Herman Bavinck

Kevin DeYoung (az egyébként evangelikál Gospel Coalition-re publikáló szerző, lelkész) volt olyan figyelmes, hogy átolvasta Herman Bavinck, Saved by Grace: The Holy Spirit’s Work in Calling and Regeneration. c. munkáját, és megragadták a figyelmét a Bavinck miszticizmussal kapcsolatos sorai. Nekünk is hasznunkra válnak észrevételei.Bavinck (1854-1921) híres holland kálvinista teológus, és ebben a szakaszban a régi anabaptisták kapcsán írja le gondolatait a miszticizmusról.


“A fő elmélete, jóllehet keresztény körökben keresztény módra módosítják, lényegében a miszticizmusnak felel meg, teljesen mindegy, hogy az hol üti fel a fejét, Indiában, Görögországban, perzsiában vagy Egyiptomban. Egyszerűen szólva, erről van szó: ahhoz, hogy megtaláljuk az igazságot  vagy az életet vagy üdvösséget  – magyarán Istent – az illetőnek nem kell magán kívül jutnia, hanem egyszerűen magába kell néznie és oda kell leereszkednie. Isten az egyénben lakik, az illetőben lakozást vesz, vagy természet szerint, vagy egy speciális, abba a személybe való természetfeletti leereszkedés útján. Elvégre, a vallás nem jelent tanítást vagy aktivitást, gondolkozást vagy tettet, hanem a vallás annyi, mint Istenben élni, egyesülve és közösségben lenni Istennel, de ez csak valakinek az elméje mélyén lehetséges, valakinek a tudata közvetlenségében.”

“Amikor ez az elképzelés [miszticizmus] kifejezésre jutott a történelem bármelyik pontján egy komoly és meggyőződéses ember által, és amikor az ilyen emberek egy-egy kis közösség lelkesítő támogatását is élvezhették, akkor gyakran voltak buzdító, bátorító és lelkesítő hatással a külvilágra. Először ugyanez volt a helyzet az anabaptistákkal is. Akármit is mondjanak az anabaptistákról, nem szabad elfelejteni sose, hogy nagy számban és a hit nem elhanyagolható bátorságával áldozták fel javaikat és vérüket az Úr ügyéért.”

Ez alapján látszik, hogy Bavinck nem volt teljesen elfogult az anabaptistákkal szemben, hiszen etikai magatartásukat és hűségüket a hit alapja iránt méltatja. De ettől még rámutat az eltévelyitő miszticizmus veszélyeire.

“Azonban az elmélet [a miszticizmus] hibái is hamar megmutatkoztak. Először is,  az emberek elkezdtek megelégedni a belső Igével egyedül, lenézték a Szentírást és egyházat, a tisztségeket és sákramentumokat [rendeléseket], és a privát jelenéseikre hivatkoztak és különféle túlkapásokról lettek híresek. Másodszor, ahogy a kezdeti buzgóság alábbhagyott,  úgy a belső Ige fokozatosan megfosztatott a sajátos természetfölötti karakterétől, egyre inkább az ész és lelkiismeret fényével kezdték azonosítani. Az elvont szupranaturalizmus a racionalizmus követte… A belső fényt fokozatosan azonosították – miként pl. a kvékerek is – a természet fényével. Mindkét példa esetében a Szentírás csak annyit jelentett, amit az adott személy addig már megtanult Isten lelke által.”

DeYoung összegző észrevétele a miszticizmus jelenségéről az, hogy lényegében egy mindig ismétlődő mintával találkozunk: a misztikus emberek egyre kevesebbet figyelnek az Írásra, mivel magukat annál egyre inkább “lélekkel telítettebbnek” tartják. Ez aztán oda vezet, hogy lerázzák magukról a Szentírást, az összes felekezeti hagyományt, a gyülekezeti fennhatóság “bilincseit”, és a maguk uraivá válnak. A prédikációk már nem elégítik ki őket, hanem a saját állítólagos belső forrásaikhoz nyúlnak.

Idővel azonban ez a maguk generálta lelkesedés alábbhagy (nem feltétlenül ugyanabban a nemzedékben), és ahogy fokozatosan elszakadnak Isten Igéjétől, úgy nem marad a végén semmijük, csak kezdeti buzgalmuk maradványa: a száraz racionalizmus.  Az objektíve iránymutató Isten Igéjét – amely egy külső és nem belső forrás – feladják egy fokozatosan elhaló belső, hamis világosságkeresésért. Az ilyen hívőknek nem lesz objektív visszacsatolása, a Szentírást legfeljebb a saját maguk által hangoztatott részek megerősítéséért nézik meg, de idővel ez a szokás is elhal, és az elme saját tekintélye lép a helyére. Ennek eredménye egy kihűlt, élettelen egyház lesz.


forrás