Néhány régi levelet olvashatunk most, melyek betekintést engednek, hogy milyen volt a protestánsok helyzete a három részre szakadt Magyarországon, a mohamedán törökök uralma alatt, és a pápista római katolikusok uralma alatt.

Mint látni fogjuk, hogy katolicizmus sokkal kegyetlenebb volt és irtotta az igaz hitet. Természetesen a törököket sem akarjuk dícsérni, mivel ők anyagilag mérhetetlen sok pusztítást okoztak, és behajtották a gyerekadót is a janicsároknak (zabolátlan nép volt, keresztényeket hezitálás nélkül rabszolgasorba löktek). Viszont két dolgot fontos leszögeznünk. Az egyik, hogy akkoriban a (protestáns) ortodoxia idején, a felvilágosodás előtt az emberek lelki üdve tekintetében a török uralom sokkal kedvezőbb volt sajnálatos módon, mint a katolikus fennhatóság. Ez mára megváltozott, a felvilágosodás utáni és a II. vatikáni zsinat utáni katolicizmus sokkal barátibb jelenség (bár elvek tekintetében nem lett más), mint bármelyik mai iszlám irányzat, melyek mindegyike (lappangóan vagy nem, de) fenyegetést jelent az európai civilizációra. A másik fontos információ, hogy nem csak a nyugati teológusaink és egyházaink (pl. svájci, holland stb.) tekintették a római katolicizmusra, mint hamis antikrisztusi hitre, de a magyar egyház is tökéletesen egy véleményen volt velük ebben.

A bizarr felekezetek, római katolicizmus, jehova tanúi, mormonok, unitáriusok, extrém karizmatikusok, ezek mind a modern társadalomban kulturálisan keresztény jellegű csoportoknak számítanak, így együtt lehet élni velük egy társadalomban nagyobb konfliktusok nélkül, de a bibliai hit mérlegén egy fikarcnyit sem számítanak keresztényeknek, biblikusaknak, vagy Krisztus által vetett alapokra építőknek. Annak ellenére, hogy darabokat kiragadnak az igéből, amiket önkényes rendszerbe szerkesztenek, de ez nem az Isten által rendelt szentírási rendszer, aminek csak az ortodox protestáns irányzatok felelnek meg (ki jobban, ki kevésbé, szerintünk a csúcsot a teonomizmussal kombinált kálvinista baptizmus éri el, de az ortodox protestáns rendszeren belüli irányzatok mind Krisztus egyházainak minősülnek, viszonylagos, de olykor súlyosabb tévedéseik ellenére).

Alább a levelek:


1551 – Fehértói Jánostól (a magyar kancellária titkára) Heinrich Bullingerhez

“Az evangéliumot egész magyarországon prédikálják, persze a pápista papok és püpökök tiltakozása mellett, de török területen szabadabban hirdetik azt. Vannak erdélyben kegyes, tanult és nyelvekben jártas férfiak, akik a görögökhöz, trákokhoz és litvánokhoz saját nyelvükön szerkesztett kátét küldtek. Mondják sokan, hogy török földön a törökök a keresztyénekkel együtt részt vesznek a szent összejöveteleken, ami az előbbi századokban hallatlan dolog volt. Ebből könnyen azt sejtem, hogy a törökök, ha csak idejekorán meg nem semmisíttetnek, rövidesen felveszik a keresztyén vallást. Az a dolog is csodálatos, hogy valahányszor a keresztyén lelkipásztorok a pápista papokkal vitatkoznak a török parancsnokok és bíróságok előtt, a döntést mindig az Isten evangéliuma javára hozzák meg, amit némi részben megérthetsz egyik lelkipásztor itt mellékelt leveléből. Ez Sztárai Mihály, aki Baranya vármegyéjében a törökök által már tizenöt éve elfoglalt Laskó nevű mezővárosban Isten igéjének prédikátora.”

