David-Chilton

Ezen írás hátterét az adja, hogy rekonstrukcionista teológusok bizonyos evangelikál személyek megbízásából írtak egy evangelizációs kiskönyvet („Power for Living” címre hallgatott), amelyet aztán az evangelikál jogtulajdonosok átírtak a saját antimonianista szájízűkre. Erre utalnak a DeMoss stb. nevek az írásban. Azonban a cikkrészlet leközlését nem ez indokolta, hanem az, hogy benne David Chilton (híres preterista teológus) reflektál a rekonstrukcionizmus és a karizmatikus mozgalom közötti ’80-as évekbeli közeledési kísérletre. Erre, valamint a nyelveken szólással kapcsolatban is egy mértéktartó álláspontot fogalmaz meg, és egyértelműen a rekonstrukciót a tradicionális szesszacionista hagyománykörbe sorolja.

Megjegyzendő még, hogy nem csak Chilton volt egyedül ilyen mértéktartó a karizmák kapcsán, hanem az összes vezető teológusa is az irányzatnak – sok közülök egyenesen teljesen elutasító volt, mint Lee vagy Bahnsen. (És most leszámítottam innen North teljesen megalapozatlan alkalmi propagandáját bizonyos karizmatikus jelenségek mellett).

Az eredeti cikk, amelynek utolsó szakaszából fordítást közreadok (a kiemelések többnyire a szerk.-től):

Biblical Economics today, Institute for Christian Economics 1984; Vol VII, No. 2; Feb./Mar., 1984;  BETWEEN THE COVERS OF POWER FOR LIVING by David Chilton

„…Jóllehet a Schaeffer által észlelt megkülönböztetés már akkor is egyre inkább elavulttá vált, amikor írt – és nagy mértékben – hozzá kell tennem, mert azt írta, hogy nem vagyok izolált eset – még azok is, akiktől elszakadtam 1971-ben, még azok is buzgón olvastak Schaeffert és Rushdoonyt 1978 táján is, és a számuk egyre csak nő. Azt hiszem egy harmadik szakadás is bekövetkezett azok között, akiket régi karizmatikusoknak lehetne nevezni (ők Schaeffer  „új karizmatikusai”), és az új karizmatikusok között; így tehát Schaeffer eredeti tézisét a következőképpen lehet revideálni:

1 A régi karizmatikusok – őket fundamentalista pietista és tanbeli érzékenység jellemzi, politikailag konzervatívok, de a személyes vallást részesítik előnyben a társadalmi ügyekkel szemben.

2 Az új pünkösdiek/régi karizmatikusok – őket inkluzivista, tapasztalat-orientált világnézet jellemzi, a tanbeli hangsúlyok minimálisak: az egyéni kegyességet hangsúlyozzák annyira, hogy gyakorlatilag kizárják a biblikus társadalmi átalakítást, a politikától elvonulnak, és kulturálisan jelentéktelenek.

3 Az új karizmatikusok – őket az a reformátori meghatározottság jellemzi, hogy a Bibliát az élet minden területére alkalmazni kell; őket gyakran befolyásolja a református és rekonstrukcionista gondolkodásmód.

Érdekes, hogy e három szint nagyjából párhuzamos azzal, amely az amerikai presbiterianizmus fejlődését jellemezte az elmúlt században:

1 A régi presbiteriánusok – őket a bibliai tévedhetetlenség melletti kiállás és politikai konzervativizmus jellemzi, viszont hiányzik belőlük egy átfogó elméleti célkitűzés egy bibliai gazdasági és politikai rendszer iránt.

2 A neo-evangelikál presbiteriánusok – őket szintén inkluzivista, tapasztalat-orientált világnézet jellemzi; a tanbeli kérdésekre minimális hangsúlyt fektetnek: az egyéni kegyességet odáig viszik, hogy gyakorlatilag kizárják vele a biblikus szociális átalakulást: a politikától távol tartják magukat és kulturálisan jelentéktelenek.

3 A rekonstrukcionista presbiteriánusok – őket az a reformátori meghatározottság jellemzi, hogy a Bibliát az élet minden területére alkalmazzák, a bibliai törvényt tekintik egy olyan tervezetnek, amelyet az egyéni kegyesség területén is, és a társadalmi átalakulás területén is meg kell valósítani.

Egy nagyon fontos járulékos megjegyzést is kell tenni mindehhez, hogy a nyelveken szólás többé nem centrális kérdés. Természetesen megvannak a technikai, teológiai és exegetikai különbségek a karizmatikusok és nem-karizmatikusok között; de a gyakorlatban, amikor az evangelikálok felsorakoznak az ellenfél tábora elé, akkor a viták alapvetőbb kérdésekre összpontosulnak.

Nancy DeMoss és Bill Bright nem-karizmatikus presbiteriánusok, és a rekonstrukcionista vezetők is nem-karizmatikus presbiteriánusok. És mégis, DeMoss és Bright jobban megtalálják a hangot Jamie Buckinghammel (aki a régi karizmatikusokat képviseli), mint a rekonstrukcionistákkal. Hasonlóképpen a rekonstrukcionisták is már több éve szoros kapcsolatot igyekeznek kialakítani olyan új-karizmatikus szervezetekkel mint a CBN/700-as Klub, Maranatha és a New Wine.

