Időnként odavetett érvként elhangzik presbiteriánusoktól és reformátusoktól, hogy a baptizmusnak nincs igaza, mert már a Bibliában kereszteltek csecsemőket az úgynevezett háznépkeresztségek/bemerítkezések formájában. Máskor meg azzal érvelnek, hogy a hívő szülők kisdedeit a szentségük miatt kell megkeresztelni (1 Kor 7:12 – ez Kálvin János legmarkánsabb érve volt, ha az ószövetségi párhuzamaitól eltekintünk). Most a Második Londoni Baptista Hitvallás függelékével, a baptista atyák szavain keresztül szeretnénk bemutatni, hogy sem a háznépes érv, sem a szentségi érv nem jó érvek a baptizmus ellen, sőt – azt kell mondjuk -, hogy inkább a csecsemőkeresztelést pártoló személyt hozzák kínos helyzetbe.


  1. A szentségi érv

“Bármilyen értelemben is legyen veendő a gyermekek szentsége (1Kor 7:12), mégis azok, akik úgy vélik, hogy minden ilyen gyermeknek (legyenek akár csecsemők vagy érettebb korúak) joga van közvetlenül a keresztséghez/bemerítéshez, az ezen álláspontos levők, úgy gondoljuk, hogy többet vonnak le konklúzió gyanánt, mint azt a kezdeti premisszák megengednék.

Jóllehet nem határozzuk meg pozitívan, állítólag, hogy milyen jelentéstartományban vette az apostol az itt lévő szentséget, pl. hogy ez ezt, vagy azt és nem mást jelent; mégis evidens, hogy az apostol leírja nem csak a törvényes szituációt, hanem a már megalkuvó helyzetet is, amikor egy hívő egy hitetlennel él együtt házasságban.

És úgy gondoljuk, hogy – noha az apostol kimondja, hogy a felemás igában a hitetlen fél megszentelődik a hívő által, ez az állítás valamivel többet jelent annál, mint két hitetlen házassága, mert a házassági szövetség isteni szentesítést hordoz, amelynek következtében két hitetlen házassága törvényessé válik, és ennek következtében együttélésük és házasságuk tiszta, mégis nincs okunk annak feltételezésére, hogy ilyen esetben az egyik, vagy a másik fél megszentelődne; az apostol a következő miatt buzdítja a hívőt a hitetlennel való együtt maradásra: nevezetesen, hogy a hitetlen férj megszenteltetik a hívő feleség által – hogy mindazonáltal itt a hívő hite felszáll egy alacsonyabb helyzetből egy magasabba; a feleségtől a férjre, aki az ő feje, mielőtt az le tudna szállni az utódokra. Ezért mi azt mondjuk, hogy bármi legyen is az itt nevezett szentség természete és kiterjedése, nem gondoljuk, hogy az a gyerekek számára közvetlen jogot biztosítana a keresztelésre/bemerítésre, mert akkor más természetű lenne, és nagyobb kiterjedésű, mint a gyökere és eredete annak a hitnek, amiből eredetileg is származik – mivel világos az apostol érveléséből, hogy a szentség nem áradhat a gyermekekre egyetlen szülőből. Ha az apa, vagy az anya (az apostol értelmezésében) szentségtelen, vagy tisztátalan, akkor a gyerek is az. Ezért tehát a szent utód származásához szükséges, hogy mindkét szülő megszenteltessék; és ezt az apostol pozitívan ki is jelenti, hogy ennek meg kell történnie egy hívő szülő által, legyen ugyanakkor a másik szülő hitetlen – és ekkor, ebből következik: a gyerekeik szentsége. Ebből tehát világos, hogy a gyermekeknek nincsen más szentségük, mint amit mindkét szüléjüktől kapnak, ezért a gyermekeknek nem lehet joga a szülők szentsége által semmilyen lelki privilégiumra, csak arra, amiben a szülők is részt vesznek. Ezért tehát, ha a hitetlen szülőnek (mégha meg is van szentelve a hívő által) ezáltal nincsen joga a kereszteléshez/bemerítéshez, akkor nem tudjuk elképzelni, hogy ugyanitt hogyan juthatna a gyermekeknek/csecsemőknek ilyen privilégium, pusztán beleszületési szentség alapján. [tehát a logika: a szülői szinten egymásra ható szentelődés hat le a gyermekre; de ugyanolyan jelleggel hathat csak a kisdedre, mint a hitetlen házasfélre]

