Rushd-legjobb-kép

“… Két birodalom áll egymással szemben, és mindkettő ugyanazokra a városokra és országokra tart igényt.”

„Ezeket mondja az, a ki az ô jobbkezében tartja a hét csillagot, a ki jár a hét arany gyertyatartó között” (Jel 2:1).

Mind a hét csillag, mind a hét arany gyertyatartó a „hét gyülekezetre” utal, azaz az egész egyházra. William Barcley kommentárja a „tartja” igét illetőleg témába vágó:

Ebben a mondatban a kratein ige szerepel, nem a megszokott genitívusszal, hanem a sokkal szokatlanabb akuzatívusszal. A jelentése az, hogy Jézus Krisztus az egész egyházat a kezében tartja. Nem egy konkrét egyház az, ami exkluzívan Jézus Krisztusé; nem egy bizonyos egyház a Krisztus egyháza. Az összes egyházat a kezében tartja, mivel az összes egyház az övé és hozzá tartozik.

Továbbá a hét arany gyertyatartó között jár. Ez azt jelenti, hogy a feltámadott Krisztus minden gyülekezetben jelen van. Jelenléte és ereje nem korlátozódik egyik konkrét egyházra sem; ő maga ott van az összes között. (William Barclay, Letters to the Seven Churches (New York: Abingdon, 1957), 19.)

„Az isteni méltóság tulajdonítása”, miként Stauffer észrevette, jellemzője a Jel 2:1-nek, mint egy Jézusra való utalás. (Ethelbert Stauffer, New Testament Theology (New York: Macmillan, 1956), 248.)

„Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tûrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, a kik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugoknak találtad ôket” (Jel 2:2).

Barcley felhívta a figyelmet az első „és”-re ebben a mondatban, ami „magyarázó és” (kai epexegetívum); elmagyarázza, hogy mi volt korábban, ezért Barcley fordítása szerint a szakasz olvasata „ismerem a te dolgaidat – ez alatt a fáradozásaidat és türelmedet értem”. Fáradozás görögül kopoz, „erőbefektetés, ami kimerít”, míg a türelem a upomonh, „diadalmas állhatatosság”. (Barclay, ibid., 19k.) Azonban az efézusi gyülekezet türelme nem az eretnekekre utal, őket ugyanis keményen megpróbálták és kiközösítették; a saját megpróbálásukra utal az üldözések alatt, mivel a római birodalom el akarta pusztítani a keresztény birodalomnak ezt a bástyáját (Jel 2:3). Ez az üldözés meggyengítette a szeretetüket (Jel 2:4), a hívek belefásultak a konfliktusokba és meggyengült a reményük. Homályossá és távolivá lett számukra, hogy Krisztus szolgálata eleve egy csata, valamint a remény és jutalom dimenziói is elhalványultak (Zsid 11:6).

Azonban a hit, remény és szeretet különböző arcai egyetlen dolognak, mégpedig annak, hogy nem lehet megmaradni az igaz hitben remény és szeretet nélkül (1Kor 13:13). A küzdelmek során elvesztett remény és szeretet a velük összefüggésben lévő hit hanyatlását is jelenti. Az élő remény nélküli gyülekezeteket Krisztus hamarosan kimozdítja a helyéről (Jel 2:5), továbbá azok az egyházak is ítélet alatt vannak, amelyek elutasítják a történelmet, mint olyat, aminek van a hitre, reményre, szeretetre vonatkozó vetülete. Így az Efézusnak szóló figyelmeztetés nagyon szigorú: vagy a hitben, reményben, szeretetben való teljes bizalommal, a Benne való bizalommal, mint győzelmi alappal tevékenykedjen, vagy halál és elmozdítás lesz a része. Mindazonáltal az efézusiak „első szeretetének” egy része megmaradt, ez a következőben látszik: „a Nikolaiták cselekedeteit gyûlölöd, a melyeket én is gyûlölök” (Jel 2:6). Ez a mondat egy korábbi állítás minősítése: „De az a mondásom ellened, hogy az elsô szeretetedet elhagytad” (Jel 2:4). Nem lehet szeretni Istent anélkül, hogy ne gyűlölnénk mindent, amit Ő gyűlöl, és mindent, ami szemben áll Vele. Azok az emberek, akik nem tudnak gyűlölni, a szereteten is túl vannak, és mind cselekvésre, mind reményre képtelenek.

