Champaigne-TheGoodShepherd-2013-04-21-09-31-249x300

“Még azt az ellenvetést is megkockáztatják, hogy Isten semmit sem gyűlöl, amit Ő alkotott. Ha ezt megengedem is nekik, mégis igaz marad az, amit én tanítok, hogy Isten előtt az elvetettek igenis gyűlöletesek, mégpedig alapos okból, mivel Lelkétől elhagyatva (destitutus) csakis olyasmit tudnak felmutatni, ami átokra méltó.”

Kálvin arról, hogy Isten gyűlöli az elvetetteket (Kisinstitúció – 204. o.)

 

Egy korábbi cikkfordításban bemutatásra került, hogy Isten nem csak szeret, hanem gyűlöl is. Továbbá nem csak a bűnt, mint elvont kategóriát gyűlöli, hanem konkrét bűnösöket is.

Minderre azért volt szükség, mert van ma néhány közkeletű tévedés; az egyik az, hogy el kell nyomni, hallgatni Isten haragvó oldalát, és csak a szeretetteljességet szabad hangsúlyozni. Azután, van, aki explicite azt tanítja, hogy Isten mindenkit szeret. Létezik egy olyan vélekedés is, mely szerint Isten csak a bűnt gyűlöli, de a bűnöst nem. Ezek helytelen állítások.

Isten szeretetéről csak néhányféleképpen, az alább következő módokon lehet beszélni.

  1. Ha Istenről az emberi érzelmeknek megfelelően beszélünk – mert alkalmazzuk, amit az Írás rá alkalmaz (pl. féltékenység, harag, hirtelen felindulás, megbánás stb.) -, akkor láthatjuk, hogy Istennek „finom” érzelmeket is lehet tulajdonítani (pl. szeretet, megbocsátás), meg „sötét” érzelmeket is (pl. harag, bosszúállás – mindez igaz Krisztusra is, elég megnézni a Jelenések könyvét, a fügefa elszárítását, vagy a templomi kufárok megostorozását). Ha Istenről így beszélünk, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy Isten „sötét” érzelmei is konkrét személyekre irányulnak, nem csak a „finom” érzelmek. Ezt fejtette ki az „Isten NEM szeret mindenkit” cikk. (néhány példa felelevenítésül: Zsolt 5:5, 11:5; Lev 20:23; Péld 6:16-19; Hós 9:15) Azt is tudnunk kell továbbá, hogy amikor ezt a Bibliai módszert használva beszélünk Istenről, akkor az emberekhez hasonlítva beszélünk róla. Ezt a bibliai módszert nevezik antropopatizmusnak, ennek keretén belül az történik, hogy Isten az emberi cselekedetekre pozitívan, vagy negatívan reagál, és ezt a szentírók emberi analógiával úgy adják át, hogy Isten közben így vagy úgy érez. Az antropopatizmusok alkalmazása esetén nem áll jogunkban, hogy csak a pozitív antropopatizmusokat alkalmazzuk (pl. Isten szerette ezt vagy amazt, Isten megnyugtatta ezt vagy amazt), a negatívabb antropopatizmusokat meg agyonhallgatjuk, hanem a negatívabb antropopatizmusokat is bele kell vegyük a csomagba (pl. Isten gyűlölte ezt vagy amazt, Isten haragjában meg akart ölni valakit a pusztában). Különben elvennénk az Írásból, ami tilos (Deut 12:32 és Jel 22:18-19). Emiatt az a vád is hamis pl., hogy csak a „muszlimok istene”, vagy a „judaizmus istene” gyűlöl, de a „keresztények istene” csak szeret.
  2.  A másik megközelítése Isten érzelmeinek, az antropopatizmusok nélkül, az “apatikus” megközelítés. Azt mondjuk, hogy Isten impasszibilis, nincsenek szenvedélyei, emberi érzelmei. (Ez hasonlíthatna az apátiára, a szenvtelenségre, kivéve, hogy Isten emberi természetében van emberi érzelem, illetve, hogy a Szentháromságon belül mindig állandó boldogság, “szeretet” uralkodik).  Éppen úgy, ahogy Istennek nincsenek ténylegesen emberi testrészei (mert Isten lélek (Jn 4:24) és részekre sem oszlik), a bibliai leírás ellenére (amely csak a cselekedetek analógiája alapján tulajdonít Istennek emberi testrészeket, mintha Isten egy titán lenne), ugyanúgy nincsenek Istennek emberi érzelmei sem. Az apátia rendkívül sokértelmű. Jelenti ezenkívül azt is, hogy Isten nem lehet elszenvedő alanya semmilyen folyamatnak, nem lehet alávetve semminek, és azt is, hogy az isteni természet képtelen a lelki és fizikai szenvedésre (emiatt van az a tanunk, hogy Krisztus csak emberi természete szerint szenvedett, de nem isteni természete szerint, mivel lehetetlen, hogy Isten szenvedjen a kereszten – noha a lutheránusok és a patripassziánusok, ill. a neo-patripassziánusok [pl. Jürgen Moltmann] megpróbálták kikezdeni ezt a doktrínát). Az apatikus Isten érzelmei így tehát csak úgy értendőek, hogy ugyanolyan cselekedeteket és következményeket vonnak maguk után, mint amilyeneket egy adott módon érző ember tesz. Ilyen formán az érzelmek csak akarati szempontból valósak, de nem indulati szempontból. Pl. Isten szeretete jóakarását jelenti, haragja, gyűlölete pedig a büntetés kirovásának szándékát rögzíti.

