Sandlin zseniális összefoglalója érthetően és plasztikusan elmagyarázza a keresztények domíniumi mandátumának működését. Kitér rá, hogy csoda várással nem szabad a homokba dugni a fejünket, továbbá, hogy ez a koncepció miként egyeztethető össze a keresztények hányattatásával, amelyet sok evangelikál a végtelenségig eltúloz napjainkban. Arról is szó esik, hogy milyen ideológiákat kell elutasítanunk a társadalmi rekonstrukciót pártoló protestáns keresztényekként.


“Így a Sátán összefogott Ádámmal és Évával, hogy aláássa az Istentől rendelt uralmi (domíniumi) mandátumot. Minden emberben meg van az uralmi hajlam. Az ember Isten képére teremtetett; Isten kormányoz mindent (Zsolt 47). Az ember úgy lett megalkotva, hogy a föld kormányzója legyen, aki az isteni tekintélynek alá van rendelve, mint Isten képviselője és alkormányzója (2 Kor 5:20). Ezért űzte ki Isten Ádámot és Évát az Édenből; ha utána is ettek volna az Élet Fájából örök életük lett volna szövetségszegő létükre is (Gen 3:22-24). Mivel a belső uralmi hajlam, amely a domíniumra képessé tesz, az az engedetlen állapotukban is megmaradt. Isten nem akarja, hogy az istentelen emberek  hosszú távon uralják a földet (Zsolt 37:9). Ádám és Éva szövetségszegőkként nem részesedhetnek az örök életben. Isten célja, hogy egyedül az igazak örököljék a földet (Zsolt 37:11). A Sátán taktikája az volt, hogy az istenteleneket használja fel, hogy ők uralják a földet az ő bűnös befolyása és uralma alatt (Ef 2:1-3; Rm 6:16; 2 Tim 2:25,26).”

“A probléma gyökere a következő: istentelen emberek istentelen uralmat gyakorolnak istentelen hitüknek megfelelően. A Sátán szándéka nyilvánvaló: azt akarja, hogy az istentelenek örököljék a földet, és alávessék magukat az ő tekintélyének (Lk 4:5,6). A Sátán az istenteleneket és nem az istenfélőket akarja uralmi pozícióban látni.”

“Az istenes emberek öröksége

Mi végre van az ember a földön? Azért, hogy Istent megdicsőítse (1Kor 10:31). De konkrétan mi a célja? Melyek a fő módjai, melyekkel Istent kell dicsőítenie? A Biblia világos választ ad erre. Isten az embert a földre helyezte, hogy uralmat gyakoroljon Isten tekintélye alatt (Gen 1:26-28; 9:1 k.; Zsolt 8). Mivel az ember bűnbe esett és beszennyezte ezt a küldetést, Isten kegyelméből volt olyan könyörületes és elküldte egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, az Új Ádámot, hogy ott járjon sikerrel, ahol az első Ádám elbukott (Rm 5:12 k.). Krisztus lett a végső Domíniumi Ember: a zsidókhoz írt levél ezért tulajdonítja Krisztusnak a domíniumi elhívást, amely eredetileg az embernek adatott (Zsid 2:5-8). Jézus Krisztus az asszony magja, aki lábával összezúzza a kígyó magjának a fejét (Gen 3:15). Ő a győztes. Mindenki, aki vele egyesül hitben, akinek bűneiért elégtétel lett végrehajtva Krisztus áldozati halálában (1 Kor 15:1-4), azok mind csatlakoznak az ő jelenbeli uralmához (Rm 8:17; Ef 1:18-23).

