Legitim dolog egy egyházon belül egy olyan szervezetet, “egyházacskát”, ecclesiolát alakítani, amely célul tűzi ki ugyanannak az egyháznak a megreformálását?
Elérünk-e ezzel bármilyen eredményt? És ha igen, akkor ez a megoldás, vajon megáll-e a Biblia mérlegén? A Szentírásra lehet hivatkozni, amikor legitimizálni akarunk bizonyos teológiailag konzervatív, egyházon belüli szervezetek létezését, amelyek ugyanakkor a liberális nagyegyház (mint a Magyar Evangélikus Egyház; vagy legalábbis túlnyomó részben barthiánus, azaz “félliberális” mint a Magyar Református Egyház) keretein belül működnek. (Itt nem politikai liberalizmusról beszélünk, hanem vallásiról: lsd. itt és itt – Egyébiránt a MEV politikailag is liberális, míg az MRE politikailag nagyon konzervatív, csak teológiailag nem.)

Alternatívaként az a lehetőség adott, hogy ezek az egyházon belüli szervezetek, különválnak (vagy csúnya szóval elszakadnak, mint a kárpátaljai Evangéliumi Református Egyház – http://evrefegyhaz.com/hu ), és különálló egyházként működnek. Tulajdonképpen eddig is bizonyos fokú függetlenség jellemezte őket, noha számos kompromisszummal is terheltek.
Jelen írás ezeknek az egyházakon belüli reformszervezeteknek, a bizonyos mértékig külön utat járó belső “kisegyházaknak” (ecclesiolák, konzervatív szervezetek egy adott egyházon belül) a létjogosultságát tárgyalja.
Jellegzetes példa az ecclesiola jelenségre a Magyar Református Egyházon belül létező Biblia Szövetsége: ez kifelé nem létezik láthatóan “alegyházként”, viszont belső “szakosztályként”, elkülönülő “valamiként”, ecclesiolaként nagyon is. A tájékozott egyháztagoknak van tudomása erről a szervezetről, még akkor is, ha ők maguk nem tagok.

Martyn Lloyd-Jones, neves angol (welszi) kálvinista anglikán prédikátor szerint a következő vonások jellemzik az ecclesiolákat (az összefoglalás az Egyház az egyházban c. kiadvány alapján történik, kiadta a Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézet Alapítvány):

– igyekeznek a nagyegyház tagjait magukhoz megnyerni, átcsoportosítani;
– Önkéntes tagsággal rendelkeznek és külön egyházfegyelmet is gyakorolnak.
– Indítékuk: elégedetlenek a nagyegyház (“gazdaegyház”) viszonyaival, kiváltképp pedig a hitelvi-lelki viszonyokkal.
– Azonban a nagyegyház hitvallástól eltérő gyakorlatát, vagy elméletét nem akarják megváltoztatni, vagy nem kísérlik meg megváltoztatni.
– A reformáció utáni reformációt képeznek, mivel nem akartak nyíltan konfrontálódni.
– Minden áron az egyházon belül akarnak maradni, és ezt hangsúlyozzák is. Ennek feleltetik meg ekkleziológiai elveiket (hogy ez mennyire biblikus, az alább fogjuk látni).
– Céljuk valójában a saját egyházi gyülekezeti állomány megtérítése, ébresztgetése. Más szóval a céljuk az ellanyhult, kihűlt, vagy látszattagság misszionálása.

Szőke Imre, (magyarországi) presbiteriánus lelkész szerint a következő tulajdonságok jellemzik az ecclesiolákat (belső, konzervatív egyházi szervezeteket) – a kapcsos zárójelek saját következtetéseket, gondolatokat jelölnek:

– Az ecclesiolák nem eredményeztek a nagyegyházban tanbeli változást. [Példával élve tehát: ha mondjuk a (liberális, barthiánus, megkövült stb.) nagyegyház álláspontja az, hogy bizonyos hivatalos,történelmi hitvallásokat tiszteletben kell tartani és lelkiismeret szerint kell követni, de nem szükségszerűen, kötelezően. Akkor az ecclesiola ehhez nem szól semmit, de azt mondja, hogy az ő belső szervezetén belül viszont nem egyszerűen tiszteletben kell tartani a hivatalos hitvallásokat, hanem kötelező jelleggel elvárja azok elfogadását].