Gondoljuk át a 700-as Klub és a PTL Klub közötti lényeges különbségeket. E különbségek sokkal többről szólnak mint megengedhető hajstílusok és a smink mennyisége. Hadd engedtessék meg nekem, hogy egy tesztet ajánljak mindazoknak, akik mindkét műsort ismerik. A következő kijelentés az Inkarnációról a kettő közül az egyikben hangzott el: „Isten földre jött mint kisbaba, mert szüksége volt rá, hogy megöleljék és összebújjanak vele.” Honnan származik ez az idézet? (A válasz egyszerű: PTL.) Számomra ez az idézet összegzi a kétféle teológia – az ortodox és a heretikus istenszemlélet – közötti különbségeket. E kijelentés a következő istenkáromló megközelítést tartalmazza: Isten végsősoron egy közülünk, azonos szükségletekkel és problémákkal.

Ez egy régi vita. Az alapvető érv, ami már jellemezte a kereszténységet a kezdetektől fogva, és amely mindig is fő vonását képezte annak, ami elválasztotta az ortodoxiát a riválisaitól. Etika vagy metafizika? A metafizikai teológia azt mondja, hogy az üdvösség lényege abban rejlik, hogy valaki metafizikailag kapcsolódik Isten lényéhez. … Ekkor az ember mágiával vagy manipulatív technikákkal viszonyul Istenhez. A metafizikai teológia emberközpontú, humanisztikus teológia, vagy még pontosabban szólva, antropológia. Ezért van olyan nagy hangsúly fektetve az egyéni tapasztalatokra, és ezért van az, hogy nagyon sokszor az, amely az evangelizáció neve alatt zajlik, inkább szól a hívő szubjektív érzéseiről, semmint Jézus Krisztus objektív evangéliumáról. Péter apostol karizmatikus megtapasztalásai arra vezették, hogy hirdesse Jézus Krisztus univerzális Úr voltát (Apcs 2, 3, 4), és nem a saját szubjektív érzéseit. Nem azt akarom mondani, hogy a szubjektív érzelmek eleve jelentéktelenek. Azt mondom, hogy relatíve nem fontosak, és nem arra kell őket felhasználni, hogy meghatározzák Istennel való viszonyunkat.

Ezzel szemben az etikai teológia azt tanítja, hogy a kapcsolatom Istennel szövetségi és jogi; hogy az üdvösségem végbement objektíven valaki Másban, Jézus krisztusban. Az üdvösséggel nem alakulok át egy magasabb rendű realitássá, hanem Isten megment a bűneimből és etikailag Krisztus képéhez alakít, hogy helyre legyek állítva, mégpedig arra a célra, amire eredetileg is teremtette Isten az embert: hogy istenfélő uralmat alakítson ki a földön. Ez azt jelenti, hogy a keresztény életet elsődlegesen úgy kell definiálnunk, mint amely elsősorban személyes kommunikáció Istennel és engedelmesség Isten szavának. Az elragadtatásos jellegű tapasztalásokat nem kell lebecsülnünk, de másodlagos fontosságúnak kell őket elkönyvelnünk. Sőt, mit több, azokat a tapasztalatokat Isten objektív igéjének, a Bibliának a fényében kell értelmeznünk. Egyetlen tapasztalás sem tesz engem többé egy véges teremtménynél. Mindörökre véges teremtmény maradok, nem több. Az üdvözítés nem megistenülés.

A nyelveken szólás ügyének tárgyalása nem teljesen halott. Azonban fontos megjegyeznünk, hogy ebben a központi vitában mindkét oldal úgy tekinti a nyelvekre, mint amelyek intézményes szempontból nem fontosak, legalább abban az értelemben nem, hogy megosztóak. Az elkülönülés inkább más szempontok alapján történik, mivel valami sokkal alapvetőbb forog itt kockán. Azt hiszem ez az alapvetőbb dolog a kereszténység lényegi magjánál található, és ez még a következő évszázadban is meg fogja osztani az egyházat. A keresztények nem kedvelik a démonokat, és amikor számba veszed, hogy milyen teljesen ostoba és triviális kérdések miatt alakult ki sok szakadás, akkor világos látszik, hogy mennyire bűnös dolog egy szkizma. De fontos megemlékeznünk arról is, hogy a hithű egyház mindig is szükségesnek tartotta egy bizonyos (negatív] pontot elérve, hogy teológiai ügyben szakadjon.

Ha a Campus Crusade és a DeMoss Foundation rendelkezne egy mottóval, akkor az a következő lenne: reformáció konfrontáció nélkül, bármi áron – és tényleg úgy értik, hogy BÁRMI áron – el kell kerülni az ideológiai vitát. Nézőpontjukból a Power for Living eredeti verzióját ki kellett belezni. Jóllehet nem volt negatív, vagy polemizáló, azonban a könyv mégis közvetített egy világos félreérthetetlen, keresztény életre vonatkozó standardot. Nem volt sértő, de konfrontálódott. Az apostolokkal, níceai atyákkal és a reformátorokkal együtt a rekonstrukcionisták is vallják, hogy nincs reformáció konfrontáció nélkül. Mi a mottónkat a legvitatottabb történelmi alaktól vesszük, aki kijelentette:

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ô atyja, a leány és az ô anyja, a meny és az ô napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ô házanépe.” (Mt 10:34-36)

Herbert Schlossberg kiválóan megragadta annak lényegét, hogy mi a különbség a humanista típusú, és a bibliai típusú kereszténység megközelítése között:

„A polgári vallás elsimítja a feszültségeket, míg a bibliai vallás megteremti azokat. A polgári vallás elfedi a gonosz visszaéléseit, míg a bibliai vallás megfoszt az elkendőzéstől, és közszemlére teszi a mocskos ügyeket. A polgári vallás aspirint ír elő a rákra, míg a bibliai vallás megforgatja a kést.” ”