Jelen cikk bizonyítja, hogy a baptizmus és kálvinizmus nem állnak ellentétben egymással, sem teológiailag, sem egyháztörténetileg. Sőt, egy külön gyülekezeti típus, amely a kettő vonásait egyesíti magában. Ilyen kálvinista baptista egyházak ma is vannak szerte a világban és Magyarországon is, noha a baptista egyházakon belül kisebbségben vannak. De ez túlságosan nem meglepő, hiszen a mai korszellem inkább az arminiánus gondolkodásmódnak kedvez.

Az írás szerzője Thomas S. Kidd, történelemprofesszor a Baylor University-n, és társszerzője Barry Hankins-szel az „of Baptists in America: A History” c. könyvnek, amit nemrégiben adott ki az Oxford University Press.


“A kálvinisták egykor uralták az amerikai baptista egyházi életet.

Egy 1793-as kérdőívben, a korai baptista történész John Asplund úgy becsülte meg, hogy 1032 Baptista egyház van Amerikában. Ezekből 956 volt kálvinista. Ők voltak a „partikuláris baptisták”, mivel hittek egy előre behatárolt váltságban (avagy „részleges megváltásban”), miszerint Krisztus azért halt meg, hogy a választottakat megváltsa. A „generális baptisták”, akik abban hittek, hogy Krisztus meghatározatlanul halt meg mindazoknak a bűnéért, akik majd mellette döntenek, csak egy kis töredéket képeztek. Asplund megjegyezte, hogy még közülük is némelyek hittek bizonyos tanokban, mint például a „kegyelemben való kitartás”. (ma is vannak olyan generális, arminianizmushoz közel álló baptisták, akik részlegesen kálvinisták, például a szentek kitartását illetően – a ford.)

De hogy kerültek a baptista kálvinisták ilyen túlsúlyba? Mind a kálvinista, mind az arminiánus (generális) baptisták meglévő elemek voltak az amerikai kolóniákon már a korai 1600-as évek óta. Azonban az 1740-es évek nagy ébredése, a legmélyebb vallási és kulturális jelenség a gyarmati Amerikában megosztotta a generális baptista mozgalmat, és egy új típusú baptistát eredményezett: a kálvinista baptistát – a „Különálló” baptistákat.

Egy újfajta kálvinista

Új-Anglia Különálló baptistái jellemzően olyan emberek voltak, akik a nagy ébredés alatt, azon belül is gyakran a nagy (kálvinista) vándorprédikátor George Whitefield vagy más buzgó evangelizátorok alatt tértek meg. A Különálló baptisták majdhogynem egyöntetűen kálvinista meggyőződésűek voltak, akárcsak azok a lelkészek, akik Amerika nagy ébredésében vezető szerepet töltöttek be (mint pl. Jonathan Edwards). Az újonnan megtértek gyakran azt tapasztalták, hogy saját gyülekezeteik és lelkészeik nem üdvözlik a megtérési hullámokat, ezért „különálló” egyházakban kezdtek összegyülekezni.

De ez illegális cselekmény volt. Új-Anglia gyarmati kormányzatai megtiltották az alapítási engedély nélküli gyülekezetek működtetését, így a Különálló baptistákra üldözés várt. Némely Különálló baptista – aki már a radikálisan gondolkozó evangelikálok közé tartozott – megvizsgálta a kongregacionalisták álláspontját a gyermekkeresztségről, és nem találták azt bibliai mércén igazolhatónak.

Nincs visszaút

Isaac Backus, a legbefolyásosabb baptista lelkész története a 18. századi Amerikában, tökéletesen érzékelteti a nagy ébredéstől a különálló baptistákig vezető utat.

