Kálvinról időnként felröppen a képzelgés, hogy megrögzött ellensége volt annak, hogy a mai társadalmak törvénykezésük alapjául vegyék a mózesi civil törvényt, és annak részleteit. Ennek igazolására mindig kettő, maximum három idézetet hoznak az Institúcióból (egy katolikus francia királynak ajánlott műből, amelyben Kálvin a radikális reformátoroktól határolja el magát). Eközben teljesen megfeledkeznek arról, hogy két-háromnál jóval több írásrészlete van szerte a prédikációiban és kommentársorozatában, ahol a mózesi civil törvény alkalmazására, mintául vevésére buzdít, és annak egyetemes érvényét ismeri el. Ezek a kommentárok és prédikációk az Institúcióhoz képest sokkal inkább belső használatra írattak, és sokkal kevésbé kívülállóknak tájékoztatásul. Az egyik ilyen írásrészletet nézzük most meg: Kálvin Zak 13:3-hoz írt kommentárját.


És úgy lesz, ha prófétálni fog még valaki, azt mondják annak az ő apja és anyja, az ő szülői: Ne élj, mert hazugságot szóltál az Úr nevében! És általverik őt az ő apja és anyja, az ő szülői, az ő prófétálása közben. – Zakariás 13:3

“Ugyanezt az engedményt teszi ebben az igeversben is, ahol Zakariás a prófétálás hivataláról beszél. Valójában teljesen a hamis prófétákra korlátozza, amit mond, mert készpénznek veszi, hogy Isten szolgáira egyáltalán nem figyeltek, mert a hamis lelkek összefogtak, és semmi tiszta, vagy szilárd sem maradt az egyházban. Miután a hamis és ördögi frakció kerekedett felül, Zakariás prófétáknak nevezi őket úgy, mintha valóban azok lettek volna, mert úgy hallgattak rájuk, mint az Úr szolgáira az említett zűrzavarban. De tovább is megy ebben az igeversben, mint azt korábban tette, és azt mondja: Isten gyermekeiben akkora buzgóság lesz, mikor megújulnak az Ő Lelke által, hogy még a saját gyermekeiket sem fogják kímélni, hanem saját kezűleg vágják le őket, ha látják, amint kiforgatják Isten igazságát.

Zakariás kétségtelenül Mózes ötödik könyvének 13. fejezetére utal, ahol Isten olyan rideg szigorúságot követel meg a tiszta tanítás védelmében, hogy az atyának a saját fia ellen kell támadnia, a férjnek halálra kell adnia a feleségét, semhogy szeretetteljesen elnéző legyen és megbocsássa az istentelenséget, ha a felesége őt és másokat Isten elhagyására ösztökél. Az Úr akkor majd olyan buzgóságra indít minden istenfélőt a törvényes istentisztelet és az igaz vallás védelmében, hogy sem kapcsolat, sem rokonság, sem semmi más testi megfontolás nem gátolja majd meg őket a szomszédaik büntetésre adásában, mikor látják, hogy azok megszentségtelenítették a tiszta istentiszteletet és megrontották a szilárd tanítást. Ezt a szabályt a törvény írta elő. Miután pedig a vallást egy ideig elhanyagolták, sőt mondhatni majdnem lábbal tiporták, Zakariás azt mondja, hogy a kegyesek, miután megtértek, akkora buzgósággal lesznek felruházva az igaz vallás iránt, hogy sem az atya, sem az anya nem tűri majd a fia istentelen tévelygését, hanem megbünteti. Többre fogják ugyanis tartani Isten dicsőségét, mint a testet és a vért, s az istentiszteletet is többre tartják majd minden földi elfoglaltságnál, mert annak drágábbnak kell lenni még magánál az életnél is.

Egyidejűleg azonban azt is meg kell jegyezni, hogy ezt a buzgóságot Krisztus uralkodása alatt Isten is jóváhagyja, mert Zakariás itt nem korlátozza az általa tanítottakat a törvény idejére, hanem megmutatja, mi történik majd Krisztus eljövetele után: ez a buzgóság, mely majdnem kialudt, ismét égni fog majd a kegyesek szívében. Ebből következően ez a törvény nemcsak a zsidóknak adatott, ahogyan azt néhány fanatikus valóban képzeli, akik manapság szeretnének maguknak akkora szabadságot, hogy az egész világot megzavarhassák, hanem ugyanez a törvény vonatkozik ránk is. Ha ugyanis manapság a tolvajokat és a rablókat, valamint a varázslókat joggal büntetik, akkor azok, akik a tőlük telhetően képesek megsemmisíteni a lelket, akik a mérgükkel megrontják a tiszta tanítást, akik elveszik Istentől a saját tisztességét, akik felforgatják az egyház egész rendjét, kétségtelenül nem úszhatják meg büntetés nélkül. Valóban jobb lenne szabadságot adni a tolvajoknak, rablóknak, varázslóknak és házasságtörőknek, semmint eltűrni, hogy azok az istenkáromlások, melyeket az istentelenek ejtenek ki a szájukon Isten ellenében, büntetlenek maradjanak és semmilyen korlátozás alá se essenek. Ez pedig elég világosan kiderül a próféta szavaiból.

