John Gill (1697-1771) kálvinista baptista lelkész, teljes kommentárja a Szentíráshoz széles körben használt. Ezen kívül ő írta a legnagyobb ortodox kálvinista baptista dogmatikát. Ennek megfelelően most is egy reformált baptista hitvallásról beszélünk. Nem tér ki a hit minden egyes apró cikkelyére, inkább csak a kálvinizmus pontjait, az istentant, antropológiát és a krisztológiát tárgyalja. A végén egy rövid egyházszervezeti és egy hosszabb etikai iránymutatást is ad. Tulajdonképpen egy olyan hitvallásnak is felfoghatjuk, amely az 1689-es Második Londoni Hitvallás fő elveiből indul ki és azokat alkalmazza a saját helyi gyülekezetének viszonyaira.


Krisztus egyháza hitének és életgyakorlatának deklarációja,
mely található Carter-Lane-ben, Southwarkban, Dr. John Gill lelkipásztori felügyelete alatt – ezen iratot felolvassák és elfogadtatják minden tagfelvételkor.

Mivel megengedtetett nekünk, isteni kegyelem által, hogy megadjuk magunkat az Úrnak, és hasonlóképpen egymásnak Isten akarata által, ezért kötelességünknek tekintjük, hogy tanúságot tegyünk hitünkről és életgyakorlatunkról, Krisztus becsületére, neve dicsőségére; tudván, hogy amint az ember a szívvel hiszi az igazságot, úgy vallást tesz szájával az üdvösségre; (Rm 10:10) és ez a megvallás a következőképpen néz ki:

I. Hisszük, hogy az ó- és újszövetségi szentírások (2 Tim 3:15-17; 2 Pt 1:21) Isten szava, és ezek a hit és gyakorlat egyedüli (Jn 5:39; Apcs 17:11; 2 Pt 1:19, 20) szabályai.

II. Hisszük, hogy egy (5Móz 6:4; 1 Kor 8:6; 1 Tim 2:5; Jer 10:10), egyedül élő és igaz Isten van: Istenben három (1 Jn5:7; Mt 28:19) személy van, az Atya, a Fiú és a Szentlélek, ők egyenlők természet szerint, hatalomban és dicsőségben; a Fiú (Jn10:30; Fil 2:6; Rm 9:5; 1 Jn5:20) és a Szentlélek (Apcs 5:3, 4; 1 Kor 3:16, 17; 2 Kor 3:17, 18) éppen ugyanúgy Isten, mint az Atya. E három isteni személy megkülönböztetendő egymástól egyéni viszonylagos tulajdonságok által: Az első személy megkülönböztető jellemzője és viszonylagos sajátossága a nemzés; ő nemzette a vele azonos természetű Fiút, aki az ő személyének kifejezett képmása; (Zsolt 2:7; Zsid 1:3) és ezért őt helyesen nevezzük Atyának [az Atyát]: A második személy megkülönböztető jellemzője és viszonylagos sajátossága az, hogy nemzettetett; ezért mondják, hogy az Atya nemzette, és neki a saját Fia; (Jn 1:14; Rm 8:3, 32) nem teremtés szerint, miként az angyalok és emberek, de nem is örökbefogadás által, mint a szentek, de nem is tisztség által, mint a polgári magisztrátus; hanem természet szerint, az Atya öröktől fogva való nemzése szerint (Zsolt 2:7) Isteni természetben; ezért helyesen nevezzük a Fiúnak: a harmadik személy megkülönböztető jellemzője és viszonylagos sajátossága az, hogy az Atya és a Fiú lehelli, és mindkettőjüktől származik (Jób 33:4; Zsolt 33:6; Jn 15:26 és 20:26 és 20:22; Gal 4:6), őt helyesen nevezzük a Léleknek, vagy mindkettejük leheletének. E három megkülönböztetett isteni személyt valljuk hódolattal, szolgálattal az egyedül igaz Istennek, és őt imádjuk. (1 Jn5:7; Mt 4:10)

III. Hisszük, hogy a világ kezdete előtt Isten kiválasztott (Ef 1:4; 1 Thess. 1:4 és 5:9; 2 Thess. 2:13; Rm 8:30; Ef 1:5; 1 Jn3:1; Gal 4:4, 5; Jn1:12) egy bizonyos számú embert az örök üdvösségre, akiket arra rendelt el eleve, hogy gyermekeivé fogadja őket Jézus Krisztus által az ő ingyen kegyelméből, akaratának jótetszése szerint; ezen kegyes tervének végrehajtása közben, a kegyelem és béke szövetségét (2 Sám23:5; Zsolt 89:2, 28, 34; Ézs 42:6) kötötte meg fiával Jézus Krisztussal, ezen [választott] személyek érdekében; e szerint egy Megváltót (Zsolt 89:19; Ézs 49:6) rendelt el nekik, és minden lelki (2 Sám23:5; Ézs 55:3; Ef 1:3) áldás biztosíttatott nekik; így az ő személyük (5Móz 33:3; Jn 6:37, 39 és 10:28, 29; Júd 1), minden kegyelemmel (2 Tim 1:9; Ef 1:3; Kol 3:3, 4) és dicsőséggel Krisztus kezébe lett letéve és az ő gondjára lettek bízva.

