Herman Dooyeweerd (1894-1977)

Herman Dooyeweerd református filozófus az alábbi töredékében arra világít rá, hogy a reformáció nem állt kapcsolatban eszmeileg a humanizmussal. Mellesleg a humanizmus nem is nevezhető különálló vallási, vagy filozófiai irányzatnak. Követői egyszerűen az antik irodalomhoz, és nyelvtanhoz tértek vissza, azokat csodálták: szépségük, kifinomultságuk miatt. A szellemi áramlat egyes reformátorokra, mint pl. Zwingli, vagy Melanchton (eredetileg Schwartzerd) stb. csak metodológiailag hatott, nevezetesen, hogy az eredeti bibliai szövegeket kell, és mégpedig precízebben vizsgálat tárgyává tenni (ezt a meglátást bizonyos katolikusok is osztották, mint pl. Rotterdami Erasmus). Természetesen voltak olyan humanisták is, akikre az antik vallásilag hatott, és mindenféle régi pogány ezotericizmust, okkultizmust igyekeztek feltámasztani. Azonban ez egyáltalán nem nevezhető általános jellemvonásnak.

A szerző megállapítása, hogy a reformáció nem volt individualisztikus és relativisztikus, hanem egy abszolút, objektív ponthoz viszonyított világfelfogást vallott, és e tekintetben megegyezett a középkori egyházzal (a különbség abban állt, hogy míg a római egyházban egy bibliátlan tekintélyt használtak, mondhatni egyházi önkényt, addig a reformátorok egy biblikus tekintélyt követtek, Isten igéjét). Hogy a protestáns közösség mennyire messze állt a kóros egyénieskedéstől, az belátható, ha meggondoljuk, hogy Kálvinnak jogi hatalma nem sok volt, illetve, hogy jeltelen sírba temettette magát. De természetesen Luther sem akarta saját magáról elnevezni a lutheránus felekezetet, sem “ellenpápává” válni – az ő erőteljes fellépései is inkább annak tudhatóak be, hogy az általa vélt objektív bibliai igazságot minden áron meg akarta őrizni.

A másik fontos meglátás pedig, amit Dooyeweerd észrevesz az az, hogy legalábbis a 16. szd-i római katolicizmus, sokkal jobban össze volt fonódva a humanista kultúrával, mint a reformáció.


8. fejezet: A modern vallásfelfogásról

“…amely csapást a nagy wittenbergi reformátor vitte be a pápaságnak. A hívek egyetemes papsága diadalmasan kikiáltotta a keresztény ember függetlenségét minden egyházi hierarchia és  hagyomány ellenében. A hit általi megigazulás volt az üzenet, amely a lelkeket felszabadította az egyház lelkek fölötti jogi fennhatóságából. A reformáció tehát a hit tartalmát illetően a tekintélyét kizárólag a Szentírás tanúbizonyságába vetette. Azonban a modern humanizmus ezt az objektív, személyfölötti tekintélyt sem tudta elfogadni. Csak az egyéni morális szabadságának lutheri felfogása mellett tudott lándzsát törni. És ezt az elvet vette alapjául az individualisztikus lelkületnek, mely az egész humanista korszaknak jellemzője volt, annak hősimádatát is beleértve. Mivel ilyen alapon helyezkedett el, ezért jó részben formálisan meg tudott maradni a római katolikus egyház közösségén belül; annál is inkább, mert a humanista pápák a pápai kúriát magát is a reneszánsz kultúra központjává alakították.”


forrás: H. Dooyeweerd: Struggle for Christian Politics