1557, okt. 26. – Huszár Gál református lelkész (1515-1575) szintén Heinrich Bullingerhez

“…Ugyanis a török, ki a mi fővárosunkat, Budát már hosszú ideje markában tartja – anélkül, hogy bárki is szembeszegülne vele, vagy segítő karját nyújtaná ellene -, az ország még megmaradt részét is folytonosan dúlja, pusztítja. nyomorúságos, örökétig siratandó szolgaságba hajtja a szüzek, hitvestársak, gyermekek nagy sokaságát, úgy, mintha barmok lennének. Láthatod itt azt, hogy a szerfölött boldogtalan szülőket hogyan szakítják el és fosztják meg legédesebb gyermekeiktől, kiket már soha többé nem fognak látni, s kiket a földkerekség különböző részein bocsátanak majd áruba. Hasonlóképpen azt is láthatod, hogy a legtisztább szüzek és tisztes asszonyok a zsákmány szétosztásakor milyen vad és mennyire iszonyatos katonák kezére kerülnek; s azt is, hogy a rabszolgapiacon, amit az ő török nyelvükön harácsnak neveznek, hogyan cipelik őket ide-oda, mint eladandó tárgyakat, egész csapatokban, vasláncokkal, nyakuknál fogva kötelekkel összekötözötten. E vásárokon a venni szándékozók először néhányszor tüzetesen megvizsgálják, és körültekintően megnézik szájukat, fogaikat, végül minden ízüket s lemeztelenített tagjaikat, hogy vajon nincs-e valamiféle hiba egész testükön. Mindennek nemcsak látványa borzalmas (azon kívül, hogy időközben a foglyok nagy részét – mint a vágóállatokat – a legcsekélyebb szánalom nélkül leöldösik), hanem még hallásra is a legnagyobb szerencsétlenség a jóakaratú ember füle számára.

De nem vagyunk mentesek a belső bajoktól sem. Ugyanis azon kívül, hogy nálunk mindenfelé a háború tüze pusztít, a római Antikrisztus is annyira dühöng a tiszta a tiszta evangéliumi tanítás és Isten igéjének hűséges szolgái ellen, különösen azokon a területeken, melyeket az ádáz török még nem foglalt el, hogy az összes várost, mezővárost és falut megfosztja ezeknek az egyházaknak szolgáitól és pásztoraitól. Az egyház szolgái közül, senki sehol el nem kerülheti e kegyetlen üldöztetést, hacsak menedéket nem kap a töröktől megszállott területen. A török ugyanis azok között, akiket már uralkodójának alattvalóiként birtokol, annyiban kedvez az evangélium becsületes szolgáinak, és annyi emberséggel van irántuk (s ez minden bizonnyal isteni rendelés), hogy nem zaklatja őket gáncsoskodással, hacsak az egyházi férfiak közülük valakit ebédre meg nem hívnak, vagy más alkalommal be nem fogadnak házaikba. Sőt gyakran az is megtörténik, hogy maguk a törökök is csapatostul részt vesznek az egyházi gyülekezetekben, egészen addig, míg a keresztyén néphez szóló prédikáció tart; rögtön eltávoznak azonban, amikor a legszentebb úrvacsoraosztás elkezdődik. Talán nem lesz hiábavaló dolog, ha röviden tudósítlak arról, hogy napjainkban mi történt a közvetlen szomszédságunkban, abban az üldözésben, amit ama véres kezű püspökök szerveznek az Isten választottjai ellen. Oláh Miklós, a mi esztergomi érseki egyházunk érseke (most ugyan a török helyettesíti őt székhelyén), s aki egyébként Ferdinánd úrnak, a római császárnak főkancellárja, egyházunk szolgái közül Pozsonyban hármat bilincsbe veretett. Kettejük nyilvánosan a szószékről megtagadta Jézus urunk igaz tanítását, ezeket el is engedték, a harmadik azonban állhatatos maradt az igazság megvallásában, de már nem tudjuk, hogy hová jutott a börtönből. Azoknak egyike, kik Krisztus tanításának ellene mondottak, alighogy hazaért, s éppen esküvőjére készülődött azzal a tisztes hajadonnal, akit hittagadása előtt jegyzett el, lelkiismeretfurdalástól gyötörten betegeskedni kezdett, s mielőtt nyomorultul kilehelte volna a lelkét, egy egész hétre megnémult. A másik pedig azóta is úgy bolyong a városokban és a falvakban, mint a bolond, nem ura eszének már. Mindezt főként azért akartam megírni, hogy egyházatok [a svájci illetve zürichi egyház] szorgosan, állandó könyörgésekkel és forró imádsággal eszközölje ki Istennél, hogy enyhítse felettünk büntető kezét, és adjon békésebb állapotokat a mi egyházunknak.”


forrás: Debreceni Ember Pál egyháztörténete