– Az ecclesiola túlélése, hosszútávú fennmaradása idővel fontosabbá válik, mint a tiszta tan, vagy gyakorlat reformálása, amelyért eredetileg megalakult az ecclesiola.

– Az ecclesiolák, vagy szövetségek, mivel nem hivatalosan különálló egyházak, szervezetek, ezért mindig is szektás, vagy szakadár jelzőkkel fogják őket illetni. A nagyegyház tevékenységüket károsnak, veszélyesnek ítélheti, kivéve ha azt tudja kontrollálni, mert akkor hallgatólagosan megtűri, és nem kommentálja őket. Az ecclesiola is csitítgatja a vehemensebb tagjait, nem javasolja a felszólalást, hogy miattuk ne bolyduljon meg a békésebb viszony a nagyegyházzal.

– Az ecclesiolákban, az eddigi példák alapján a tényleges helyi reform nem valósult meg elegendő mértékben, vagy kudarcba fulladt, mivel bizonyos helyeken pl. Erdélyben adminisztratív módon akadályozzák a tevékenységüket. Ez egyfajta belső keresztényüldözés, amely eleve egy ironikus, abnormális szituációt ír le. Továbbá ha a helyi, regionális reformokat ennyire hátráltatni tudják, akkor globális terjedésről végképp nem lehet szó.

– Előfordulhat, hogy néhány konfliktust követően, az ecclesiola éppen függő helyzete miatt visszakerül a nagyegyház teljes felügyelete alá, amely a kiindulópontja volt. Ilyenkor minden egyedi rendelkezésüket, döntéshozatalukat, felsőbb egyházi fórumokkal kell engedélyeztetniük, amelyek akár meg is vétózhatják azokat.

– A nagyegyházzal szemben az ecclesiola (konzervatív belső egyházi szervezet) mindig is lépéshátrányban lesz. Mindig csak a negatív gyakorlatra reagál, attól elhatárolódik, de pozitív kezdeményezéseket nem tesz. [Vagy legalábbis ha tesz is valamit, annak kifelé nem lesz semmilyen híre sem, de befelé sem biztos, hogy visszhangzik.]

– Az ~k fő képviselői a saját maguk legitimizálása érdekében, nem  vesznek tudomást az igaz és a hamis egyház közötti különbségekről [azaz pl. arról, hogyha egy hamis egyházon belül egy igaz létezik, akkor az igaznak ki kellene válni, miként a római katolikus egyházból is kivált a tagság egy része a reformáció idején és bibliai egyházakat alapítottak].

Ugyanakkor viszont a látható és láthatatlan egyház közötti különbségtételre alapoznak. [Azaz, azt mondják, hogy Isten igaz hívei, a láthatatlan egyház tagjai mindenütt szétszórtan, elterjedve megtalálhatóak, és nekik őket kell megtalálniuk a nagyegyházon belül is; vagy esetleg, hogy ők, az ecclesiola képezi a láthatatlan egyházat a láthatóban.] Valójában azonban ez utóbbi megkülönböztetés nem kapcsolódik a témához, mert a Biblia a látható gyülekezet konkrét határairól beszél, annak tagságáról, annak szabályairól. Konkrét szerveződött gyülekezetekről, amelyek aztán bizonyos szabályok alapján működtek. Tehát nem a láthatatlan gyülekezet szabályairól és szerveződéséről van szó – annak egyházszervezeti szabálya nincs is. [Láthatatlan egyháznak nem annyira az igaz és a hamis egyház viszonyában, valamint az egyházszerveződés terén van jelentősége, hanem a világ és az egyház viszonyában – azaz: bárhol előfordulhatnak Isten gyermekei a világban, noha nekik kötelességük egy idő után igaz, látható egyházakba tömörülni. Lásd Belga hitvallás – 28. cikkely.]

