bf390ce210030ad8976fbb_L__V374094996_SX200_

Az alábbi írás Rushdoony rendszeres teológiájában található, I. kötet, VI. rész, 18. cikkely. – a kiemelések tőlem származnak:

18. Az erős és a gyenge

A Szentlélekről szóló tannak egyik gyengesége, hogy a tanulmányok csak a Lélekről szóló textusokra korlátozódnak. Azonban, ha az Írást a Szentháromság ihlette és a Szentlélek által közölte a szentírókkal – ugyanis ezt valljuk -, akkor egyetlen más tanítás sem tárgyalható a Lélek nélkül. Sőt, mi több, a teljes Szentírás feltételezi, hogy Isten szövetséges népe a Szentlélekben és a Szentlélek által olvassa az igét, valamint a Lélek elsődleges fontosságú akkor is, amikor az engedelmességünkről van szó.

Ez kétségkívül Pálnak arra a tanítására is igaz, ami az erősről és a gyengéről szól. Pál sokat beszél erről, kiemelten a Róm 14-ben és a 15:1-13-ban, továbbá az 1Kor 8-ban. Először, „A hitben erőtlent pedig fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok” vagyis, ne ítéljünk meg a kételkedő gondolatait (Róm 14:1). A gyenge szó ἀσθενέω; nem éppen hízelgő terminus: azt fejezi ki, hogy erőtlen, illetve, hogy fizikailag tehetetlen. Pál egyértelműen ítéletet alkot az ottani környezetről: némely hívő határozottan rosszul van felszerelve a hit dolgában és nagyon gyenge. Pál semmi esetre sem engedi meg, hogy a gyengék úgy tekintsenek a saját gyenge szintjükre, mint normálisra: tehetetleneknek nevezi őket. Máshol gyermekeknek (Zsid 5:13), tudatlanoknak, vagy képzetleneknek (ἰδιώτης), mint az 1Kor 14:16,23,24-ben.

Tehetetlennek maradni bűn, de megvetni ezeket a gyenge hívőket szintén bűn. Az életben a növekedés normális dolog, és az erő az egyik tulajdonsága a Krisztusban való életünknek (Jn 1:12). Tehetetlennek vagy erőtlen kereszténynek lenni önellentmondás. Pál, amikor a gyengék iránti türelemre kér minket, akkor nem arra kér, hogy a gyengeséget magát támogassuk és az abban lévőt bátorítsuk, hogy maradjon gyenge, hanem arra, hogy a kegyelem védőernyőjét biztosítsuk az illetőnek, hogy növekedhessen erőben. Így hát, ami tiltott, az az elítélés, vagy az elbizonytalanító vitatkozások, és nem a további hitbeli növekedést elősegítő tanítás és tanácsok (talán olyasmire gondolhatunk, itt, hogy pl. a reprobációt, vagy a szenvedés Istentől rendeltségét ne hangoztassuk nagyon friss és éretlen hívőnek, akinek az még túl sok volna, hogy egyszerre megeméssze –a ford.). Pál maga is ad az Úrtól jövő tanácsot.

Másodszor, a gyengéket terhelő és összezavaró tényezőket is felsorolja. Különféle problémákról van szó. Az egyik a bálványáldozati hús fogyasztása; az ókorban minden állat levágása vallásos tett volt, és ez esetben, az árusok pogányok voltak. Egy másik probléma volt az ünnepnapok megtartása. A korai egyházban példának okáért sok keresztény tartotta egyszerre a zsidó sabbathot és a keresztény sabbathot, az Úrnapját. Aztán további probléma volt, hogy pogány üzlet és társadalmi találkozók zajlottak le pogány templomoknál (1Kor 8:10), és ez komoly gondot okozott a gyengéknek (1Kor 8:11-13). Az ilyen gyenge keresztények számára egyértelmű és egyszerű határvonalat kellett húzni, mert még nagy volt az esélyük, hogy visszatérjenek a pogányságba.

Harmadszor, Pál leszögezi, hogy mindannyian Isten szolgái vagyunk, valamint, hogy Isten hatásköre, hogy megítéljen minket, nem mi ítéljük egymást. „Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll vagy bukik.” (Róm 14:4a). Ez a kulcspont. Nem az erősíti meg a gyengéket, hogy mi gyámolítjuk őket, hanem, hogy az Úr. A Szentlélek a legnagyobb tanár és megerősítő. Minden olyan, erősről és gyengéről szóló tanítás, ami ezt nem ismeri el, téves: csak az Úr erősíthet meg minket.