Backus 1741-ben tért meg, erről a következőt írta: „Isten, aki a fényt a sötétségből felragyogtatta, szívemben is felragyogott olyan dicsőséges igazsággal, amely teljesen eleget tett a törvénynek, amit áthágtam… Most már a terhem (amely korábban olyan súlyosan nyomott) nincs többé.” De Backus connecticut-i, Norwich-beli gyülekezete nem engedélyezte az evangelikál vándorprédikátoroknak, hogy ott prédikáljanak, és az ottani lelkész elutasította, hogy a felvételüket kérő, jövőbeli egyháztagoktól megtérési bizonyságtételt kérjen. Így hát Backus egy tucat társával elindítottak egy különálló kis csoportot, amely független volt a gyülekezettől. Annak ellenére, hogy nem volt tudományos fokozata, Backus szolgálni kezdett, mint Különálló lelkész.

Backus a keresztség módjával kapcsolatosan is kételyeket kezdett támasztani. Ő is, miként lényegében az összes gyarmati amerikai egyháztag, csecsemőként kapta meg a keresztséget, de 1751-ben, sok ima, böjtölés és bibliatanulmányozás után, Backus meggyőződött róla, hogy a keresztség csak a megtért (megváltozott gondolkodásmódú – a ford.) felnőttek számára van fenntartva. Egy látogatóban arra járó baptista lelkész nemsokára megkeresztelte Backust bemerítéssel. Több ezer gyarmati amerikai ment keresztül hasonló megtérési folyamaton és engedett a baptista elveknek.

Mivel a baptista elvekhez való átállás a kálvinizmus által dominált nagy ébredés égisze alatt ment végbe, Backus és a legtöbb ilyen új baptista kálvinista is lett. Csak néhány „partikuláris” vagy „reguláris” baptista szervezet támogatta az ébredéseket, akik a Philadelphiai Baptista Társuláshoz [Philadelphia Association of Baptists] tartoztak (ez évtizedekkel a nagy ébredés előtt alakult meg). Új-Anglia generális baptistái, akik belefáradtak a felekezetek közötti együttműködésbe, többnyire ellenezték az új megtérés-pártiságot. Ennek következtében jóformán megszűnt az arminiánus (szabad akarat párti) baptista befolyás Amerikában az elkövetkező három évtizedre. Számuk elapadt és néhányan a Különállókhoz vagy más kálvinista baptista gyülekezetekhez csatlakoztak.

Misszió délre

A Különálló baptisták Új-Angliából indultak el, de azonnal misszionáriusokat kezdtek küldeni más gyarmati területekre, kiváltképpen délre. A mai „Bibliaövtől” eltérően, a déli gyarmatok voltak az egyházilag legkevésbé ellátott területek.

A connecticuti evangelista Shubal Stearns miután megtért, egy független gyülekezetben vállalt szolgálatot, és a hívők bemerítésében majdhogynem ugyanakkor részesült, mint Backus. Az 1750-es évek közepén, Stearns és családja Észak-Karolinába költözött, ahol megalapították a Sandy Creek Baptista egyházat. Ez rohamos növekedésnek indult, kis létszámról, ami jóformán csak Stearn családjából állott, több mint hatszáz bemerítkezett megtértre bővült már a korai éveiben. De ez még nem minden, mert fáradhatatlanul alapított új gyülekezeteket is a régióban. Mind a Sandy Creek-i, mind a Philadelphia-val kapcsolatban álló charlestoni (S. C.) baptista gyülekezeti szövetségek magukénak vallották az örök kiválasztást az adott hitvallásaikban.

A Különálló baptisták egyik legfigyelemreméltóbb megtértje a dél-karolinai rabszolga David George volt, aki elment a Silver Bluff Church-be lelkészi szolgálatra, amely az első állandó néger gyülekezet volt (1773 körül alapították). George a brit hadsereggel együtt a korai 1780-as években elhagyta Dél-Karolinát. Közreműködött új baptista egyházak alapításában Új-Skóciában, mielőtt 1792-ben Sierra Leonébe ment volna, ahol a kálvinizmus egyik fő védelmezője szerepét töltötte be. John Asplund felmérése a kornak megfelelően még faji felméréseket is végez, ezért felsorolta a kisszámú indián és néger többségű baptista gyülekezeteket is a maguk külön kategóriájában, és legtöbbjük valószínűleg szintén kálvinista volt.