– Az ~ban a tanfegyelem laza. Nincs szilárd, fix hitvallás, állásfoglalások sora, ehelyett széles skálán mozgó nyilatkozatok vannak. Emiatt még az is előfodrulhat, hogy sokszor nem ismert, hogy mi a “hivatalos” álláspont egy adott kérdésben az ecclesiolában. Nem lehet tudni, hogy a nyilatkozat: a nagyegyházé, a nyilatkozó magánálláspontja, vagy az ecclesiola álláspontja. Azt sem lehet tudni, hogy a nyilatkozat normatív (kötelező), opcionális, vagy csak tájékoztató jellegű megnyilvánulás.

– Az ~ban gyakran bizonyos híres vagy karakteres egyházi személyiségek döntenek el mindent, az ő tekintélyük és állásfogalásuk.

– A konzervatív belső egyházi szervezetek gyakran visszaküldik a hozzájuk csatlakozókat a korábbi közegükbe, a nagyegyház standardgyülekezetébe, a “halott gyülekezetbe”, ahol megfogant eredetileg a tag fejében, hogy onnan lépjen az ecclesiola felé, mert az akkori közegével nem volt megelégedve. Ezt azzal indokolják, hogy világítson az illető ott a nagyegyházban. Csakhogy a világítás a megfeddéssel és elkülönüléssel, és ezek kötelességével is együtt jár adott esetben (Ef 5:8, 11, 13), ami eredetileg létrehívta az ecclesiolához való csatlakozás igényét. Viszont ha az ecclesiola célja éppen annak szoktatása lesz, hogy mégiscsak jó ott lenni ahonnan az ember elindult, akkor az egész ügy problematikussá válik. [Továbbá amiatt is problémás az egész jelenség, mert a standard gyülekezetnek ahova a hívő rendszeresen jár, nem missziós terepnek kell lennie, ahol a hívő küzd, viaskodik, hanem kiképzőközpontnak, ahol a hívő feltöltekezik a misszióra, illetve az egyéb külső tevékenységekre, feladatokra. Azt is hozzátehetjük a fentebbi gondolatmenethez, hogy a világítás az egyházban azért sem lehet cél, mert a világítás a VILÁGBAN történik, és nem az egyházban, hiszen épp ő a forrás – Mt 5:14.]

Ha az ecclesiola frissen felvilágosított emberektől ezt a sokasággal szembeni felvilágosítást várja el, akkor ne csodálkozzunk, ha az illetők egy igaz gyülekezethez való csatlakozás iránti vágy miatt egy tényleges szektához csatlakoznak majd, vagy esetleg buzgalmukban saját maguk is (csak éppen másféle) tévtanításokba esnek. A gyülekezet a feltöltekezésre van és nem a vegetálásra. A távolsági alkalmi összejövetelek, alkalmak szervezése, mint utógondozás szintén nem megoldás, vagy legalábbis egy tökéletlen megoldás, amely a többséget (aki a gyülekezetében az ecclesiolát képviselve valójában kisebbség) elégséges mértében nem tudja erősíteni (pl. mert túl távoli térben, időben, intenzitásban stb.). Ezzel szemben a gyülekezeti tag úgy tud világítani kifelé, hogyha előtte egy hitvalló gyülekezetbe tagozódik be és annak a rendszeres tagja, amely kiképzőbázisként is funkcionál, és ahol az alapvető igazságokért nem kell veszekednie, küzdenie.

