Az utóbbi időben többször felmerültek beszélgetéseim során az egyházatyák. Szeretünk rájuk hivatkozni, pro és kontra egyaránt. Időnként igyekszünk mondanivalónkat a személyeikkel alátámasztani. Ebben semmi csoda nincs, hiszen a rájuk való hivatkozás az egyháztörténelmet végig jellemezte, az anabaptista típusú irányzatokat leszámítva. A kérdés azonban az, hogy az egyházatyák gondolatai bírnak-e bármilyen tekintéllyel?

Turrettini (A Genfi Akadémia tanára, 17. szd.) alábbi szövegrészletéből láthatjuk, hogy az atyák is csak a Biblia alatt állnak. A Szentírástól függetlenül leginkább csak annak kapcsán jelentősek, hogy egy adott jelenség, illetve tan felbukkant-e, vagy nem, már korábban az óegyházban is, de abban nem dönthetnek önmagukban, hogy azt a jelenséget hogyan kell kiértékelnünk.  (Így például az atyák beszámolnak arról, hogy a pünkösdista karizmatikus jelenségek a heretikus szektákat leszámítva gyakorlatilag ismeretlenek voltak az óegyházban, vagy mondjuk arról, hogy az episzkopális egyházkormányzat általánosan bevett volt akkoriban.)

Sőt azt is meg kell vallani, hogy bár az atyák rengeteg mindent megalapoztak a későbbi keresztényeknek, azonban sok tekintetben (miként John Gill mondta) éppenhogy a hit kisdedeinek számítanak, és nem a hit atyáinak; olyan szerteágazó, és olykor fejletlen tanok egyvelegét képviselik. Nem véletlen az sem, hogy Luther a katolikus hitvitái során arra a végső álláspontra jutott, hogy ő azt várja el, hogy Írásból győzzék meg, és ne az atyákból, mert utóbbiaktól rengeteg féle tanítást alá lehet támasztani. A kérdés tehát:

“Vajon az egyházatyák írásai a hit szabályai, a hitbeli kérdéseket illetően, és az Írás értelmezéseit illetően? Mi ezt a pápistákkal szemben tagadjuk.

I. Jóllehet az ezt megelőző kérdés-feleletben már bizonyítottuk, hogy az atyák nem lehetnek a hitviták bírái, de mivel a pápisták rendszeresen visszatérnek rájuk, és szokásuk azzal érvelni ellenünk, hogy az atyák álláspontját ránk kényszerítik, mint egy hitszabályt – ezért még egy további külön kérdést is ennek az érvnek kell szentelnünk, mivel olyan nagy fontosságú ez a téma napjainkban.

II. Egyházatyákat nem augusztinuszi értelemben használjuk a keresztény egyház első alapítóira és pátriárkáira (Zsolt 45, …) hanem alattuk az óegyház tanítóit értjük (a jelenlegei szóhasználattal egyetértésben, amelyet a régiek is szentesítenek), akik (az apostolok halála után) tanították és illusztrálták az üdvösség tanát, szóban és írásban. A kort tekintve, sokkal előttünk éltek; a tant tekintve (azáltal, hogy azt tanítványaiknak átadták), fiakat nemzettek az egyháznak.

III. Jóllehet néhányan az egyházatyák korát egészen a tizedik századig terjesztik ki, mi nem gondoljuk, hogy tovább kellene ezt vinnünk, mint a hatodik század. Mivel bizonyos, hogy a tan és az istentisztelet tisztasága nagyban leromlott a hatszázadik év után (amikor az Antikrisztus felütötte a fejét) [ez itt nem elírás: az historicista eszkatológia szerint a pápaság a nagybetűs Antikrisztus, ezt az értelmezést követte gyakorlatilag mindenki a 16 és 17. szd.-ban, és a pápaság antikrisztusi karakterét ma sem igazán lehet elvitatni- a szerk.] – a tévedések és babonaságok elszaporodtak Isten igaz ítélete miatt. Az első században az apostolok halála után a fő atyák Ignatius és Polükárposz voltak, az írásaik egy része megmaradt. A második században a fő atyák, Jusztinosz mártír és Iréneusz. A harmadikban Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Órigenész, Cyprianus, Arnobius, Lactantius. A negyedik században Atanáziosz, Cézáreai Euzébiosz, Poitiers-i Hilarius, Bazileosz, Nazianzoszi Gergely, Ambrosius, Hieronymus/Jeromos, Nüsszai Gergely, Epiphanius, Aranyszájú János/ Jóannész Khrüzosztomosz. Az ötödik században Alexandriai Kürillosz/Cyril, Theodorétosz, Aries-i Hilarius, Aquitániai Prosperus/Prosper, I. Leó. A hatodik században a fő atyák Afrikai Fulgentius, Gelasius/Cyzicus, Nagy Gergely és még mások.

IV. Három különféle vélemény létezik a pápisták között az atyák tekintélyét illetően. Először is azoké, akik a Szentírással egy szintre helyezik őket: közéjük tartoznak a kommentátoraik a következő típusú megjegyzésekkel: “az atyák írásai hitelesek, egyénenként, vagy kollektívan”. Másodsorban ott van azok (az előbbivel teljesen ellentétes) véleménye, akik az atyák írásait egyszerűen emberi írásoknak tartják, amelyek emiatt nem lehetnek a hit mércéi. Ez volt Kajetán (a “Praefatio”-ban, …), és a bölcsebb pápisták álláspontja is. A harmadik vélemény azoké, akik köztes állásponton vannak, elfogadják az egyes atyák véleményét, mint emberieket és tévedésre képeseket, azonban az atyák közös egyetértését a különféle vitákban tévedhetetlennek és isteninek tartják. Ez volt a Tridenti zsinat álláspontja is, amely megvallotta, hogy “az atyák hitet és gyakorlatot illető állásfoglalásait az Ó- és Újszövetséget megillető kegyességgel kell fogadnunk (4. ülés … ).
Továbbá, ugyanott: “Megtiltjuk mindenkinek, hogy azzal ellentétesen értelmezze a Szentírást, ahogyan az anyaszentegyház tette és most is teszi… vagy, hogy az atyák egyöntetű megegyezése ellenében értelmezze azt” (4. ülés…). A legtöbb pápista egyetért ezzel – miként Stapleton, Bellarmino, Canus, Valentia és még mások.

V. Az ortodoxok [azaz az ortodox kálvinisták – a szerk.] (jóllehet nagyra becsülik az egyházatyákat és az óegyház története szempontjából nagyon hasznosnak tartják őket, továbbá az álláspontunk bizonyos kardinális kérdéseket illetően megegyezhet az övékével) azonban tagadják az egyházatyák tekintélyét, akár egyénenként, akár együttesen: az ortodoxok tagadják, hogy az atyák tekintéllyel bírnának a hit vagy az írásértelmezés dolgában, valamint azt, hogy az ő véleményüknek megfelelően állna, vagy bukna egy-egy tanítás igaza. Az atyák tekintélye csak egyházi és a Szentírásnak van alávetve és semmi súlya nincsen, hacsak meg nem felel az Írásnak.”


Forrás: Francis Turretin, Institutes of Elenctic Theology, szerk. James T. Dennison Jr., ford. George Musgrave Giger, vol. 1 (Phillipsburg, NJ: P&R Publishing, 1992–1997), 2.21.1–5 [162–163. o.].