Hanyatlás, majd újjáéledés

Hogy vesztette el a kálvinizmus a maga domináns pozícióját a baptistákon belül? Az amerikai forradalom, azzal, hogy a szabadságra fókuszált, új erőt kölcsönzött a szabad akaratot hangsúlyozó teológiáknak a hagyományos kálvinista gyülekezeteken belül. Azonban ennek ellenére a kálvinizmus megmaradt felemelkedőben a baptista felekezeten belül, egészen a tizenkilencedik századig. Ahogy a baptista egyházak kiterjedtek az amerikai határvidékre, magukkal vitték a kálvinista tanokat is. Az újonnan alakult Elkhorn Baptist Association of Kentucky, például 1785-ben úgy határozott, hogy előírja a Philadelphiai Baptista Hitvallást a tagjainak, ami nagyban másolta az 1689-es Londoni Baptista Hitvallást.

Más tanításokkal egyetemben, az Elkhorn Association vallotta, hogy „Isten rendelése által, dicsőségének megmutatása céljára , némely emberek és angyalok predesztinálva vannak, avagy eleve el vannak rendelve az örök életre, Jézus Krisztus által, dicsőséges kegyelmének magasztalására; míg mások magukra hagyatnak bűnükben, hogy a megérdemelt kárhozatukra jussanak, Isten dicsőséges igazságának magasztalására.”

A késő 1700-as évektől kezdődően, sok baptista egyház vett fel egy mérsékelt (biblikusabb) formájú kálvinizmust, olyat, amilyet az angol baptista Andrew Fuller is vallott. Fuller kálvinizmusa vallotta a kiválasztást, de távol tartotta magát a hiperkálvinista magatartástól, ami visszafogta az evangelizálást és a misszionálást. Az 1820-as években új vita támadt a misszió témája kapcsán, ami aztán éket vert a misszionárius baptisták és a misszió-ellenes, vagy más néven „primitív” baptisták közé. Az utóbbiak közül sokan hiperkálvinisták voltak, és megtámadták az új, alternatív egyházi szervezeteket, mint bibliátlan betolakodókat, akik ártanak az egyház érdekeinek. A közéletben az benyomás kezdett kialakulni, hogy a primitív baptisták a kálvinizmus igazi védelmezői, annak ellenére, hogy az amerikai baptisták körében mindig csak egy kisebbséget képeztek. A misszionáló baptisták áttértek a New Hampshire-i Hitvallásra (1833), amely kevésbé explicit módon volt kálvinista, mint a Philadelphia Hitvallás.

Az 1830-as évekre már minden készen állt arra, hogy a fő irányvonalat képviselő baptisták között a kálvinizmus lassú hanyatlásnak induljon. Ám az arminiánus teológia sohasem vált olyan népszerűvé a baptisták között, mint egykor a kálvinizmus. Mikor az olyan csoportok, mint a Desiring God és a Southern Baptist Theological Seminary elkezdtek új életet lehelni a kálvinista teológiába a késő huszadik században a baptistákhoz és más evangelikálokhoz szólóan, néhány arminiánus baptista azt az álláspontot kezdte hirdetni, hogy a szabad akarat és az egyetemes váltság voltak mindig is a „tradicionális” baptista álláspontok. A mélyre ható történelmi vizsgálat azonban ennek az ellenkezőjéről tesz bizonyságot, még pedig, hogy a korai amerikai baptisták túlnyomó részt kálvinisták voltak.


Forrás: Desiring God – Ezt a kiváló cikket átvettük tőlük, máskülönben azonban John Piper munkásságát nem részesítjük előnyben, ugyanis a lelkész úr pietista (a hit számára inkább csak személyes lelki ügy), tagadja a fizikai önvédelem jogosságát, továbbá amyraldiánus – tehát képtelen tartani magát a dordrechti pontokhoz

2015-06-23 11:59