Most pedig nézzük meg részletesen, hogy Martyn Lloyd-Jones hogyan vélekedett az 1965-66-os angol egyházi krízisról (in: The Puritans: Their Origins and Successors, Ecclesiola in Ecclesia c. fejezet), amikor az angol nagyegyház ökumenikussá, illetve liberálissá kezdett válni, és megoldásképpen ecclesiolák is alakultak:

Martyn Lloyd-Jones azzal foglalkozik, hogy az ecclesiolák létezése és nagyegyházzal való viszonyuk igazolható-e az olyan igehelyekből, mint az 1Thessz 4:18, 5:14, vagy a Zsid 5:13, ahol a testvérek egymás közötti gyámolításának kötelezettségéről van szó. Arra a következtetésre jut, hogy ezekből a versekből egyáltalán nem bizonyítható, hogy megengedhető volna egyfajta kettős egyháztagság létezése, egyik csoport az ecclesiolának a tagja, míg a másik a csak a puszta egyháznak. Igaz, hogy vannak bizonyos emberek, amelyek hitbeli fejlettségben, erőben a másik felett állnak, és nekik a náluknál gyengébbeket támogatniuk, vezetniük kell. Azonban mindvégig egyféle típusú hívőről van szó, olyan értelemben, hogy a hívek egymástól csak fokozatban, fejlettségben különböznek, de nincsenek két csoportba, szervezetileg különválasztva. A Bibliában csak egyetlen keret van megadva: a gyülekezet kerete, de ezen belül nincsenek rétegek. A gyülekezet, illetve egyház igaznak számít amennyiben az igaz egyház három ismertetőjegyét magán viseli (tiszta ige hirdetése, rendelések/sákramentumok kiszolgáltatása, egyházfegyelem), míg ha nem, akkor nem minősül annak. Nincs szó egy külön belső csoportra vonatkozó előírt bánásmódról.

A konkoly és a búza példázata az ecclesiolák kapcsán méltán nem kerül elő, mert az nem az egyházon belüli szervezeti elkülönülésről szól, hanem arról, hogy a világban jelen vannak elszórtan hívek és hitetlenek, akár azonos szervezetekben is – ahol egyébként mindegyikük azonos típusú tagsággal rendelkezik, hiszen egyértelműen nem válaszhatóak szét emberi szemmel -, de ezek sziklaszilárd és egyértelmű elkülönülése a képmutatók miatt csak az utolsó ítéletkor lesz lehetséges.

Martyn L-Jones a népszerű ellenvetésre, miszerint nekünk bent kell maradni egy hitehagyott, vagy leomlófélben lévő egyházban, hogy onnan megnyerjünk lelkeket, azt feleli, hogy erre már a történelmi ecclesiolák sem lettek volna hajlandóak, mint a pietisták, Spener, Zinzendorf satöbbik ecclesiolái. Ezeknek az egyházon belüli konzervatív szervezetek megalakulásának célja a helyes gyakorlat és lelkiség visszahozatala, illetve újra meghonosítása volt. Ám a tanítás, hitelvek tekintetében mindük elfogadta a nagyegyház tanait kérdés nélkül, automatikusan. [Ilyen értelemben azok a nagyegyházak nem is számítottak hitehagyottnak, csupán langymelegnek, “megkövültnek”.] Martyn Lloyd-Jones következtetése azonban az, hogy a régi ecclesiolák éppenhogy a tanbeli változtatásokat nem tűrték, a római katolicizmushoz eszük ágában sem volt csatlakozni, továbbá a tévtanítókat kiátkozták, sőt egyeseket halálra is akartak ítélni. Így tehát annál kevésbé maradhatunk meg az általános nagyegyházban, amely hitelvi tekintetben is teljesen kompromittálódott, eretnekekkel van tele, akik “Isten igazságának megrögzött ellenségei”.