IV. Hisszük, hogy Isten az első embert, Ádámot, a saját képére és hasonlatosságára teremtette, igaznak, szentnek és ártatlan teremtménynek, aki képes az ő szolgálatára és dicsőítésére: (Gen. 1:26, 27; Préd 7:29; Zsolt 8:5) de vétkezett, és minden utódja őbenne, így elvesztették az Istentől kapott dicsőségüket; (Rm 5:12 és 3:23) Ádám bűne utódjainak tulajdoníttatik; (Rm 5:12, 14, 18, 19; 1 Kor 15:22; Ef 2:3) és természetes és rendes nemzés útján tovább örökítette leszármazottaira romlott természetét: (Jób 14:4; Zsolt 51:5; Jn3:6; Ezek. 16:4-6) akik így születésüktől fogva tisztátalanok; minden jónak ellene állnak, képtelenek bármilyen jót tenni, és hajlamosak minden (Rm 8:7, 8 és 3:10-12; 1Móz 6:5) bűnre: továbbá természetüknél fogva a harag gyermekei, és a kárhozat ítélete alatt vannak; (Ef 2:3; Rm 5:12, 18) ennélfogva nem csak a testi halálnak vannak alávetve, (1Móz 2:7; Rm 5:12, 14; Zsid 9:27) és nem csak egy erkölcsi halál érvényes rájuk, melyet ismertebb néven lelki halálnak is hívunk; (Mt 8:21; Luke 15:24, 32; Jn5:25; Ef 3:1) hanem egy örök halál is vár rájuk, (Rm 5:18 és 6:23; Ef 2:3) mivel az első Ádámban bukottaknak és bűnösöknek számíttatnak; mindettől pedig nincsen semmi szabadításuk, hanem csak Krisztus által, a második Ádám által. (Rm 6:23 és 7:24, 25 és 8:2; 2 Tim 1:10; 1 Kor 15:45, 47)

V. Hisszük, hogy az Úr Jézus Krisztus, aki öröktől fogva (Péld 8:22, 23; Zsid 12:24) a szövetség közbenjárójának lett megtéve, és aki vállalta, hogy népének kezese lesz (? 4:4; Zsid 2:14, 16, 17) emberi természetében, de nem előtte [nem korábban], sem részben nem előtte, sem egészben nem előtte; ugyanis emberi lelke teremtmény, mely nem létezett öröktől fogva, hanem a testébe teremtette meg Isten, aki megformálja az ember lelkét is, mégpedig akkor tette ezt, amikor megfogant a szűz méhében; és így tehát Krisztus emberi természete áll egy földi testből és egy értelmes lélekből: mindkettőt együtt és egyszerre Isten Fia felvette egyesítve azt a maga isteni személyével, amikor asszonytól született, nem pedig előtte; ebben a természetben valóságosan szenvedett és meghalt (Rm 4:25; 1 Kor 15:3; Ef 5:2; 1 Pt 3:18) helyettes áldozatul népéért, népe tagjai helyett; ezen halála által teljesen eleget tett (Rm 8:3, 4 és 10:4; Ézs 42:21; Rm 8:1, 33, 34) bűneikért, ahogy azt Isten igazsága és törvénye megkívánta; továbbá ezáltal teret engedett mindazon áldásoknak (1 Kor 1:30; Ef 1:7), amelyek szükségesek számukra, mind a jelenben, mind az örökkévalóságban.

VI. Hisszük, hogy az örök megváltás, melyet Krisztus nyert meg számunkra vére kiontása által (Mt 20:28; Jn10:11, 15; Rev. 5:9; Rm 8:30), speciális és partikuláris (korlátozott): ez azt jelenti, hogy ennek a megváltásnak szándékosan csak Isten választottjai voltak az alanyai, Krisztus nyája, és csak ők részesülnek ennek különleges és egyedi áldásaiban.

VII. Hisszük, hogy Isten választottjainak megigazítása egyedül Krisztus nekik tulajdonított igazsága (Rm 3:28 és 4:6 és 5:16-19) által történik, minden általuk elkövetett igaz tett számbavétele nélkül; úgy, hogy minden múltbeli, jelenbeli, jövőbeli vétkeik és bűneik ingyen megbocsátást nyernek egyedül Krisztus vére által (Rm 3:25; Ef 1:7; Kol 2:13; 1 Jn1:7, 9), kegyelme bősége szerint.

VIII. Hisszük, hogy az újjászületés, megtérés, megszentelődés és hit nem az ember szabad akaratának és hatalmának cselekedete (Jn1:13; Rm 9:16 és 8:7), hanem Isten hatalmas, hatékony [feltétlenül hatásos] és ellenállhatatlan kegyelme okozza (Fil 2:13; 2 Tim 1:9; Jak 1:18; 1 Pt 1:3; Ef 1:19; Ézs 43:13).