Továbbá, ha ez lett volna az apostolok idejétől fogva szokásos gyakorlat, hogy a hívő anya vagy apa elviszi az összes gyermekét magával bemeríteni/megkeresztelni, akkor a hívő korintusiak nevezett gyermekeinek szentsége (7:12) sohase lett volna vitatott, amikor ezt az apostoli levelet megírta az apostol; és érvelhetett volna az apostol abból is, hogy a gyermekek megkapták ezt a keresztség/bemerítés rendelését, mely az újjászületésüket jelképezi, és annak ellenére szentek most, hogy nem lettek egyből szentek a szüleik által testi születés jogán. És akkor a gyermekek tisztátalansága alól és az apostol következtetése alól („máskülönben gyermekeitek tisztátalanok volnának”) ez egy kivétel lehetett volna. Ámde a hívők újszülötteinek e rendelés általi megszentelődéséről a Szentírás teljességgel hallgat. [tehát itt a logika: a kisdedeket akkoriban nem vitték el bemeríteni/megkeresztelni, mert ha úgy lett volna, akkor annak alapján egyből mindenki a dokumentálás alapján megtudhatta volna, hogy a kisded igenis a szentekhez tartozik – csakhogy ilyen egyértelmű, cselekedettel járó igazolás nem létezett, és ezért volt többek között a kisgyermekek szent mivolta kérdéses: amely kérdésfeltevés miatt az apostol egyáltalán elkezdte elmagyarázni, hogy szent-e a kisded, vagy sem]

Ehhez még hozzá lehetne a következőt tenni: hogyha ez a beleszületési szentség minden hívő összes gyermekét feljogosítaná a keresztség/bemerítés rendelésének vételére, akkor már miért ne jogosítson föl az összes rendelés vételére? Hiszen az Úr vacsorájával már jó ideje éltek a hívek. [tehát: ugyanezen alapon pépesített úrvacsorai kenyérmorzsákat és borcseppeket ki lehetne szolgáltatni a csecsemőknek, vagy totyogós gyermekeknek, tehát az úrvacsorát is vehetnék]

Hogyha pedig ahhoz folyamodnánk, amit a Szentírás általánosságban beszél erről a tárgykörről, akkor pedig az lesz egyértelmű, hogy ugyanazok a kvalitások jogosítanak fel valakit a keresztségre/bemerítésre, melyek feljogosítják az Úr házában [egyházban] való összes rendelésben [sákramentum] és kiváltságban való részvételre is. Mely rendelések és kiváltságok minden hívő számára egyaránt érvényesek.

Ha valaki akarja és meg is vizsgálja a lelkiismeretét amikor megkeresztelkedik/bemerítkezik (miként az az üdvbizonyosság egyik jele és mindenkinek meg kell tenni), akkor tudvalevő, hogy képes ugyanarra a vizsgálatra, amikor bármilyen másik istentiszteleti cselekményt hajt végre [úrvacsora, ima, bűnvallás stb. – tehát az első önvizsgálat és hittel telt bűnbánat köszön vissza szükségszerűen minden későbbi őszinte istentiszteleti tettnél]

  1. Teljes családok [és a Jézushoz odavitt gyermekek esete]

Az érvek és következtetések, melyeket általában előadnak a csecsemőkeresztség védelmében vagy ellenében, sokszor tartalmaznak hivatkozásokat olyan esetekre is, melyek egész családok megkereszteléséről/bemerítkezéséről szólnak. Ezek az érvek csupán feltevéseken alapulnak, ebből kifolyólag nem szolgálhatnak bizonyítékként sem pro, sem kontra. Mégis a legtöbben, akik felhasználják ezen érveket a csecsemőkeresztség/csecsemők bemerítése érdekében, ők javítanak rajtuk; ezért úgy gondoljuk, hogy helyes, ha kimutatjuk az ilyen következtetések érvénytelenségét.

Kornéliusz imádta Isten egész házanépével Apcs 10:44; a börtönőr és Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró, hittek Istennek egész házuk népével (Apcs 16:34;18:8). Stephanus házanépe odaszánta magát a szentek szolgálatára (1Kor 1:16; 16:15) – úgy, hogy a magasztalás és hittel teli elfogadás együtt járt a megkeresztelkedéssel/bemerítkezéssel. És ha Lídia házas lett volna, amikor hitt, valószínű, hogy a férjét is elnevezte volna az apostol, mint a hasonló esetekben, hiszen a férj nemcsak része, de feje lett volna a megkeresztelt/bemerítkezett háztartásnak (Apcs 16:14-15).

Ki találhatna arra logikus magyarázatot, hogy az apostol csak négy, vagy öt háztartás együttes bemerítkezését említi meg, és nem többet?