S azok is kevés megfontoltságot mutatnak, akiket rögvest bosszant a saját rokonaik értékelése. Mikor a hűséges szolgálók és pásztorok kénytelenek arra figyelmeztetni a sajátjaikat, hogy óvakodjanak a Sátán mesterkedéseitől, akkor megpróbálják ennek minden emlékezetét eltemetni, mivel ez szégyenletes és feddéshez vezet. Mi van, ha a saját gyermekeiket kell megbüntetni? Miképpen képesek ezt elhordozni, hiszen megmaradhattak volna otthon. Nem képesek ugyanis elviselni a kötetlen figyelmeztetést sem a saját pásztoruktól, mikor rájönnek, hogy az istentelen tévelygéseket feddi, melyeket, azt mondom, eluralkodni látunk nemcsak a szomszédunkban, hanem a saját családunk körében és az egyházban is. Ismerjék hát el a maguk ostobaságát, hogy megtanuljanak új bátorságot összeszedni és többre tartani Isten dicsőségét és a tiszta istentiszteletet a saját testi vonzalmaiknál, melyekhez túlontúl szorosan ragaszkodnak. S ez is oka annak, amiért a próféta az ő szülői kifejezést használja és kétszer is megismétli. Az sem volt hiábavaló, hogy Isten ezeket a konkrét szavakat mondta:

„A férj nem hagyja büntetlenül a keblén alvó feleséget, az atya sem bocsát meg a fiának, akit ő nemzett, s az anya sem a saját leszármazottjának, akit a méhében hordozott” (vö. 5Mó13:6, 9)

Mindezeket a dolgokat azért mondja, hogy megtanuljunk elfelejteni mindent, ami a világhoz és a testhez tartozik, mikor Isten dicsőségét és a tanítás tisztaságát kell védelmeznünk.

A próféta világosan megmutatja, hogy mindezt a hamis tanítókra kell vonatkoztatni, mert hozzáteszi: hazugságot szóltál az Úr nevében. Egyidejűleg azonban a bűnük aljasságára is rámutat itt, mert ha helyesen becsüljük fel, mit jelent hazugságot szólni az Úr nevében, akkor az természetesen megvetendőbbnek tűnik majd a számunkra, mint egy ártatlan ember megölése, vagy egy vendég elpusztítása méreggel, vagy ha valaki az atyját bántalmazza, vagy kifoszt egy idegent. Bármiféle bűnre is gondolunk tehát, azok közül egy sem ér fel ezzel, mikor Istent éri akkora gyalázat, hogy a hazugság bűnsegédévé válik. Valóban, mi tartozhatna jobban Istenhez, mint a saját igazsága? S az is az Ő akarata, hogy ebbéli minőségében imádjuk Őt: Isten az igazság. A tiszta tanítás megrontása pedig vajon nem ugyanaz, mintha valaki az ördögöt tenné Isten helyére? Vagy megpróbálná úgy átalakítani Istent, hogy ne legyen különbség Közte és az ördög között? Ezért minden bűnök között a legnagyobb, amint már mondtam, sem ér fel ezzel a borzalmas és szörnyűséges gonoszsággal. Hiszen mennyivel múlja felül a lelke üdvössége a világ minden kincsét? Aztán mennyivel kiválóbb Isten tisztelete, mint a halandók hírneve és tisztessége? Emellett vajon nem maga a vallás, az örök élet záloga nyel el bizonyos módon mindent, amit a világban keresnek. De a legszentebbnek a számunkra Isten nevének kell lennie, melynek megszenteléséért naponta imádkozunk. Mikor tehát a hazugsággal Isten nevében hozakodnak elő, akkor vajon nem Ő van erőszakkal arra kényszerítve az általam mondottak alapján, hogy átvegye az ördög hivatalát, s tagadja meg Önmagát, és azt, hogy Ő Isten?

Ebből látjuk a próféta célját, mikor rámutat, hogy nincs helye a bocsánatnak, mikor az istentelenek ennyire vakmerően feltámadnak a tiszta tanítás megrontására, és minden dolog összekeverésére az igaz vallás teljes megsemmisítése végett.

S hozzáteszi: általverik őt az ő apja és anyja, az ő szülői. Sokkal nehezebb a saját fiukat a saját kezükkel megölni, mint a Bíróhoz vinni, és a sorsára hagyni. A próféta azonban ezt a törvényből vette – mely szerint akkora buzgalom követeltetik meg az istenfélőktől, hogy ha szükséges, töröljenek el a világból minden olyan dögvészt, ami megfosztja Istent a saját tisztességétől, és megpróbálja kioltani a valódi és igazi vallás világosságát.”


ihlető forrás: purelypresbyterian.com