Ez egy kritikus fontosságú pont. Az egyházat régóta foglalkoztatja az erős és a gyenge problémája. Valójában a gyülekezetek is ezen pólusok szerint rendeződnek. Minél buzgóbb egy gyülekezet a hitben, annál élesebben fog megoszlani e két pólus alapján. Néhány gyülekezet (/egyház- a ford.) nagyméretűre nő azáltal, hogy csak egy minimális kereszténységet hangsúlyoz, ami hitbeli gyermekekre van szabva, akiket aztán örök gyermekségben tartanak. Mások viszont nem toleránsak a gyengék irányában, és büszkélkednek az erejükkel.

A gyengék gyülekezetei ugyanolyan intoleránsak azokkal szemben, akik nem akarnak megmaradni egyszerű és néha gyerekes tiltó parancsaiknál (azaz, azokkal szemben, akik nem akarnak gyermeki hitbeli szinten maradni – a ford.). Egyik csoport sem hagyatkozik a Szentlélekre. A huszadik századi mozgalmak esetében is jelen van ugyanez a kettős megoszlás. Noha ez manapság változóban van, és olykor drámai változás van érvényben, de a pünkösdi egyházak nagyon hosszú ideig, hagyományosan a gyengék gyülekezetei voltak; csak mostanában kezdett el köreikben a hitbeli növekedés és megszentelődés teret kapni. Másfelől viszont az is igaz, hogy sok újabb karizmatikus egyház viszont többnyire az erőseket képviseli.

Azonban mindegyik esetben – majdnem az összes csoport gondolkodásmódjában – a közös probléma az, hogy a Szentlelket inkább a tapasztalathoz kötik, és nem annyira a tanuláshoz és a hitbeli növekedéshez. Holott inkább az mondható el, hogy az igazi tapasztalat a Lélekben megegyezik a tanulással és hitbeli növekedéssel.

Negyedszer, mint hogy a Szentlélekről alkotott tan kulcspontja nem lehet az egyéni tapasztalat, hanem csak a megszentelődésünk vagy megerősödésünk Isten szolgálatában, ennek megfelelően életünknek is istencentrikusnak kell lennie:

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. (Róm 14:7-8)

Isten tulajdona vagyunk, és „a Lélek természetfeletti közösségének vagyunk a tagjai.” (idézet John Knox-tól –a ford.) Krisztus az élőknek és a holtaknak is ura. Mindannyian egy közösséget, és egy testet alkotunk Benne. Így sem magunk, sem a helyi gyülekezetünk nem állhat életünk középpontjában, hanem egyedül az Úr és az Ő mindent átfogó tervei.

Krisztus halálának és feltámadásának célja ez a közösség és Királyság (Róm 14:9). Hogy tehetnénk meg tehát saját egyéni vélekedéseinket kormányzó tényezőknek az Ő királyságán belül? Ő és törvénye az, ami megítél minket, valamint terve azt is magába foglalja, hogy mindenek alávettetnek neki és mindenek fölött diadalt arat. Így hát, ahelyett, hogy egymást ítélnénk, el kell kerülnünk, hogy botránykővé legyünk akármelyik testvérünk számára, még akkor is, ha amúgy igazunk volna (Rm 14:10-14). „ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt.” (Rm 14:15). Ha mégis botránykővé leszünk, akkor a jóságunkról csupa rosszat lehet majd elmondani – „Vigyázzatok, ne káromolják azt a jót, amelyben részesültetek.” (Rm 14:16).

Ötödször, a probléma mások elítélésével az, hogy csak mások hibáira koncentrálunk, ahelyett, hogy Isten ige-törvényének (Rushdoony speciális kifejezése, „law-word”, Isten igéjét jelenti, azzal a speciális hangsúllyal, hogy a mózesi törvény részletei is iránymutatóak napjainkban is – a ford.) ismeretében növekednénk, vagy, hogy az annak való engedelmességben gyarapodnánk:

Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben, mert aki így szolgál Krisztusnak, az kedves Isten előtt, és megbízható az emberek előtt. Arra törekedjünk tehát, ami a békességet és az épülést szolgálja. Étel miatt ne rombold le az Isten munkáját. Minden tiszta ugyan, de rossz annak az embernek, aki megütközéssel eszik. (Rm 14:17-20)

A hangsúlyt az igazságra, Isten törvényére kell helyezni; a békére, ami Jézus Krisztus és az ő megváltó műve; másrészt pedig a Szentlélekben való örömre. A Szentlélekben való öröm a gondviselésben, hitbeli növekedésben, a Benne való ismeretben és az Ő szent szándékaiban való öröm.