Vagy miért változtatja olyan gyakran az üdvözlése módját (Róm 1:6), időnként csak néhány konkrét nevezetes személy említ, máskor pedig hozzá is teszi, hogy az illető házához tartozó egyház [vagy] a szentek velük; vagy például azok akik Narcisszuszhoz tartoztak, akik az Úrban voltak (Róm 16:11); tehát vagy teljes családokat köszönt, vagy a családok egy részét, vagy csak bizonyos családbeli személyeket, akik az Úrban voltak? Mivel ha megszokott gyakorlat lett volna, hogy megkeresztelnek/bemerítenek minden gyermeket a szüleikkel, akkor sok ezer zsidó lenne, aki hinne, és pogányok is szép számmal, a föld főbb nagyvárosaiból. És a sok ezer közül valószínűbb, hogy lenne néhány ezer megkeresztelt/bemerített háztartás; miért emelne ki egyetlen zsidó családot, és három vagy négy pogány családot, mint amelyek konkrét példái egy teljesen általános gyakorlatnak?

Aki azt tételezi fel, hogy mi [baptisták] szándékosan elzárjuk gyermekeinket az ígéret, vagy kiváltság előnyeitől, mely joggal tartozik a hívő szülők gyermekeihez; akkor tudják, meg, hogy túlságosan kegyetlenül gondolkodnak rólunk: a természetes ösztöni vágyaktól-jóakarattól mentes személyek ugyanis a mindenkori leggonoszabb emberek [pl. akik direkt nem akarnak jót a gyermekeiknek]. Szabadon megvalljuk az Úr előtt, hogy bűnösök vagyunk, hogy nem neveltük még több körültekintéssel és szorgalommal az Úr félelmében azokat, akik velük rokonságban álltak [azaz a gyermekeket]; valamint alázatosan és őszintén imádkozunk érte, hogy a hiányosságaink megbocsáttassanak, és ne támasszák alá mások ellenünk irányuló előítéleteit. De a ránk nehezedő kötelességek miatt, el kell ismernünk, hogy Isten parancsolatai köteleznek minket, hogy gyerekeinket az Úrban tápláljuk és intsük, hogy megtanítsuk őket az Ő félelmére, mind tanítás által, mind példa által [stb].

Sok különleges ígéret van, melyek bátorítanak, és parancsok, melyek előírják nekünk kötelességeinket: Isten, akit szolgálunk, féltékeny az ő imádatát illetően, azzal fenyeget, hogy megbünteti az atyák vétkeit a fiakban harmadik és negyedik nemzedékig azok esetében, akik őt gyűlölik (2Móz 20:5); de bőségesebben kiterjeszti kegyelmét az ezredik nemzedékig azoknál, akik őt szeretik és parancsolatait megtartják.

Amikor Urunk megdorgálta a tanítványait, amiért eltiltották a kisgyermekeket akiket hozzá vittek – és imádkozott felettük, kezét rájuk tette, és megáldotta őket – akkor [Ő] kijelenti,hogy az ilyeneké Isten országa (Mk 10:14). És Péter apostol, amikor válaszol arra a kérdésre, hogy az arra vágyakozóknak mit kell tenniük, hogy üdvözüljenek: nem csak a keresztség/bemerítkezés és bűnbánat szükséges kötelességére tanítja őket, hanem buzdítja is őket azon ígéret által, mely mind rájuk, mind a gyermekeikre is vonatkozik (Apcs 2:38-39).

Ha az Úr Jézus a fentebb említett helyen és máshol nem tekinti a gyermekek képességeit általában, mint szelídségüket, alázatosságukat, őszinteségüket és a hasonlókat, és azt mondja, hogy csak azokra a konkrét személyekre és a hasonlókra vonatkozik Isten országa; és ha Péter apostol, amikor a fentebbi ígéretet mondja, nem csak a zsidók jelen lévő és következő generációit tekinti, akik éppen ott hallgatták őt (amely értelemben a kifejezés egyébként máshol előfordul a Szentírásban), hanem a hallgatóság gyermekeit is közvetlenül: akkor vajon az ígéret a Szentlélek ajándékára vonatkozik, vagy az örök életre, vagy valamilyen más kegyelemre vagy kiváltságra, amit el lehet érni?