IX. Hisszük, hogy mindazok, akiket az Atya kiválasztott, a Fiú megváltott, a Szentlélek pedig megszentelt, biztosan végül kitartanak (Mt 24:24; Jn6:39, 40 és 10:28, 29; Mt 16:18; Zsolt 125:1, 2; 1 Pt 1:5; Júd 24; Zsid 2:13; Rm 8:30); úgy, hogy közülük egy sem fog elveszni, hanem örök életük lesz.

X. Hiszünk a halottak feltámadásában; (Apcs 24:15; Jn528, 29; Dan. 12:2) mind az igazak, mind a gonoszok feltámadásában; valamint, hogy Krisztus el fog jönni másodjára is (Mt 24:24; Jn6:39, 40 és 10:28, 29; Mt 16:18; Zsolt 125:1, 2; 1 Pt 1:5; Júd 24; Zsid 2:13; Rm 8:30), hogy megítélje az élőket és holtakat is; akkor bosszút fog állni a bűnösökön, és saját népét be fogja vonni királyságába és a dicsőségbe, ahol ők mindörökké vele lesznek.

XI. Hisszük, hogy a bemerítés (Mt 28:19, 20; 1 Kor 11:23-26) és az úrvacsora Krisztus rendelései, melyeket gyakorolni kell az Ő második eljöveteléig; továbbá hisszük, hogy az előbbi az utóbbinak mindenképpen előfeltétele; azaz csak azokat (Apcs 2:41 és 9:18, 26) szabad az egyház úrvacsorai közösségébe engedni, csak azok vehetnek részt az egyház rendeléseiben, (Mk 16:16; Apcs 8:12, 36, 37 és 16:31-34 és 8:8) akik hitvallást téve bemerítkeztek, (Mt 3:6, 16; Jn3:23; Apcs 8:38, 39; Rm 6:4; Kol 2:12) alámerítéssel/merüléssel, az Atya nevében, (Mt 28:19) a Fiú nevében, és a Szentlélek nevében.

XII. Azt is hisszük, hogy a zsoltárok, himnuszok és lelki énekek hangos éneklése, (Mt 26:30; Apcs 16:25; 1 Kor 14:15, 26; Ef 5:19; Kol 3:16) az evangélium rendelése, melyet a híveknek követniük kell; de ami az időt, helyet és módot illeti, arról mindenki (Jak 5:13) szabadon dönthet.

Ezen tanítások és rendelések közül mindegyikre úgy tekintünk, hogy azokat el kell fogadnunk, meg kell vallanunk és meg kell védenünk a tőlünk telhető legjobban; kötelességünk (Fil 1:27; Júd 3), hogy szilárdan álljunk egy lélekben, egy értelemmel, hogy együtt törekedjünk az evangélium hitére.

És míg figyelünk arra, hogy a beszélgetéseink, mind a világban, mind az egyházban összhangban legyenek Krisztus evangéliumával; (Fil 1:27) terhelő kötelességünknek tartjuk (Kol 4:5), hogy bölcsen felvilágosítsuk  azokat, akik ezt nem ismerik, hogy ösztönözzük az olyan lelkiismereteket (Apcs 24:16), melyek nem érzékenyek Isten és embertársaik megsértésére, mégpedig az ő felbuzdításukat (Titus 2:12) józan, igaz és istenes élettel igyekszünk elérni e jelenvaló világban.

Ami pedig az egymás iránti kötelességeinket illeti az egyházi közösségünkben; kötelezve érezzük magunkat (Ef 4:1-3; Rm 12:9, 10, 16; Fil 2:2, 3), hogy egymás iránt alázatosságban és testvéri szeretetben járjunk; hogy figyeljünk (Lev. 19:17; Fil 2:4) egymás beszédjére; hogy egymást szeretetre és jótettekre buzdítsuk (Zsid 10:24, 25); nem elfeledve azt sem, hogy időről-időre össze kell gyűlnünk, amint lehetőségünk van rá, hogy Istent dicsőítsük kijelentett akarata szerint; valamint, hogy amikor az eset megkívánja, figyelmeztessük, (1 Thess. 5:14; Rm 15:14; Lev. 19:17; Mt 18:15-17) megfeddjük és intsük egymást, az evangélium szabályai szerint.

Továbbá, úgy hisszük, hogy kötelességünk (Rm 12:15; 1 Kor 12:26) együtt érezni egymással, minden körülmények között, kívül és belül, melyekben csak Isten gondviselésében részesíthet minket; ugyanígy együtt kell érezni (Rm 15:1; Ef 4:12; Kol 3:13) a másik gyengeségeivel, bukásaival és esendőségeivel; kiváltképpen imádkoznunk kell egymásért, (Ef 6:18, 19; 2 Thess. 3:1) és azért, hogy az evangélium és annak rendelései áldott építő és vigasztaló hatással legyenek egymás lelkére; és azért, hogy mások is megtérhessenek Krisztushoz, és azokért is, akik már őhozzá megtértek.

Mindezeket a kötelességeket betölteni a Szentlélek kegyelmes segítsége által látjuk, eközben pedig csodáljuk azt a kegyelmet, mely helyet és nevet adott nekünk Isten házában, ami márpedig jobb, mint a fiak és leányok háza (Ézs 56:5).


forrás: http://www.reformedreader.org