Mit mond M. L-Jones arra az ellenérvre, hogy a tévútra siklott nagyegyház kitűnő terep az emberhalászatra? Ezt érthetjük vagy úgy, hogy a nagyegyház tagjai pogányok, és megtérítésre szorulnak, de erre az ecclesiola képviselő nem ragadtatják magukat, meg amúgy is, ez esetben, százszorosan is le kellene tőlük, pogányoktól szakadni. Ha viszont ezt úgy értjük, hogy a nagyegyház tagjairól nem lehet eldönteni, hogy megtértek-e (“kik vagyunk mi, hogy ezekről döntsünk?”) az meg azt jelentené, hogy nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb terep a misszióra. [Továbbá az ecclesiola tagjairól sem lehet százszázalékosan eldönteni, hogy ki a megtért, hiszen ott is akadhatnak képmutatók, akiket csak Isten lát.] Lloyd-Jones szerint a helyzet hasonló a reformációhoz, az akkori elszakadásokhoz, és tanulnunk kellene annak múltjából.

Mi a helyzet azzal az ellenvetéssel, hogy azért jó a ecclesiola szervezete, mert a helyes tant megőrzi, mégpedig szakadás nélkül, amelyet feltétlenül el kell kerülnünk, annál is inkább, mivel ez később még több szakadáshoz vezethet majd. Ez a vád teljes mértékben elutasítandó, mivel ez az érvelés egyedül a római katolicizmus szempontjából helyes: szerintük minden szakadást el kell kerülni, hogy az egyetlen római egyház ne szabdalódjon szét. Erre a felelet az, hogy a szakadás egyáltalán nem negatív dolog, amennyiben ténylegesen szükséges elhatárolódni a helytelen gyakorlattól, vagy tantól. Azt is hangsúlyozza L-Jones, hogy az sem lehet szempont, hogy ez később mind több szakadáshoz fog vezetni, hiszen nekünk csak a saját nemzedékünkbeli egyház iránt van felelősségünk, a saját és környezeti bűnökért, nem pedig a jövőbeli potenciális bűnökért. [Akár még az is lehet, hogy a jövőben nem kerül sor arra, hogy el kelljen válni a hamis egyházaktól, de ha mégis, akkor az utódok is helyesen cselekszenek.]

Van egy olyan ellenvetés is, hogy ha kilépünk, akkor elveszítjük a nagyegyházban maradtak befolyásolásának képességét, ami megmarad, ha benn maradunk. Az erre való megfelelés sem okoz problémát Lloyd-Jonesnak. Azt mondja, ez a gondolkodásmód a Szentlélek erejét megkérdőjelező bizalmatlanságon és hitetlenségen alapszik. Az USA-beli összes felekezet közül a legszigorúbbak, és legelvhűbbek növekednek a leggyorsabban. Ez megfordítva is igaz: a fellazuló, liberalizálódó, vagy hitelveket elhagyó, inkább csak névleges keresztények nem fognak megváltozni, csak amiatt mert mások nem váltak ki. [Térítgetni, meg kívülről és belülről egyaránt lehet.] Viszont az ottmaradókra rossz hatással vannak a névleges, vagy hanyatló keresztények, akik egyre inkább úgy hatnak rájuk, hogy ők is ellanyhuljanak, buzgalmukat veszítsék, továbbá a tanításbeli kompromisszumok elfogadásának esélye is nő.

Ezzel szemben a bibliai tanítás az, hogy a hűséges maradékot, akármilyen kicsi, vagy levált legyen is, Isten Szentlelke segíti, és tanúbizonyságát megdicsőíti. Ezért mondható el, hogy aki a bennmaradással akar lelkeket megnyerni, az nem bízik Isten Szentlelkében, és bizonyos értelemben hitetlen is, mert minden amit szem előtt tart az csak a földi, taktikus célszerűség [amelyet ugyebár, még az USA-beli egyházi statisztikák sem igazolnak].

Ki-ki döntse el maga, hogy a mérleg nyelve az igaz különálló egyházak felé, vagy hamis egyházakon belül maradó ecclesiolák felé billen.