„A kinek van füle hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A gyôzedelmesnek enni adok az élet fájáról, a mely az Isten paradicsomának közepette van.” (Jel 2:7 )

Az a paradicsom, ami az ember első lakóhelye volta bukása előtt, az lesz öröksége Krisztusban, egy új és beteljesült értelemben. Ismét az élet fája lesz életének elve, és megváltott természetének lényege. Az élet fája Jézus Krisztus, aki magát nevezte az „élet kenyerének”, amely örök életet ad  (Jn 6:47k.), és az „élő víz” forrása, az „örök életre buzgó víznek kútfeje” (Jn 4:10,14). Ezért Krisztus a paradicsom alapja és feltétele. A birodalmi háborúból nem lehet menekülni annak reményében, hogy valaki megpihenhet és felfrissülhet az ellenség táborának közelében: megpihenés csak Benne lehetséges, és abban, hogy a birodalmak csatáját valaki kiállta az Ő nevében.

Efézus a „Ázsia Legfelsőbb Nagyvárosa” címével büszkélkedhetett, nagy kereskedelmi és közigazgatási relevanciával bíró város volt, és úgy szintén vallási relevanciája is volt, Diána (Artemisz) Temploma miatt. A vizekkel való összeköttetést biztosító csatornáját folyamatosan gondozni kellett az állandó iszaposodás miatt. Éppen úgy, ahogy az efézusi gyülekezet egy típus volt, ugyanúgy Efézus városának élete és halála is tipológiai jelentőséggel bírt.

Egyetlen egyház sem létezhet egy ilyen központban, anélkül, hogy ne váljon megalkuvóvá, vagy kitartó ellenállóvá; minél közelebb van a központ, annál közelebb van a csata szíve. Ennek megfelelően Pál sok időt adott Efézusnak, és sok energiát is fektetett bele, miként János is. Itt, a központban kellett bekapcsolódni a harcba.

Továbbá, a győzelem biztosítva van, ha az egyház megáll a krisztusi alapban. A világ vallását jól össze lehet foglalni, ha megnézzük Diána eunuch papjait, a megabyzeket. Efézus az érméin Diána temploma neokoroszának hívta magát, azaz olyan rabszolgának, aki a templomot kisöpri. Papsága a menekülés papsága volt, a világból való menekülésé, kiherélt férfiak papsága, pont olyan, amilyet Isten alkalmatlannak tartott az ő szolgálatára. Csak a teljes ember alkalmas az Úristen szolgálatára, aki az élet összes felelősségét vállalja. Valamint Diána temploma szent menedékhelyként is működött, ennek következtében a bűnözők csak úgy áramlottak Efézusba, és búvóhelyükké tették. Ezzel ellentétben az Írásban a menedékjog csak bizonyos gyilkosságokra vonatkozott, a hirtelen felindulásból elkövetettekre, hogy megvédje az elkövetőket a vérbosszútól. Az efézusi templomban árusított levelek mágikus kabbalatárgyak voltak, amiket a híveiknek hordaniuk kellett. Az efézusi papság minden vonásában a világtól való menekülést jelképezte, a valóságból való menekülést és a gonoszság igazolását a könyörületesség nevében. Ezért a halál a sorsa, és szentsége mindössze a kasztráltsága (heréltsége) volt. Minden olyan vallás, ami megveti a történelemmel való kapcsolatban állást, végső soron azt akarja, hogy a papsága fizikailag vagy lelkileg eunuchhá váljon és, hogy szentségének mértéke ez az eunuchság legyen. Ez az eretnekség nagyban beszivárgott az egyházba.

Azonban az egyház feladata az, hogy kiálljon a folyamatos harc, megállás mellett, hogy szeressen és gyűlöljön, mint ahogy azt az emberek teszik. Az ember nem utasíthatja el, hogy emberi legyen, hogy aztán az eunuchságba meneküljön – ekkor nem lesz több, mint förtelem Isten szemében; de az ember több sem akarhat lenni, mint ember, nem emelkedhet fel a mennybe és nem lehet Isten. A hitehagyott ember e két kísérlete, az eunuchizmus és az önistenítés, mindig csak halálban végződhet. Az élet fája csak azoknak van szánva, akik (normális –a ford.) emberekként, csatában fölülkerekednek, és aztán belépnek Isten országába, és öröklik azt. Az embert Isten csatán keresztül hívja el a győzelemre.”


(Forrás: R. J. Rushdoony, Thy Kingdom ComeStudies in Daniel and Revelation, Ross House Books, 2001, Vallecito, CA – 101-103. pp. )

További tájékozódásul ajánlom az olvasó figyelmébe az “Isten érzelmei” szekciót, oldalt.