Legfőképpen azért választottuk ezt a szemelvényt, mert a szövetségteológiát a baptista szempontokat is figyelembe véve, precízen és közérthetően mutatja be. Már egy korábbi írásban is kitértünk rá, hogy a federalizmus (szövetségteológia), nem csak klasszikus református, illetve presbiteriánus formában létezik, hanem kálvinista/reformált baptista típusa is van. Maga az 1689-es Második Londoni Baptista Hitvallás is ilyen teológiát vall. Ezt mutatja most be W. O. Einwechter, aki maga is kálvinista baptista lelkész. Természetesen külön örömünkre szolgál, hogy ő még teonomista is, így ezt a kombinációt együttesen bemutathatjuk az olvasóknak. Mindenesetre tudnunk kell, hogy a baptista szövetségteológia teonomizmus nélkül is létezik, mégpedig úgy igen elterjedt (más kérdés persze, hogy eleve az 1689-es LBH-nak és kátéjának is teonomisztikus a karaktere, akárcsak a Westminsteri 1646-os hitvallási iratoknak, de erre most nem térünk ki). Rev. Einwechter könyvének a címe “Walking in the Law of the Lord”, azaz “Az Úr törvényében járva”. Részletek a 6. fejezetből:

“A szövegségteológia a szövetséget a teológia és bibliai kijelentés vezérlő elvévé teszi. Így a szövetségteológia a mellett érvel, hogy Istennek az emberrel való viszonyát a szövetség alapozza és határozza meg, az Ő emberhez történő kijelentése a Szentírásban az ábrahámi, mózesi, dávidi és újszövetségi szövetségek kontextusában van megadva. A szövetségteológusok  úgy érvelnek, hogy a Biblia egy szövetségi vallás szövetségi kijelentése.

A szövetségteológia állítja, hogy Isten szövetségei kormányozzák az egész történelmet – a teremtéstől a beteljesedéséig. Ez egy olyan “teológiai rendszer, amely Isten köré összpontosul, aki egy szövetségkötő Isten és a teremtés történetét úgy szemléli, mint két nagy szövetséget: a cselekedetek szövetségét  és a kegyelem szövetségét” [S. J. Grentz, D. Guretzki, C. F. Nordling, Pocket Dictionary of Theological Terms, Intervarsity Press, 1999, p. 32.]. A kegyelem szövetsége és ennek beteljesedése a Szentírás központi üzenete. Az 1689-es Londoni Baptista Hitvallás jól kifejezi a szövetségteológia lényegét:

7-1: 1. A szakadék Isten és teremtménye között olyan nagy, hogy bár az értelmes teremtmények engedelmességgel tartoznak Teremtőjüknek, az élet jutalmát saját erejükből sosem nyerhették volna el, hanem csak azáltal, hogy Isten önként leereszkedett hozzájuk – és úgy tetszett Neki, hogy ezt a Szövetség útján fejezze ki.

7-2: 2. Továbbá, mivel az ember a bukása következtében a Törvény átka alá rekesztette magát, úgy tetszett az Úrnak, hogy a Kegyelem Szövetségét megkösse, amelyben szabadon felajánlja a bűnösöknek az Életet és Üdvösséget Jézus Krisztus által úgy, hogy csak a Benne való Hitet követeli meg, hogy a bűnösök megmenekülhessenek; továbbá megígéri mindenkinek, akik örök életre vannak rendelve, hogy Szentlelket adja nekik, aki kimunkálja bennük az akarást és képessé teszi őket a hitre.

A szövetségteológia úgy szemléli a bibliai szövetségeket, mint a kegyelem szövetségének kijelentését és Isten megváltó munkájának a történelemben való megnyilvánulását. A bibliai történelem megváltástörténelem olyan értelemben, hogy Isten történelmi tetteinek és kijelentésének a feljegyzése, ahogyan azok megvalósulnak az Ő megváltó terve szerint.

Ezért a szövetségteológia a bibliai kijelentés kontinuitását, folytatólagosságát hangsúlyozza, és nem tesz radikális különbséget az Új- és Ószövetség között (miként a diszpenzacionalizmus teszi). A szövetségteológiában az ószövetség az ígéret feljegyzése és a megváltásra való felkészítés, míg az újszövetség a beteljesedés feljegyzése és Isten világot megváltó tervének megvalósulása.