Mindezt onnan tudjuk, hogy Isten nem emberi síkon gondolkodik, sokkal magasztosabb ő annál, hogy adekvátan le lehessen írni őt emberi érzelmekkel (Ézs 55:8-9). Továbbá Isten változtathatatlan és változatlan természete is (Jak 1:17) lehetetlenné teszi számára, hogy érzelmi változáson essen át, hogy egyik érzelmi állapotból a másikba essen át, hogy szeszélynek, sorsnak legyen alávetve, kiszolgáltatva. Ezen értelmezést vallja némelyik az ajánlott hitvallásaink közül:

A Westminsteri Hitvallás: 2./1. „szenvedélytől, indulattól mentes”

Az 1689-es Baptista Hitvallás: 2./1. „nincs teste vagy részei, sem szenvedélyei, indulatai”

Az Ír Hitvallás: 8. pont „testetlen, részek és szenvedélyek nélkül való”

A 39 Anglikán Hitcikkely: 1. pont „test és szenvedély nélküli” (Ezt akceptálta az Amerikai Protestáns Episzkopális Egyház (Protestant Episcopal Church in the USA) is 1801-ben)

De mindez akkor azt is jelenti, hogy Isten üres volna belülről? Isten egyszerűen felfoghatatlan számunkra belülről, azonban, ha mégis leírható emberi fogalmakkal, akkor az áldott, örökké boldog állapot igaz rá „belülről”. Azért, mert Ő a tökéletes létalap. Robert Duncan Culver teológus Isten egyetlen belső, állandó, örök, pozitív érzelmét/állapotát a következő igehelyekben látja: Rm 1:25, 9:25 (Isten mint áldott lény; ez a tulajdonság értelem szerűen Istennél belülről fakad, nem külső tettekkel kapcsolatos sikerre utal, mint nálunk – ezért a Szentháromság viszonyainak boldog állapotát kell hogy érzékeltesse). A Westminsteri Hitvallás még az 1Tim 6:15-öt is hozza.

Ellenérv)             Most, hogy látjuk, hogy Isten egyfelől indulatoktól, érzelmektől mentes önmagán belül, másfelől azonban igenis érzelmekkel leírható, hogy hogyan viszonyul a teremtettségéhez (szeretettel és gyűlölettel), nézzünk meg egy komoly ellenvetést.

Egyesek megfogalmazzák, hogy Isten szeretete mindenre kiárad (Aquinói, Turretini, a keleti ortodoxok „embereket szerető Isten” teológiája) így Ő mindent szeret, mert jósága mindenre kiterjed. Ebben az esetben Isten jósága lényegében gondviselését jelenti. A gondviselésről tudjuk, hogy az egész teremtettségre is vonatkozik (Zsolt 36:7), aztán az emberi nem teljességére is (Apcs 14:17; Mt 5:45), tehát nem csak a választottakra (akikről pl. Zsolt 73:1; Rm 8:28).

Kérdés, hogy jogunkban áll-e azt mondani, hogy Isten jóságos gondviselése szeretetének kifejezését jelenti? Továbbá, hogy jelenti-e azt, hogy ennek a gondviselésnek a megléte esetén az adott dolgot nem gyűlöli Isten?