Ország és törvény

A föld  az igazak és az ő magvuk öröksége (Zsolt 25:13). Az ő kiváltságuk, hogy Krisztus törvényes tekintélye alatt tevékenykedjenek (Mt 28:18-20). Feladatuk, hogy hirdessék az evangéliumot, kereszteljék meg [merítsék be] a megtérteket … és tegyék tanítványokká a népeket Isten írott törvényének megfelelően, amely egyszerre az életgyakorlatuk alapja (Rm 8:1-4) és az oktatásukra szolgáló program (Jak 2:8-12). A keresztények azzal bízattak meg, hogy világszerte uralmat gyakoroljanak Krisztus kifejezett tekintélye alatt, úgy, hogy a teljes Szentírást felhasználják oktatásra és a tetteikhez is, mintegy kézikönyvként.

Amint Rushdoony megjegyzi, a törvény és a föld egyaránt az igazak öröksége. Isten törvénye Isten igéjében található; de még jobb ha úgy mondjuk: Isten törvénye Isten igéje (Zsolt 119) – igéje törvény. A Deuteronómiumban, amikor Izrael gyermekeinek be kellett menniük Kánaánba, Isten hangoztatta előttük a szövetség törvényének fontosságát (Deut 6 és köv.). A szövetség kegyes törvényes megegyezése Istent Izraelhez kötötte és Izraelt Istenhez. Izraelt törvényesen kötötték az Istennel való szövetségének szankciói. Isten törvényében benne voltak a szankciók; ezek biztosították a törvénynek való engedelmességet. A bibliai törvény követése azonban Isten választottjainak nem pusztán kötelezettsége; ez az a kettős eszköz, mellyel uralmat kell gyakorolniuk a föld fölött: először is a hűséges törvénymegtartás jutalma a nagyobb uralom a föld fölött (Deut 7:9-24); másodszor pedig a törvény maga az az eszköz, mely által az igazak uralmuk alá hajtják a földet (Deut 6:1-3). Annak megfelelően, ahogy az igazak megtartják a törvényt, nagyobb uralomgyakorlással áldatnak meg; amikor gyakorolják ezt az uralmat, uralmuk eszközéül a törvényt alkalmazzák. Ennek kell életük minden részét irányítania: “a parancsolatoknak az ember életének minden szféráját kell át kell hatniuk”. [idézet  P. C. Craigie-től]

Az újszövetség alatt is kulcsfontosságú tényező marad a törvény; ha valami, akkor ennek tekintélye lesz az (a “kegyes” antinomianistákkal szemben), ami egyre növekszik (Zsid 10:26-29). Míg a törvény áldozati aspektusai melyek Krisztusra mutattak beteljesedtek (Zsid 8.), és a törvénynek az a válaszfala, amely elválaszotta egymástól a népi Izraelt és a pogányokat feloldódott Jézus Krisztus nemzetek és kultúrák közötti egyházává (Ef 2:11-15), az írott törvény, mint szövetségi dokumentum még mindig nem kevésbé köti az újszövetségi keresztényeket, mint az ószövetségi hívőket (Zsid 8:10). A bibliai törvény az újszövetségi rendben lényegében ugyanazzal a szereppel bír, mint az ószövetségi rendben, beleértve azt is, hogy eszközül szolgál az uralmi küldetésben.

Ez azt is jelenti, hogy a polgári kormányzat civil törvényei nem kevésbé alkalmazandók, mint a egyéni, családi és egyházi törvények. A keresztény ember minden tekintetben a törvényhez kell igazodjon: gondolatban, szívben, dicsőítésben, szóban, szeretetben, családjában, igazságban, egyházában, nemi életében, az államban, étrendben, vagyonban – mindenben. A Lélek ereje által Isten törvényéhez igazítja a saját életét (Rm 7:12-16), és mindenki más életét, aki neki alá van vetve (Ef 5:24-6:9). Ahogy egyre több ember tér meg a Hitre és a bibliai törvénynek megfelelően rendezi át az életét és hatáskörét, úgy egyre inkább isteni uralmat fejtenek ki, mely által megalapozzák a keresztény kultúrát és a keresztény civilizációt.

