezzük Krisztus jelenlétét a köztes állapotban? Itt felmerülhet, hogy hogyan definiáljuk a mennyet? Mi ezt úgy határozzuk meg, hogy a menny az a hely, hogy ahol Krisztus teljes dicsőségében állandóan jelen van, illetve, ahol a hívek az Atya dicsőségét hiányok nélkül, minden jutalommal együtt élvezhetik. Tehát a menny a mennyei Jeruzsálem tartománya (az új ég és föld – “új eget és földet várunk az Ő ígérete szerint”). Krisztus jelen van a jó köztes állapotban is, de ez még nem a menny birodalma. Feltehetőleg Krisztus jelenléte a mennyben jóval intenzívebb, erőteljesebb és dicsőségesebb, mint a jó köztes állapotban (elő-mennyben).

Ez a gyengébb jelenléte megnyilvánulhat abban, hogy Krisztus úgy jelenik meg, hogy elfedi magát és erejét bizonyos mértékig, vagy abban, hogy nem állandóan van jelen a jó köztes állapotban a lelkekkel, hanem „csak” időről-időre jelenik meg közöttük. Természetesen egyéb lehetőségeket is el lehet képzelni.

Még egy erős filozófiai érv is szólhat a köztes állapotban való további megszentelődés mellett. Ez az érv Isten igazságára apellál. Képzeljünk el tömeggyilkost, egy Sztálint, aki halála előtt öt perccel megtér, és így majd bemehet a mennybe. Namármost igazságtalan volna, ha ez az ember rögtön ugyanúgy bemehetne a boldogságba, mint egy olyan ember, mint a gazdag ifjú, aki egész életében nem követett el bűnt, vagy alig. Éppen ezért a hitványabb múltú, de végül megtért embereknek több mindent és alaposabban kell majd átgondolniuk, a jó köztes állapotban a megszentelődésük befejezéséig, mint a szentebb életet élt embereknek. Vagy ha nem, jóval hátrébb indulnak a szent elmélkedésben, mint azok, akik egész életükben végig buzgón foglalkoztak Istennel. Azonban konkrét részleteket nem tudunk.

Az elmélkedés a köztes állapotban teljesen más, mint a tisztítótűz hamis tana

Fontos azonban leszögezni, hogy én ezen nézet akceptálásával nem holmi purgatóriumot akarunk visszahozni, és az idézett anglikán úriemberektől is távol állt ez. Ez távol áll tőlünk, azonban a köztes állapotbeli további megszentelődés az Írásnak nem mond ellent, sőt még akár logikus is lehet. Ennek hagyománya egyébiránt az keleti ortodoxiában is megvolt, noha nem precízen kidolgozottan, hanem csak olyan formán, hogy a lelkek a köztes állapotban várnak, ki a mennyre, ki a kárhozatra. Itt ki kell mondjuk, hogy a köztes állapot bibliai tanát a keleti egyházak jobbára megőrizték, jóllehet sok más dologban félrementek (pl. a szentek és szűz Mária imádata).

Ez a további megszentelődés nem egy végső sorson (mennybe, pokolba kerülés) változtató fejlődés, de nem is egy olyan állapotbeli fejlődés, amit kívülről bármilyen formában befolyásolni lehetne a földiek imáival, illetve “áldozati” bemutatásokkal. Az embernek a halála után rögtön eldől változtathatatlanul a sorsa, aszerint, hogy lelkét, amikor halála beálltával elválik testétől, az angyalok a jó köztes állapotba, vagy a rossz köztes állapotba (hádészba) szállítják-e el (lsd. Lázár és a gazdag lelkének elvitele). Azonban az ezek még nem a végleges helyek, innen egy-egy ív húzható, a hádészból egy lefelé ívelő gyötrelmes ív a gyehennába (pokolba, külső sötétségbe), míg a jó köztes állapotból (Ábrahám kebele, Ábrahám öle, paradicsom) egy fölfelé ívelő, pihentető, nyugalmas, elmélkedő ív a mennybe, a mennyei Jeruzsálembe, az Utolsó Ítélet után.