Isten szemében az összes engedélyezett étel tiszta, legyen az pogány templomban vásárolt, vagy otthon leölt; azonban azok számára, akiket zavar az adott hús pogány eredete, az ilyen húsok botránykövek. Ezért tehát bölcs, jobban mondva tanácsos elkerülni az ilyen húst vagy bort, amin esetleg megbotránkoznak a testvérek (Rm 14:20-21). Szent Pál itt nem teszi feltétellé az egyháznak, hogy a gyengék mércéjét alkalmazzák az erősek is; viszont inti az erőseket, hogy ne kevélykedjenek erejükkel. Ugyanis ha megtennék, az a gyenge testvér iránti megvetésüket fejezné ki.

Hatodszor, az alapelvnek a következőnek kell lennie: „ami pedig hitből nincs, bűn az” (Rm 14:23). Ez a hit nem a saját gondolkodásunk, vagy hitünk, hanem Isten kegyelme bennünk, ami Isten igéjéből tudakozódik, hiszen „a hit pedig hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által” (Rm 10:17). A hit a kegyelem munkája, nem pedig a saját hitünk, emiatt a hit alázatosságot, jótetteket és türelmet eredményez.

Hetedszer, ez a gyengék felé való türelmet is jelent. Amint hogy Krisztus nem Magának felelt meg, ugyanúgy nekünk is kegyesnek kell lenni mások felé (Rm 15:1-12). Pál úgy beszél az Úristenről, mint aki a „türelem és vigasztalás Istene”; az Ő Lelkét kell mutatnunk és egy szívvel és egy elmével kell lennünk Isten megdicsőítésében. Isten kegyes hozzánk, minden pogányhoz, megváltást ad nekünk és felszólít minket, hogy dicsőítsük és szolgáljuk őt.

Nyolcadszor, Pál áldása előtérbe hozza azt a hatalmat, ami egyedül képes megoldani az erős és a gyenge problémáját, a Szentlelket: „A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.”(Rm 15:13). Ezt nagyon komolyan kell vennünk. Két példát lehet felhozni, mindkettő olyan egyház példája, amely bevallottan hűséges az Íráshoz. Az első esetben vádak és védekezések röpködtek ide-oda, aminek következménye egy hosszadalmas küzdelem lett, ami a mai napig nincs befejezve. A résztvevők ajkukkal szolgáltak a Léleknek egy előzetes ima alkalommal, ahol is segítségül hívták a Lelket; azután, az alkalmat félretéve mindenki folyton-folyvást csak élezte a saját intellektuális fejszéjét, hogy azt aztán társába mélyeszthesse. A másik esetben az adott nehézséget rögtön ima tárgyává tették. Minden az üggyel kapcsolatos megbeszélést megtiltottak egy meghatározott időre. Három estényi gyülekezeti imát rendeltek el mindenkinek, aki érdekelt volt az ügyben, beleértve korlátozott böjtölést a bizonyos napokon. Az időszak végén, jóllehet a probléma nem szívódott fel teljesen, de kellő idő elteltével kegyelmesen meg lett oldva.

A kérdés alapvető fontosságú. A problémákat saját erőből, érvekkel, eljárásokkal oldjuk meg, vagy Isten kegyelme és Lelke oldja meg őket? Az Írás nem arra kér minket, hogy vessük meg a saját erőnket, érveinket, vagy jogi eljárásainkat, hanem inkább arra buzdít, hogy az elsőbbséget a hármasegy Istennek adjuk, továbbá, hogy felhasználjuk adottságainkat a Léleknek megfelelően.

Az egyház napjainkban folyamatosan feszültség alatt áll az erős és a gyenge, a gyenge és a gyenge, valamint az erős és az erős közötti konfliktusok miatt. Ideje volna, hogy az egyházban lévők végre háttérbe helyezzék magukat és előre engedjék a Szentlelket.