Geleji Katona István (1589 – 1649)

Geleji Katona István (1589-1649) erdélyi református püspök (szuperintendens, kerületi felügyelő) A Váltság Titka című prédikációgyűjteményéhez bevezető előszót írt I. Rákóczi György fejedelemnek. Ebből közlünk átírva részleteket (az átírás csak az érthetőséget segíti elő). A művet 1645-ben adták ki, György fejedelem 1648-ig uralkodott. Ez az időszak volt a magyar református ortodoxia csúcspontja, vagy legalábbis a csúcspont lezárása. Erdély 1660-as elnyomásával a református ortodoxia kibontakozása megállt, mondhatni megrekedt, mivel a török és habsburg katolikus elnyomás miatt örökös védekezésre kényszerültek eleink. Legközelebb az egészséges teológiai áramlatok közül a kálvinista baptisták jelennek meg, de csak a 19. szd-ban, annak is inkább a második felében.

Geleji tiszteletes nevéhez általában az egyháztörténelmi tankönyvek a puritánellenes püspöki mozgalmat szokták kötni. Azaz, hogy szembehelyezkedett az independens hagyományokat meghonosítani kívánó Anderkó Imrével, valamit az angol puritán mintát elterjeszteni akaró Tolnai Dali Jánossal (mindketten reformátusok voltak egyébiránt). Centralizáló törekvései, melyek konzerváltak egy sajátosan “keleti presbiteriánus”, püspöki beütésekkel tarkított zsinati rendszert, bizonyos mértékig érthetőek. A 17. szd.-ban a kálvini reformációt Közép-Kelet Európában egyedül az Erdélyi Fejedelemség őrizte meg (kvázi) független államként, amely ráadásul körbe is volt véve pogányokkal és eretnekekkel. Ilyen körülmények között igenis védhető Geleji politikája, mellyel minden kálvinizmuson belüli egyházszervezeti újítást elnyomott – egyébiránt az angol presbiteriánusok sem voltak különbek nála, ők is hasonló politikát folytattak.

Mindazonáltal ha a Szentírás szerinti elvárásokat nézzük, miszerint Isten Lelke erejével kell a másik ortodox embert meggyőzni, nem karddal, akkor bizony illethetjük őt kritikával. Annál is inkább mivel Oliver Cromwell Lord Protector élő példája annak (bár ő valamivel később működött), hogy lehetséges az eltérő ortodox kálvinista hagyományokat egyetlen erős centrális állam ernyője alá hozni, azok jogainak sérülése nélkül. Ennek alapján az erdélyi református egyház is megmaradhatott volna egy erős centrális egyháznak, de mindemellett az alternatív kálvinista egyházszerveződési struktúráknak is teret lehetett volna biztosítani. Félnivaló se lett volna, hiszen a független öntudatos gyülekezetek, esetleg azok laza szövetsége többnyire mindig kisebb, mint a népegyházi államegyházak tábora. De ez már történelmi spekuláció.

Viszont még egy tévedést el szeretnénk oszlatni. Ezt azt hirdeti, hogy az akkoriban szembenálló két tábor “ideológiailag” ellentétes volt. Geleji képviselte eszerint a merev, száraz, élettelen ortodoxiát, míg ellenfelei (pl. Dali János, Medgyesi Pál) a szeretettől túlcsorduló, forma nélküli, laza kerettel bíró pietizmust. Ez egyáltalán nem igaz. Mindkét fél az egzakt ortodox, hitelvi, doktriner kálvinizmust képviselte: ahogy az a korabeli magyar református egyházkerületekben teljesen természetes volt (ez ellen éppen hogy az unitáriusok lázadtak). Ugyanígy közös jellemvonás az is, hogy mindkét oldal számára fontos volt Isten szeretetének hangsúlyozása, mint ahogy az lenni szokott minden lelkipásztor esetében. Elég csak írásaikat közvetlenül (nem interpretációkon keresztül) olvasni. Ami köztük a különbség volt: az nem volt más, mint a reform ügye. Geleji oldala egy száraz, merev egyházkormányzati rendszert védett,  liturgiát egységesített, míg az ellenfelek ugyanabban az egyházban akartak meghonosítani szintén egy egyházszervezeti, liturgiai reformot. Nem egy fundamentális doktrína volt a vita tárgya, hanem egy relatíve másodlagos tan, az egyház külső kivitelezése. Még csak arról sem volt a legcsekélyebb vita sem, hogy mennyire kell az Írást literálisan venni. Ugyanis akkoriban nagyon helyesen magától értetődően szószerint vették a legtöbb leíró, történeti, földrajzi stb. részt, a látomások és prófétai költői leírások kivételével.

Most következzenek az idézetek, melyeket azért tartjuk fontosnak közölni, mert látszik belőlük, hogy miként a 16. szd.-ban, úgy 17. szd-ban is hamis hitnek tartották elődeink a római katolicizmust, tehát nem nyugat európai sajátosság volt az igaz ortodoxia elkülönítése a különféle bálványimádásoktól. De ez az álláspont az Ige mérlegén helyes is, csak a későbbi liberalizálódott, humanistává lett “kereszténység” higította fel a doktrinális ellentétek jelentőségét, amikre márpedig a Szentírásban az apostolok igen nagy hangsúlyt fektetnek. A második téma a luthernizmust tárgyalja, amely meg azért releváns, mert szép kritikáját adja a luthernánus ubikvitás tévtannak (Krisztus emberi természetének mindenütt jelenvalóságáról szóló képzelgés).