A halál után van tudat és időérzék

Hogy el tudjuk hinni a kettő közötti markáns különbségeket, először is be kell látnunk, hogy halálunk után sem szűnik meg az idő, de az egyéniségünk se.  Ezt a megállapítást bizonyítani képes pl. a jó latorhoz intézett kijelentés: velem leszel ma (σημερον). Ez azt rejti magában, hogy a lator a túlvilágra átkerülvén tudott így gondolkozni: “Ma ma van, a mának egy korábbi részében a kereszten függtem haldokolva, a mának egy későbbi részében meg itt vagyok, most a túlvilágon.” Ugyanígy a gazdag és Lázár története is azt mutatja, hogy a gazdag az időben kínlódott, a túlvilági kommunikáció is az időben zajlott, hiszen egymás után következő szavak, mondatok hangzottak el. Ugyanez az időbeliség érzékelhető a Jelenések 6. és 7. részében is a megholt szenteknél. E helyek természetesen az egyéniség megmaradásáról is tanúskodnak. Tehát „áramlik” az idő a halál után is (Jel 10:6 csak az egyik időtípus elmúlásáról tesz bizonyságot – nem hiába fordították egyes angol fordítások az itt szereplő időt “delay”nek, késésnek, negatív időnek). Mellesleg eleve lehetetlen elképzelni olyan időn kívüli létezést, ami képes érzékelni és reagálni időn belüli történésekre – Isten személyét kivéve persze.

Az előmenny (jó köztes állapot) és a menny (mennyei Jeruzsálem) közötti különbségek tételesen felsorolva

Ezt követően azt fogjuk még tovább menő részletekkel bizonyítani, hogy a jó köztes állapot és a menny között jelentős különbségek vannak.

1.A jó köztes állapotban a lelkek test nélkül vannak jelen, ui. a test csak az utolsó ítéletkor áll össze a hamvaiból. Az ide kerülők szakkifejezéssel élve, testüktől elválasztott lelkek (anima separata). Ez egy ideiglenes állapot, mivel az örökkévalóságban a lélek nem teljes a test nélkül.

2.Ugyanitt az embereknek nincsen még jutalmuk (1Kor 3:10-15), az csak majd az ítélet napján osztatik ki nekik, akkortájt, amikor megítélik a démonokat is (1Kor 6:3).

3.A legerősebb bizonyító különbség az állapotbeli különbség, a jóérzés foka. A mennyei Jeruzsálemről tudjuk, hogy ott nem lesz semmi nyoma a fájdalomnak és a könnyeknek (Jel 21:4). Azt is tudjuk, hogy az utolsó Ítélet után valósul meg a hívők privilégiuma, hogy feltámadott testben bemehessenek a mennyei városba. Azonban a Jel 6:10-ban azt olvassuk, hogy a szentek lelkei az igazságos bosszúért kiáltanak. Tehát állapotukban még nem voltak teljesen gondterheltek, azaz zavarta őket, hogy még megbosszulatlanul vannak. Ez a mennyei gondtalanságban nem fordulhatott volna elő. Tovább azért se eshetett volna meg ez a jelenet a mennyben, mivel a mennyei városban való tartózkodás idején Isten ellenségei már mind a kénköves tóban laknak. Lázár is a jó köztes állapotban (Ábrahám öle, paradicsom) van, ahol vigasztaltatik (παρακαλειται). Azonban aki a tökéletes mennyei állapotban van, annak nincs szüksége vigasztalásra, mivelhogy már eltörölhetetlenül boldog.

4.Mindazonáltal Krisztus jelenléte mind az előmennyre, mind a mennyre érvényes, noha mivel Krisztus állandóan testben van már most, míg az elválasztott várakozó lélek (anima separata) test nélküli, ebből úgy véljük, hogy helyes azt mondani, miszerint az Utolsó Ítélet előtt az üdvözült lelkekkel Krisztus még nincs annyira jelen, mint amennyire utána lesz. Az Utolsó Ítélet után azonban már állandóan mindenki egy tartományban van vele.

Az eddigiek összefoglalása

Egy bizonyos már említett püspök, Archibald Campbell gyönyörűen és tömören megfogalmazta a fentebb kifejtett levezetést, szavai összefoglalásul álljanak itt (in: The doctrine of the Middle State between Death and the Resurrection, of Prayers for Dead, etc., etc. – London, 1721, p. 44.):

„Az igazak kijelölt lakhelye a halál és a feltámadás között az úgynevezett paradicsom, vagy Ábrahám kebele, ez nem a legmagasabb menny, ahol Isten jelen van úgy, hogy teljes mértékben lehessen élvezni a jelenlétét, mindazonáltal egy nagyon boldog hely, a menny egyik alsóbb osztálya, egy hely a megtisztulásra és fejlődésre, a pihenésre és felüdülésre, valamint az istenfélő elmélkedésre. Egy olyan hely, ahonnan a mi áldott Urunk emberi természetét időnként lehet látni, jóllehet elfedezve és fátyolosan, ha azzal a dicsőségével hasonlítjuk össze, amelyikkel meg fog majd jelenni az eljövetelekor és az után. Ebbe a köztes és áldott állapotba szállítják az igazakat a szent angyalok, akik boldog társaságát aztán ott élvezhetik; majd a feltámadás és ítélet után pedig eljuttatják őket üdvösségünk Kapitányának, Jézus Krisztusnak boldogító látására, ahol teljességében láthatják Őt, úgy, amint van, és ahol Isten jelenlétét örökkön örökké élvezhetik.”