Nyilvánvaló, hogy Isten az ördögöt és a démonokat is részesíti abban a gondviselésben, amiben az embereket, mert hatalomgyakorlási formákat megenged nekik is. Róluk azt is tudjuk, hogy az örök tűzre vettetnek. Ugyanez igaz a reprobált (elvetett) személyekre is. Azaz Isten a reprobáltaknak és a démonoknak a legvégső rosszat szánja, ami gyűlölet filozófiai definíciójának mondható. Ezt a gyűlöletet nemigen lehet kimagyarázni, Kálvin is erre célzott a mottóul szolgáló idézetben (nem mintha Istent lehetne ezen gyűlöletekért hibáztatni, hiszen ő szuverén Úr). A kérdés, hogy ezen gyűlölet megléte esetén a gondviselő jóságot szeretet helyett nem-e inkább eltűrésnek kellene nevezni? Én úgy sejtem, hogy igen. Tehát Isten a démonokat és a reprobáltakat gyűlöli és nem szereti, hanem eltűri. (vö. 1Pt 3:20; Rm 9:22)

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy amikor a teremtettség többi részéről gondot visel (Zsolt 36:7), akkor azokat szereti. De még a választottak (akiket Isten legvégső módon szeret, mert örökséget készít nekik Krisztusnál) sem hiszem, hogy mentesek egy aktuális (nem végső) gyűlölettől, amiben mindenki részesül, aki bűnt követ el (Zsolt 5:5; Péld 6:16-19). Persze a választottak esetében Krisztus elhordozza végső büntetésüket, de ez éppen elég arra, hogy egy meggyőződéses hívő ne legyintsen a bűnére, mondván, hogy őt Isten szereti.

Tulajdonképpen végső soron nem mondhatjuk, hogy Isten szeret mindenkit, és legfőképpen nem prédikálhatunk úgy, hogy „Isten szeret téged”, sokaknak a képébe hazudva, és olcsón szétteregetve a kegyelmet és megerősítve a bűnben lévőket (mindezzel az “Isten nem szeret mindenkit” cikk részletesen foglalkozik). Predesztinációs kálvinistákként ezt egyszerűen nem lehet megengedni nyugodt szívvel. (Mellesleg a bibliai prédikációk sem tartalmazzák ezt a szeretetteljes hitegető formulát.) Ha megtehető volna ez a “szeretetprédikálás”, akkor démonokra is buzgón ki kellene terjeszteni, pontosan ugyanúgy, ahogy a keleti ortodoxok teszik, akik a démonokért is könyörögnek.

 

De ez még nem minden: Isten egyetemes szeretetét még más teológiai megfontolások is kizárják:

A) Isten csak azokat szereti, akiket hatékony elhívással hív el (Rm 8:28-29, 2Tim 1:9). (A hatékony elhívásnak azt nevezzük, amikor valakit úgy ragad meg Isten, hogy üdvözítő hitre jut, amit nem veszthet el.) Akiket azonban általános elhívásban részesít (Jel 22:17; Mt 11:27-30; Jn 6:39,44-45,64-65; 7:37)  azokat csak külsődlegesen hívja el. Ez a külsődleges elhívás inkább csak azt szolgálja, hogy még nagyobb legyen az elvetettek büntetése, hiszen nem mondhatják, hogy ők nem tudták, mit vár tőlük Isten. A hatékony elhívás jelenti Isten szeretetét, míg az általános, külső elhívás csak Isten gondviselését. A kettőt összemosni és a hatékony elhívás kiemelését megszüntetni annyi, mint eltávozni a kálvinista elvektől, és a lutheránusok, arminiánusok és római katolikusok táborába csatlakozni (akik csak egyféle elhívást fogadnak el, és a kegyelmet ezáltal Istenen kívülre helyezik).

B) Isten csak azokat szereti, akikért Fia meghalt. Ismert kálvinista tantétel, hogy Krisztus váltsághalála bár minden egyes ember megváltásására elegendő erővel bír, azonban mégis csak azokra vonatkozik aktuálisan, akiket az Atya neki adott. Az Atya akarata, és Krisztus szeretete működik együtt annak meghatározásában, hogy kikre hat Krisztus váltsághalála. Márpedig Krisztus váltsághalálával csak a választottakért tett eleget – ezt fogalmazza meg a 3. dordrechti pontunk is a korlátozott váltságról.