Nekünk nem tisztünk és nem érdekünk leszűkíteni Isten ígéreteit és kegyelmét annál szűkebbre és keskenyebbre, mint amilyenre Ő kegyelmesen felajánlotta azokat és felhasználni szándékozik azokat; az sem érdekünk, hogy könnyelműen értékeljük azokat; hanem épp hogy kötelességünk Isten iránt, hogy gyermekeink iránti szeretetünk, hogy őszintén könyörögjünk Istennek, és mi magunk is a lehető legjobban törekedjünk rá, hogy mind magunk, mint az utódaink részesei legyenek Isten kegyelmének és kegyelmes ígéreteinek. Azonban mégsem tudunk a fentebbi részekből elégséges bizonyítékot, érvet felsorakoztatni amellett, hogy megkereszteljük/bemerítsük gyermekeinket, még mielőtt oktatásban részesülnének a keresztény vallás tanításairól, alapvetéseiről. [tehát: jó és szép lenne, ha a kisdedeink pusztán megszületési jogon elválaszthatatlanul Isten egyháza részei lennének, de ez nincs így]

A kisgyermekeket illetően úgy tűnik, hogy amikor a tanítványok eltiltják őket, akkor valamilyen más oknál fogva hozták őket oda, nem valami olyan gyakori oknál fogva, mint amilyen a keresztelésük/bemerítésük lehetett volna, hogyha feltételezzük, hogy a kezdetektől fogva a hívek gyermekei bebocsáttatást nyerhettek; és arról sincsen beszámolónk, hogy vajon a szüleik megkeresztelt/bemerített hívők voltak, vagy pedig nem. Ami pedig az apostol példáját illeti, ha a következő szavak és gyakorlat az ígéret terjedelmének értelmezéseként vehető, akkor elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a csecsemőkeresztség/csecsemőbemerítésre vonatkozik, mivel az alábbi textus tartozik közvetlenül hozzá: „Akkor pedig, akik örömmel fogadták az igét, megkeresztelkedtek/bemerítkeztek” (Apcs 2:41). [tehát: a kisdedek odavitele oka aligha volt egy rutinszerű keresztelési/bemerítési eljárás; továbbá amikor valakinek adatik az ígéret, ahhoz az tartozik a szöveg alapján, hogy az illető ezt elfogadja, és Utána merítkezzen be/keresztelkedjen meg]

Az, hogy volt néhány hívő gyermek, mely hívő szülők porontya volt az apostolok idejében, az egyértelmű a Szentírásból, ezek a szüleik okítása és nevelése alatt voltak – nekik írja meg az apostol a parancsot, számos különféle gyülekezeteknek írott levelében, hogy engedelmeskedjenek az Úrban, és akik esetében azt akarja az Úr, hogy zsenge éveikben is a parancsolatait hallgassák, azáltal, hogy emlékezteti őket, hogy ez az első parancsolat ígérettel (Ef 6:2).

És fel is jegyzi Timóteus dicséretére, és a szülők bátorítására, hogy mielőtt túl késő, oktassák a gyermekeket korán, hogy istenfélő útmutatást kapjanak: amiképpen ővele is gyermekkorától fogva megismertették a Szentírást (2Tim 3:15).

János apostol igencsak örvendezett, amikor a választott úrnő gyermekeit úgy találta, mint akik igazságban járnak; és az asszony választott lánytestvérének a gyerekei is csatlakoznak az apostol üdvözléséhez (2Jn 1:1-4).

[tehát bemerítkezés/megkeresztelkedés történhet nagyon zsenge korban is, a baptizmus a legkevésbé sem zárja ki, hogy valaki nagyon fiatalon bemerítkezzen, föltéve, hogy az illető akaratlagosan az Urat kívánja követni]

De… ez egyáltalán nem volt általános jelenség, hogy a hívek gyermekei a hívők közé számíttathattak volna (ami márpedig így lett volna, ha mindegyikük megkeresztelkedett/bemerítkezett volna). Ez megállapítható azokból a jellemvonásokból, melyeket az apostol előír azoknak, akiket elöljáróságra választanak az egyházban, mely nem volt általános dolog a hívek között: többek között az alábbi tulajdonság kifejezetten erről szól, hogy „gyermekeik hívők legyenek, nem pedig olyanok, akik lázadozás és féktelenség hírében állnak” (Titusz 1:6). És az apostol többi írásából levonhatjuk a következtetést, hogy mi az oka ennek az elvárásnak, tudniillik annak, hogy a tisztségre jelölt személy, akinek tanítania és vezetnie kell Isten házát, annak tisztességes gyerekei legyenek, mert ez az első bizonyítéka annak, hogy képes sikeres munkát végezni a saját családjában és magánéletében, mielőtt az egyházban a tekintély gyakorlására, a közösség életének élére, püspöknek [felvigyázó, elöljáró] választanák Isten házába.


 

forrás: az 1677/89-es Második Londoni Baptista Hitvallás függeléke