A nyugat manapság ellenáll az isteni tekintélynek és így Isten törvényének is. Erőteljesen törvényellenes, antinomianista. Az ember romlottsága a bukás óta evidens. Régi és modern civilizációk a legszörnyűbb dolgoknak hódoltak be, mind társadalmilag, mind egyénileg. A római birodalom perverzitása legendás. A nyugatot azonban nagyobb részt a történelmi, ortodox kereszténység formálta. Amikor mi keresztények szemléljük a modern társadalom átható szörnyű gonoszságát, akkor nem egyszerűen a gonoszságot szemléljük (amely egyébként magában is elrettentő), hanem egyszerre egy valaha istenfélő keresztény kultúra hitehagyását is: a keresztény nemzetközösségek hálója boldogan eladja keresztény elsőszülöttségi jogát egy szekuláris egyveleg kavalkádja kedvéért. A hithű keresztények számára, akik érzékenyek a keresztény örökség hanyatlására, nagyon fájó ezt a növekvő trendet szemlélni.

Abortusz, államimádat, eutanázia, szocializmus, szekuláris kapitalizmus, relativizmus, pornográfia, részegség, szodómia, feminizmus, egalitarianizmus [a családi nemi szerepkörök eltörlése], materializmus, nihilizmus és az egyéb taszító példái a törvényszegésnek felforgatják a társadalmi rendet. Az egyház sem kevésbé törvényellenes, áhítattal hódol a vallásos szórakoztatásnak, olcsóvá teszi az evangéliumot, megveti (vagy éppen monopolizálja) a tizedet, eljelentékteleníti a szentségeket, rágalmazza az egyházi vezetőket (vagy egyháztagokat), elnyomja a gyengét, elhanyagolja a szegényeket és kihagyja a törvény súlyosabb részeit (Mt 23:23). A család is kettős támadás alatt áll a belső zavar és a külső figyelemelterelés miatt. Belül a feleségeket nyomás alatt tartja egy férfi(vagy nő-)gyűlölő egalitariánus feminizmus, a férjeket pedig a felelőtlen és szeretetlen “macsóizmus” befolyásolja, a gyerekekre pedig az istentelen TV és hasonlók vannak rossz hatással, továbbá az, hogy mindkét szülőnek főállásban kell dolgoznia. Kívül pedig az istentelen állam várja el, hogy a gyerekek istenellenes állami iskolákba járjanak, ezen túl olyan mértékű adókat követel, ami megköveteli, hogy mindkét szülő dolgozzon, és bepereli azokat a szülőket, akiknek szándékukban áll istenfélő módon nevelni a gyerekeiket. A kultúra fősodra majdnem minden területen háborúban áll Krisztussal és a hozzá hűségesekkel.

A győzelem eszköze

Ennek az az az eredménye, hogy a modern egyház felszíni szektoraiból siránkozó, üres kiáltások hallatszanak, melyek “szentlelkes ébredésekre” vágynak. Ez általában abból áll, hogy lenyűgöző (és gyakran szórakoztató) nyilvános megtérési alkalmakat bonyolítanak le, erőteljes érzelmi kitöréseket tesznek közszemlére, rengeteg “újjászületési” megtapasztalásról számolnak be, és az egyházi költségvetést igencsak megnövelik (vagy ha azt nem, akkor legalábbis hosszútávú kölcsönöket vesznek fel). Úgy tűnik, hogy a logikájuk szerint ha a hívőket “feltüzeljük Jézusért” és korábbi bűnösökkel együtt beültetjük őket egy helységbe, ahol a rendezvény zajlik, akkor ennek hatására a gonoszság befolyása a földön csodás módon alá fog apadni.

Semmi nem áll távolabb az igazságtól. A modern szekuláris korszakba beágyazódott gonosz nem fog odébbállni bizsergető szónoklatoktól, vagy siránkozó megtérésre hívásoktól; csak egy teljeskörű reformáció segíthet rajta, melynek során az egész modern társadalom és élet vízhálózatát kicserélik, és helyébe a keresztény hitet és a bibliai törvényt állítjuk az élet minden területén.