Egy ellenérv cáfolata

Az egyik nagy cáfolási kísérlet, amely a jó köztes állapot és a mennyek közötti különbség eltörlésére irányul, az a Zsid 9:27: „És miképpen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet.” Mintha ez a vers kizárná a köztes állapotot. Csakhogy ez a vers semmit nem mond a status intermediusról. Mintha valami olyasmit mondanánk, hogy a nyár után jön a tél. Csakhogy közben ott van még egy évszak, az ősz, amiről hallgatunk. Attól még, hogy az ősz menthetetlenül télbe hanyatlik, attól még más hőmérsékleti adottságok jellemzik, mint a telet.

A jó köztes állapot (előmenny, alsóbb menny) és a menny között szignifikáns különbségek vannak, de mégis a túlvilági sors már nem befolyásolható, mert a kegyelmi idő a halál beálltával lezárul, ha valaki életében nem hitt, már késő feleszmélni utána (lásd a gonosz gazdag ember esetét).

Az elő-pokol és a végső pokol közötti különbségek

A hádész és a gyehenna (tüzes pokol) közötti különbségek viszont olyan nagyok, hogy ezeket minden témával foglalkozónak el kell ismernie. A jelenésekből egyértelmű, hogy az egyik halálhordozó tartomány átadja a helyét a másik halálhordozó tartománynak (Jel 20:13-14). A hádészban gyötrelmes várás uralkodik, ami az Ítélet napjára néz. Itt is van tűz, mint a gazdagnál látható (noha lehet, hogy ez jelképes tűz), de ez a hely mégiscsak inkább a „homéroszi” sötét hádészre hasonlít – az ószövetségi leírások alapján. A középkori teológia élt egy megkülönböztetéssel: azt tartotta, hogy itt a szenvedések lelkiek, az itteniek az elkárhozás tudatát szenvedik el (poena damni). Úgy is mondhatjuk, hogy itt „csak” a lelkiismereti féreg rágja őket. Míg az utolsó ítélet utáni pokolhoz (tüzes tó, gyehenna, külső sötétség) sok fizikai gyötrelem köthető. Az itteni lakosok már fájdalomra különösen érzékeny, romlott testtel is fognak bírni a spekulációk szerint. Az itteniek szenvedései már nem csak lelkiek, hanem érzékiek is (poena sensus). A féreghez hozzáadódik az olthatatlan tűz (πυρ ασβεστον) is.

Végső összefoglalás

Campbell püspök a kettő közötti különbséget a következőképpen írja le (ibid.): A gonoszok köztes állapota nem a pokolban van, hanem egy köztes állapotban:

„amely egy sötét, lehangoló, kényelmetlen állapot, fény, pihenés vagy egyéb hasonló megnyugvások nélkül, ahol egyedül az ördögökkel és a hozzájuk hasonló tisztátalan lelkekkel lehet értekezni, és ahol e nyomorult lelkek tudatában vannak, hogy Isten megérdemelt haragja rajtuk van.”

Azzal zárnám, hogy azonnal még nem kerülnek a lelkek az utolsó ítélet utáni mennybe, illetve pokolba. Ez csak az Ítélet napján fog megtörténni, amikoris ki-ki a maga helyére megy. Azonban addig a lelkek a status intermediusban (köztes állapotban) várakoznak, vagy az elő-mennyben, vagy az elő-pokolban: vagy a jó köztes állapotban (Ábrahám kebele, öle, paradicsom) vagy a rossz köztes állapotban (hádészban). De az mindenképp igaz, hogy az ember a halála után egyből, változhatatlanul egy pozitív, vagy negatív helyre kerül, ahol sorsa állandó már, de időérzékét megtartja, valamint tud beszélni és gondolkodni is.


eredeti megjelenés: 2011-04-20 11:16

források: Charles Hodge (presbiteriánus), Arthur Litton (református anglikán), és C. Ryrie (diszpenzacionalista baptista) teológusok dogmatikái