A szövetségteológia jelentősége az etika területén kettős. Először is, hangsúlyozza Isten törvényének egységét és egyetemességét. Minden ember Istene, aki egyetlen üdvtervet hajt végre a világ érdekében, az Ő akarata is egyetlen minden ember számára: nem más, mint az Ő törvénye. A megváltás munkájából – amely az egész emberiség megmentése Isten törvényének megszegése alól – az következik, hogy Isten törvénye minden emberhez szól és mindenki bűnösnek ítéltetik és megváltóra van szüksége mindenkinek amiatt, mert áthágták Isten törvényét (Rm 3:19-31). Így hát a szövetségteológia azt tanítja, hogy az etikának csak egyetlen mércéje van, amely minden embert  és minden nemzetet kormányoz, minden időben – ez a mérce pedig Isten nem változó erkölcsi törvénye.

Másodszor: A szövetségteológia hangsúlyozza az etikai folytatólagosságot az ó- és újszövetség között Isten törvényét illetően. Az ószövetség etikája nem gyökeresen más, mint az újszövetség etikája. Igaz, hogy van egy állandó folyamat a Szentírásban Isten törvényének kijelentéséről és alkalmazásáról, azonban ez mégis ugyanannak az egy, örök, nem változó, igaz isteni törvénynek a kijelentése és alkalmazása. Szintén igaz, hogy a ceremoniális/tipológiai ószövetségi törvények beteljesedtek Krisztusban, de az ószövetségi törvények, amelyek Izraelben a jót és rosszat határozták meg, napjainkban is meghatározzák a jót és rosszat az egyház számára.

A szövetségteológia kerete, a maga hangsúlyával Isten törvényének egyetemességén, a Szentírás egységén, és a bibliai etika folytatólagosságán, jelentős támogatást nyújt a teonomista tézisnek, miszerint Isten ó- és újszövetségi Szentírásban kijelentett törvénye az abszolút és végső mércéje az igazságnak és kegyességnek minden ember számára, az élet minden területén. [Ez még nem jelenti, hogy minden szövetségteológus teonomista volna, hiszen nem mindegyikük az. Azonban a teonomisták abbéli meggyőződését kifejezi, hogy a szövetségteológia és a teonómia nem egyszerűen csak kompatibilis egymással, hanem a szövetségteológia kikerülhetetlenül teonomizmushoz vezet. – eredeti lábjegyzet] …

Harmadszor: Az adminisztratív szövetségek megmutatják a híveknek, hogyan legyenek tökéletesek (1Móz 17:1). A tökéletes szónak vannak morális és rituális vonatkozásai is. A szövetségi élet erkölcsi aspektusa arra utal, hogy a parancsolatok irányt mutatnak a megigazult ember életében. Ez az az erkölcsi törvény, amely megalapozza a személyes és közösségi etikát. A szövetségi élet rituális aspektusa a nyilvános istentisztelet előírt rítusaira és ceremóniáira vonatkozik. Az ószövetségi szövetségek rítusainak és ceremóniáinak elsődleges fókusza az volt, hogy Krisztus megváltó munkájáróé tipologiát alkossanak.
Az újszövetségi rítusok (bemerítés és az úrvacsora) célja, hogy Krisztus befejezett munkájáról adjanak képet.

Negyedszer: Mind folytatólagosság, mind törés fennáll a szövetségek [ó és új] között. A folytatólagosság a két szövetség közös teológiájában és etikájában nyilvánul meg.
Azonos a teológiája az istentannak, az emberről, bűnről szóló tannak stb., amely megnyilvánul ezen szövetségekben – ugyanígy az igazságosságnak is egyetlen, közös alapja van kijelentve bennük.

A két szövetség közötti diszkontinuitások, törések – az áldozatok, ünnepek, ceremóniák és sákramentumok területén vannak. …
Az eltérések és törések szintén megtalálhatóak a két szövetség között. De amint fentebbi értekezésünkben kiderítettük, ezek a változások nem teológiaiak és etikaiak, hanem ceremoniálisak és tipologikusak. Isten törvénye, etikai elvárásait illetően nem múlik el, és nem is töröltetik el egy újfajta szövetséggel.

Isten megváltó tervének kettős szövetségi természete fontos a teonómia érvelésében, miszerint csak egy kijelentett erkölcsi törvény van a Szentírásban, és ez az egyetlen erkölcsi törvény irányít minden embert. A teonómia egyértelműen különbséget tesz Isten törvényének erkölcsi és ceremoniális kategóriája között. E különbségtétel szövetségi természetű, és megmagyarázza, hogy a teonómia miként tartja meg az ó- és újszövetség közötti bibliai etikai folytatólagosságot, míg ugyanakkor a két szövetség közötti töréseket, váltásokat is hangsúlyozza, amelyek azonban a ceremóniák területén, a nyilvános istentisztelet némely vonatkozása területén és néhány hasonló területen találhatóak.”