bf390ce210030ad8976fbb_L__V374094996_SX200_

Az alább következő írás R. J. Rushdoony rendszeres teológiájából való ( II. kötet, Eszkatológia: 811.-814. ) Azt fejti ki benne, hogy a keresztények nem egy elnyomott kisebbség a világtörténelemben, hanem aktivitásuktól függően dominánsak és határozzák meg a világ alakulását, vagy elnyomott kisebbség. Az is hangsúlyt kap benne, hogy a hozzánk viszonyuló világ nem mindig csak rossz (lsd. még: 2Kir 10; Apcs 26:27-28; 1Kor 7:14) – így nem kell gyökeresen elzárkózni tőle, csak a bűnös részétől, hanem amit tenni kell, az a befolyásolása, mégpedig Isten akarata szerint. A vaskos két kötet egyébként hozzáférhető a Scribd-en.


“Hatodszor, “benned megáldatnak a föld minden nemzetségei”. Krisztus a hatalmas Isten Fia és Ábrahám magva. A föld minden családja benne és általa áldatik meg. Mint testének tagjai, osztozunk munkájában és áldásaiban. Isten Ábrahámnak tett ígéretei Krisztusban hozzánk is szóló ígéretek. Elhanyagolni ezt a tényt annyi, mint megbénítani a keresztényt a szövetségi életében és tevékenységében.
Az Úristen megújítja az emberiséggel való szövetségét Ábrahám és Krisztus személyeiben. Szövetsége a törvény szövetsége, mint minden szövetség, illetve, mint minden szerződés, vagy kegyelmi szövetség, mivel az Úristennek az emberrel szövetséget kötni mindig kegyelmi aktus. A szövetség áldásokat ígér a hűségeseknek, és átkokat a hűtleneknek. A világ szintén a szövetségi emberhez való viszonyához képest ítéltetik meg, aki az utolsó Ádám, Jézus Krisztus (1Kor 15:45-49), és ennél fogva mi is, akik az ő testének részei vagyunk (1Kor 12:12; Rm 12:4-5). Ha a testének tagjai vagyunk, a világ üldözni fog minket, és hadat fog viselni ellenünk Krisztus miatt (Mt 5:10-12). Azonban helytelen a világhoz való viszonyunkra úgy tekinteni, mint egy egyirányú utcára. Urunk egyik nagyon érdekes mondata nagyon beszédes ebben a kontextusban:

“Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány: bizony mondom nektek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát.” (Mt 10:42)

“Aki inni ad nektek egy pohár vizet azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, hogy el nem marad a jutalma.” (Mk 9:41)

Urunk, mint egy jó tanár, gyakran ismételte magát, mindig eltérő helyzetekben levonta ugyanazt a tanulságot, hogy megértesse a hallgatósággal a mondanivalót. Márk, János egyik állításának kontextusában jelenti meg nekünk ezt a mondatot, miszerint egy férfi, aki a társaságukon kívül volt, ördögöket űzött ki Krisztus nevében. Urunk azt mondja, hogy “ne tiltsátok”, és aztán belekezd, hogy még egy olyan jelentéktelen tett, mint egy pohár víz odanyújtása egy tanítványnak az Úr nevében, még egy ilyen jelentéktelen tett is jutalmat hordoz magával. Megáldani egy tanítványt annyit tesz, mint, hogy mi magunk is megáldatunk. Máté a tizenkét tanítvány kiküldetésének végén jegyzi fel ezt a mondatot, amikor elmennek tanítani, prédikálni, gyógyítani, és ördögöket űzni (Mt 10:1; 11:1). Máténál ezt két mondat előzi meg:

“Aki befogad egy prófétát azért, mert az próféta, prófétának járó jutalmat kap; aki pedig egy igaz embert fogad be azért, mert az igaz, igaz embernek járó jutalmat kap.
Aki pedig csak egyetlen pohár friss vizet ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány: bizony mondom nektek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát.” (Mt 10:40-42)