Az egyedüli megoldás a teonómia (Isten törvénye), vagy még konkrétabban a biblionómia (a Biblia törvénye). Az olyan “ébredés” hiábavaló, ami nem rendezi újra az ember egész lényét úgy, hogy Isten teljes szavának megfeleljen, csak képzeletbeli megoldás. Az embert főként nem bűnös hajlamaitól, hanem szövetségszegésétől kell megszabadítani. És akkor lesz mentes a szövetségszegésétől, ha a Szentlélek megszenteli, hogy hűségesebben kövesse és alkalmazza Isten törvényét. Amikor a társadalomnak egy jelentős része egyedül Krisztusba veti bizalmát, hogy üdvözüljön és a törvényét követi, hogy megszentelődjön – akkor az egy minden életterületre kiterjedő megszentelődés lesz, nem pusztán az egyéni életre hat – és igazi reformáció fogja átjárni a földet.

A végső hódítás

A Biblia nem ígér semmi olyasmit, hogy Isten ki fogja űzni a gonoszt a világból Krisztus második eljövetele előtt. Csakis Krisztus második eljövetelekor győzetik le az utolsó ellenség, a halál (1 Kor 15:26). Miként e tanulmányban korábban bemutattuk, a Biblia azt viszont megígéri, hogy Isten az evangéliuma és törvénye által fokozatosan elnyomja a gonoszt a világban. Azonban ennek ellenére a posztmillenizmus nem utópista látomás. Bloesch [Donald Bloesch, evangelikál teológus] helyesen jegyzi meg:

“Ha feladjuk a világot a már egyébként letaszított ördögnek, az attól még meg fog ragadni minden lehetőséget, hogy visszaszerezze korábbi státuszát; ez újra meg újra megtörtént, amikor a keresztények elszenderedtek, mert lépre mentek mindenféle hamis pietizmusnak, amely lényegében nem más, mint kvietizmus. Vissza kell szerezzük az eredeti evangelikálok hitét, akik misszionáriusi lelkületét humanitárius és szociális reform is követte. Vissza kell szerezzük az egyház posztmillenista vízióját az előretörésről, anélkül, hogy megadnánk magunkat bármiféle utópizmusnak vagy hamis romantikának.”

Az “utópizmus és hamis romantika” azt jelentené, hogy naívan abban reménykedünk, hogy a Isten királysága fájdalom nélkül, és a keresztények erőfeszítései nélkül fog terjedni. A Biblia ezzel szemben egyértelműen más mond: “sok szenvedésen át kell Isten királyságába bemennetek” (Apcs 14:22). A királyság terjedésének mértéke megegyezik a keresztény erőfeszítés mértékével. Nincs hely egy olyan keresztyén hadsereg számára, mely ütközet nélkül akar győzelmet, fájdalom nélkül dicsőséget.

Mindazonáltal, Isten az ő magvait igénybe veszi képviselői gyanánt, hogy lefoglalják a világot Krisztusnak, a Királynak, hogy megőrizzék neki a földet, hogy királyság legyen minden régióban, az Ő igéjével, mint vezérfonallal és inspirációval. Nekünk keresztényeknek jogunk van a föld birtoklására, mint Krisztus társörököseinek (Rm 8:17), akik vele együtt uralkodnak (Jel 1:5,6), ez Krisztus szuverén, eleve elrendelő kegyelmének hatása (Ef 1).

Sátán és az ő magjai nem fogják elfoglalni Isten drága Fiának királyságát. A kéz nélkül vágott kő meg fog dagadni, és betölti a földet. A mustármag pompás fává nő, melyen madarak fészkelnek. A kis kovász az egész tésztát megkeleszti. Krisztus addig fog uralkodni, míg minden ellenség a lábai alá nem vettetik. A királyság a Magasságos szentjeinek tulajdona lesz. A bűnösök nem örökölhetnek.

Mi vagyunk az örökösök.”


forrás: A Postmillenial Primer, 1997 – Andrew Sandlin