 

„Sőt az Isten felől azok a pápisták úgy is vélekednek, mintha hivalkodó és gondviseletlen volna, midőn azt tanítják, hogy az Isten a gonoszokat csak megengedi lenni, azoknak igazgattatásukban és az ő akaratjára való rendeltetésekben semmit sem munkálkodik, hanem csak a gonosztevőket szabad akaratjukra bocsátja. Melly ha úgy volna, az Isten itt e világon csak, mint egy egy váz olyan volna, káromkodás nélkül légyen írva, és az embereknek cselekedeteit csak hivalkodva nézné, s nem pedig gondviselőül igazgatná, és azokon Isten nem volna, mert a ki az Istennek gondviselését tagadja, az annak létét is tagadja. Így azért emiatt a pápisták nem az igaz Istent, hanem csak valami maguk költeményét tisztelik.

A Fiat, ami illeti, azt tökéletes elégtevőnek, és elégséges közbenjárónak lennie nem ismerik. tökéletes elégtevőnek nem, hanem az ő elégtételének hiányosságát maguk és szentek érdemeivel toldogatják, mint ha a Krisztus csak a halálos bűnökért tett volna eleget, s a bocsánandókért pedig, amint ők hívják, magukra hagyta volna, és az ő halálával azt érdemlette volna, hogy ők is az ő jócselekedeteikkel és imez amaz szenvedéseikkel, maguknak üdvösséget érdemelhessenek. Elégséges közbenjárónak sem, mert ő vele meg nem elégedvén melléje sok idegen és vendég közbenjárókat fognak, a kiknek Isten előtt ő értük való törekedésekért és esedezésekért naponként való könyörgéseikben reménykednek, azt tanítván, hogy noha a Krisztus ugyan egyedül a megváltó közbenjáró, de törekedő közbenjáró nem csak ő [van] egyedül, hanem mind a szentek is azok legyenek; általában az írások ellen [mondják mindezt], melyek mind a megváltói, s mind a törekedői közbenjáróságot egyedül csak a Krisztusnak tulajdonítják, Rm 8:34, Zsid 7:25, 1Jn 2 ,1,2 stb., a szenteknek pedig sehol egyiket sem.

Csak haszontalan annakokáért minden ő pompás és cikornyás templomi ceremóniáik, és tarafara tiszteleteik, melyeket ő elébük nem az Isten írta, hanem csak maguk formálták maguknak. Nékik is azért az Isten csak azt mondja, amit régente a zsidóknak mondott: „ne tegyetek nekem hazug áldozatokat stb. Ézs 1:12-13. És viszont: „hiába tisztelnek engem azok, akik emberek tudományait és parancsolatait tanítják Mt 15:9, mert az Isten előtt semmi egyéb tisztelet nem kedves, hanem csak a melyet önnön maga parancsol.

Végezetre, ha kedvezni nekik nem akarnék, a lutheránus atyafiak felől is világosan megmutogathatnám, hogy ők is az Istent nem szintén úgy dicsőítik, amint kívántatnék; mert ők is azt a pápistákkal együtt a választásnak dolgában, az embereknek akarata alá rekesztik, noha nem a jócselekedeteknek, hanem a hitnek conditioja, hája szerint; a gondviselésben is mint szintén amazok, ők is azon Istent hivalkodóvá teszik, midőn azt tanítják, hogy a gonoszokat lenni pusztán csak megengedi, s azokban semmit sem munkálkodik; mert egyébként az Isten lenne a gonosznak és a bűnnek oka. De bezzeg! Sőt inkább úgy lenne az Isten a bűnnek és a gonoszságnak oka, ha azt csak megengedné, és nézné, s az híveinek üdvösségére, és a maga dicsőségére ne igazgatná.

A Krisztust is illendő dicsőségével nem illethetik, holott az ő személyét ki legyen nem ismerik; mert őtet valóságos embernek lennie tagadják, midőn azt állítják, hogy az ő emberségével az Istenségnek lényeg szerint való tulajdonságai közöltetnek, úgy mint a mindenütt [jelen]valóság, a mindenhatóság, mérsékelhetetlenség [immenzitás, végtelenség], mindentudóság &cetera; melyek ha a Krisztus emberségével közöltettettek, az Istenségnek lényege is közöltetett, és így a Krisztus embersége Istenséggé vált, mivel azt az atyafiak imádják is, s eképpen immár az ő személyében csak egy természet vagyon, az isteni, tudniillik mint Eutükhész eretnek állította. És ez okon a lutheránusok a Krisztust nem úgy tisztelik, mint közbenjárót; mint az Ember-Jézus-Krisztus, 1 Tim 2:5, hanem csak mint csupán Istent, aki közbenjáró nem lehet. Csak szintén azok dicsőítik tehát Istent illendőül, lélekben, és igazságban, akik őt mind lényegében s tulajdonságaiban, s mind pedig személyeiben igazán, és az írások szerint, ismerik, amint Isten kegyelmességéből mi. De még köztünk is, kik az Istent igazán ismerjük, …”

 


forrás: Geleji Katona István, A Váltság Titka előszava