Vita van a “kicsinyek” jelentéséről. Néhányan ezt a jelenlévő gyerekekre vonatkoztatják, mások az alázatos hívőkre. Ellicott a következőt mondja: “A kifejezés családon belül volt használatos rabbi tudósoknál, és ebben az értelemben használja a mi Urunk, a nagy Mester, amikor elküldi a tanítványait”. Ám Ellicott magyarázata lerombolja a szöveg egyensúlyát és fokozati értelmét. Urunk négyféle szövetségi embert idéz: a tanítványokat, prófétákat vagy prédikátorokat, igaz embereket, és végül “ezeket a kicsinyeket”, a követői közül a legszerényebbeket. Hogy a világ hogyan ítéltetik meg, az részben e négy csoporthoz való viszonyától függ. Így hát itt a végre irányuló eszkatológiáról van szó. A világ reakciója e négy szövetségi csoportra a hittől kezdve az udvariasságig, vagy kedvességig változik, és minden reakció megkapja az ideig való és/vagy örök jutalmát. Befogadni a tanítványokat annyit tesz, mint befogadni az Urat. Azok, akik befogadnak egy prófétát vagy tanítót, azaz valakit, aki igazán és hűségesen hirdeti Isten igéjét, meg fogja kapni egy próféta jutalmát. Így hát, becsülni és jutalmazni az Úr hűséges szolgáit annyit tesz, hogy mi magunk is meg vagyunk tisztelve és jutalmazva az Úrtól. Befogadni egy igaz embert egy igaz ember nevében, azaz, tudni, hogy az igazság egyedüli mércéje és forrása Isten törvénye, azt jelenti, hogy egy igaz ember jutalmát vesszük. Ez a befogadás messzemenően többet jelent szívélyes meghallgatásnál. Van egy példánk ennek jelentésére az Apcs 28:2,7-10-ben; a Máltai vagy Melitai nép befogadta Pált és szívélyesen vendégül látta. Sokan meggyógyultak, és azok, akik befogadták Pált megáldattak, annak eredményeképpen. Így hát befogadni annyit jelent, mint hinni és engedelmeskedni; jelent vendéglátást, támogatást és még többet is. Az áldások még azokra is kiterjednek, akik egy pohár hideg vizet adnak egy szerény hívőnek “a tanítvány nevében”, az apostoli hit iránt való tisztelet okán szintén elveszik jutalmukat. Ez utóbbi jutalom lehet, hogy nem jelent örök üdvösséget, de még itt és most is megjutalmazza Isten azokat, akik megtisztelik az ő szövetséges népét.

Ezek nagyon egyértelmű és világos ígéretek. A negatív oldalukkal kapcsolatban – tehát azok megítélésével kapcsolatban, akik nem fogadnak be minket -, az egyháznak gondjai voltak annak felismerésével, hogy a szövetségnek ezek a védelmi rendelkezései még mindig érvényesek. A Jel 6:9-11 elénk hozza a megölt szentek kiáltását az Úrhoz (Rm 8:36), ami ítéletet kér – Isten válasza a következő:

“És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak.
És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?
Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket.” (Jel 6:9-11)

A megfelelő idő elmúltával Róma elesett, akárcsak az összes régi elnyomója Isten szövetséges népének. Az áldások és átkok, valamint az időzítés Isten dolga, nem az emberé.

Ami lényeges az az, hogy az ember úgy látja magát, mint Krisztusban lévő. Amilyen mértékben Krisztusban van, olyan mértékben lesz áldott vagy átkozott a világ a vele való kapcsolat szerint. Nem vagyunk a magunkéi (1Kor 6:19), ezért akármi is történik ellenünk, az Úr Jézus Krisztus ellen történik, akinek a tulajdonai vagyunk. Ő nem veszi könnyedén a tulajdonával való visszaélést, az ellenünk elkövetett dolgokat, akár mások kövessék el azokat, akár mi magunk.

Értelmezhetjük úgy is az Ef 5:21-33 tipológiáját Krisztusról és az egyházról, hogy férj és feleség, azonban tudnunk kell, hogy férfi és nő az Úrban szoros kapcsolatban állnak az egyház életében lévő isteni renddel-rendszerrel. Mindkettő az Úrhoz tartozik, és a tipológiai jelentésük lényeges gyökere a lényükben van. Sem a férj sem a feleség nem kezelheti úgy a másikat, mint a saját tulajdonát; mindkettő elsősorban az Úrhoz tartozik, és ha egy egyszerű tanítvány áldása vagy átkozása következményekkel bír, mennyivel inkább egy olyan valakié, aki sokkal bennsőségesebb kapcsolatra adatott nekünk? Pál Ef 5-beli szavait az Ef 4:20-32 előzi meg, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ne adjunk alkalmat az ördögnek életünkben; hogy ne kommunikáljunk romlott módon, hogy ne hagyják el helytelen szavak az ajkainkat, hogy ne vessük meg egymást. A keserűséget, haragot, rosszindulatot és gonosz beszédet félre kell tenni: egymás tagjainak kell lennünk.

Ahogy növekszünk a kegyelemben, úgy válunk áldássá a körülöttünk lévő világnak, és a világ a hozzánk való viszonyának megfelelően lesz áldott vagy átkozott.

Ez azt jelenti, hogy a világ fővárosainak politikája, noha fontosak, mégsem annyira meghatározóak a jövőre nézve, mint Isten szövetséges népének (ez az igaz keresztény egyház ugyebár, csak az egyértelműség kedvéért – a ford.) hűsége Istenéhez és az Ő szövetségének törvényéhez. Amikor a történelem keservesen kínlódik a politika tengerében, az egyszerűen azért van, mert a hajó evezőse, a keresztény nem ad útmutatásokat, hogy merre kellene menni, és se nem átok, se nem áldás a világban, hanem csak só, ami megízetlenült, és nem jó semmire, csak arra, hogy kidobják a történelem porába, “hogy emberek tapossanak rajta” (Mt 5:13).

A hegyi beszéd a boldogmondásokkal kezdve egészen a két fundamentum vetésének példázatáig, egyértelműen meghatározza a végre irányuló eszkatológia néhány lényeges elemét. Szó szerint kell vennünk. Emberek által taposva lenni nagyon kemény történelmi átok; ugyanilyen történelmiek a föld öröklésével kapcsolatos ígéretek (Mt 5:5), és az azzal kapcsolatosak is, hogy a világ világosságának kell lennünk (Mt 5:14-16).”