 

De ez még nem minden: Isten egyetemes szeretetét egy gyakorlati megfontolás is kizárja:

A következő kép, furcsa lehet némely olvasónak (kérem senki se botránkozzon meg rajta), de jól érzékelteti a felmerülő problémát (a használt képeket Péter apostoltól vettem elsődlegesen, 2Pt 2:12; de az Írás embereket több más helyen is állatokhoz hasonlít: Jel 22:15; Mt 7:6): egy kárhozatra kerülő ember talán hasonlítható egy sertéshez, akit levágnak, addig azonban jól tartják. Kérdés, hogy a gazda szereti-e a sertést? Nos, bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy szereti, azonban ez inkább olyan távolságtartó szeretet, ami a tanyára, a háztartására, és az egész gazdaságára vonatkozik, aminek a disznókról való gondoskodás is eleme. Azonban levágunk-e egy hűséges kutyát, akit szeretünk, és az egész életében a házunkra vigyáz? Ezt jól tartjuk és meg is jutalmazzuk, és el is földeljük gondosan, amikor megpusztul, kissé mintha egy embert temetnénk. Azt gondolom, hogy egy igazi szeretet inkább csak egy kutyára vonatkozik a fenti példával élve, vagy egy olyan álatra, ami a kutyához hasonló egyedi értékkel rendelkezik funkciójából, vagy ritkaságából adódóan, mint pl. ló, teve, koala stb.. Míg egy akolbeli sertésre nem vonatkozik ilyen igazi szeretet.

+1) Egyáltalában az összes kiválasztottakkal-reprobáltakkal foglalkozó témakör és aspektus ezt igazolja, hogy Isten csak bizonyosak iránt viseltet végső szeretettel.

 

Meglehet e téma kapcsán kissé nehéz egyszerre kezelni Isten örök dekrétumait, és az időben történő érzelmeket, azonban mégis nézzünk összefoglalásul néhány példa formulát:

  • Isten a reprobáltakat és démonokat gyűlöli, de eltűri, mint a harag edényeit. Róluk ennyit elég tudni, mivel ők igazán nem térhetnek meg, és nem üdvözülhetnek. (Legjobb esetben is csak azt mondhatnánk, hogy őket gyűlöli és szereti egyszerre, mivel kárhozatra küldés előtti jóságról van szó. Még esetleg úgy menthetnénk az ő ügyüket, hogy azt mondjuk, hogy őket Isten gondviselő szeretettel szereti, ami alacsonyabb rendű szeretet, mint az üdvözítő szeretet, aminek a választottak az alanyai. Csakhogy ezzel az a probléma, hogy míg az üdvözítés kontextusában egyértelműen szerepel a szeretet szó, addig, a puszta gondviselés kapcsán nem szerepel, hanem az eltűrés szerepel (lsd. fentebb.), az esetleges szeretet itt emberi következtetés.)
  • Isten a választottakat öröktől fogva szereti, de kérdéses számomra, hogy a megtérésük előtt, illetve egy-egy aktuális bűnelkövetés után, de még a bűnbánat előtt, nem részesülnek-e valamilyen kisebb fajta, mellékes, ideiglenes gyűlöletben. De az is lehet persze, hogy számukra a gyűlöletes igeszakaszok intő jelentőséggel bírnak, hogyha istentelen tetteket hajtanak végre, akkor az az elvetettségük jele, és így tényleg gyűlöli őket Isten.
  • Isten a tudati lélek nélküli teremtettségről gondot visel, és mivel ehhez a gondviseléshez nem párosul gyűlölet, ezért itt egyértelműen szerető gondviselésről beszélhetünk, azaz őket szereti. Mivel ők sem térhetnek meg, és egyénenként nem kerülnek a mennybe, hanem csak legfeljebb újrateremtett fajokként (az Írás a halhatatlan, kontinuitásos lelket csak az emberi és angyali fajnak tulajdonítja), ezért róluk sem kell többet beszélni.
  • Mindeközben fontos tudni, hogy míg gyűlöletről és szeretetről beszélünk Isten kapcsán, addig Istenben nem forrongnak az indulatok, hanem csak boldog (tehát nem támad benne gyűlölet, és nem támad benne szeretet sem, mivel impasszibilis/apatikus). És csak a természetesség kedvéért beszélünk úgy Istenről, mint egy érzelmes emberről.

Azt hiszem sikerült világossá tennem, hogy Isten emberek iránti szeretetéről csak úgy beszélhetünk, ha Isten iránti gyűlöletéről és haragjáról is beszélünk. Az meg egyáltalán nem tűnik megengedhetőnek, hogy mindenkinek szétszórjuk Isten szeretetét egy-egy prédikáció alkalmával.

Fontos mindezt leszögezni, hogy tudjuk, hogy Isten nem egy feminin balek, egy cukorpofa, amilyennek lefestik őt sokszor, hanem valaki, aki ugyan könyörületes a megtérőhöz, de nem kuncsorog a nem megtérőnél!