Louis Berkhof (1873–1957)

A megigazulás idejének kérdéséről szóló vita legtöbbször kálvinisták között merül fel. Az egyik kálvinista oldal egyszerűen a standard reformátori értelmezést követi, mint a lutheránusok, arminiánusok és mindenki más. E szerint az ember akkor igazul meg, amikor hitre jut, amikor Isten újjá szüli lelkileg (természetesen apró nüanszok a sorrendiségben előfordulhatnak). Ez a legegyszerűbb magyarázat. Azonban köztünk kálvinisták között van egy másik csoport is, amely mindent, így a megigazulást is mondhatni túlzó módon Isten örök dekrétumai, rendeletei felől szemléli. Más szóval az örök kiválasztás felől. Ez utóbbi csoportnak a nézetét dogmatörténetileg talán tekinthetjük köztesnek, mely a hiperkálvinizmus rendszerét közelíti meg (a hiperkálvinizmusról szintén olvashatnak oldalunkon, ha beírják a nevet a keresőbe). Az ilyen szerzőkön kívül John Gill kálvinista baptista lelkész is ezt a tant vallotta. Ezzel szemben a kálvinizmus túlnyomó többsége, az időbeli megigazulás standard tanát vallja (pl. F. Turretini, á Brakel, Samuel Rutherford stb.). Louis Berkhof az alábbiakban, úgy gondoljuk, kompaktan és kielégítően cáfolja az öröktől fogva való megigazulás tanítását.


F. A megigazulás ideje

Némely teológusok megkülönböztetnek aktív és passzív megigazulást. Az aktív megigazulás öröktől fogva történik vagy legalábbis Krisztus feltámadásában, míg a passzív megigazulás hit által történik, ezért a másikat az időben követi. Most ezt a három lehetőséget fogjuk megvizsgálni (öröktől fogva, feltámadásban, hitre jutáskor).

1. A megigazulás öröktől fogva. Az antinomisták azt vallották, hogy a bűnös megigazulása öröktől fogva történik, vagy Krisztus feltámadásában. Ők vagy összekeverték ezt a kiválasztás öröktől fogva való dekrétumával, vagy Krisztus objektív magigazulásával, amikor feltámadt a halálból. Nem tettek különbséget az örökkévaló isteni cél és annak időbeli végrehajtása, de Krisztusnak a kieszközlő munkája és a Szentléleknek a megváltás áldásait alkalmazó munkája között sem. Eszerint az álláspont szerint mi már akkor megigazultunk, mielőtt hittünk, jóllehet ennek nem vagyunk tudatában, és a hit egyszerűen csak tudatja velünk ezt a tényt. Sőt, az tény, hogy a mi bűneink Krisztusnak tulajdoníttattak, Őt személyesen bűnössé tették, és az Ő igazságának nekünk való tulajdonítása minket személyesen igazzá tesz, ezért Isten semmiféle bűnt nem láthat a hívőkben. Bizonyos református teológusok szintén beszélnek az öröktől fogva való megigazulásról, de egyúttal elvetik a tantétel antinomista felépítését. Most pedig röviden meg kell vizsgáljuk az öröktől fogva való megigazulás mellett szóló érveket:

a. Az öröktől fogva való megigazulás tana mellett szóló érvek

(1) A Biblia beszél Isten kegyelméről, vagy könyörületéről, ami öröktől fogva van, Zsolt 25:6, 103:17. Nos, minden öröktől fogva létező kegyelem, vagy könyörület törvényes, vagy jogi alapjának egy öröktől fogva való megigazulásnak kell lennie.

[cáfolat] Válaszképpen erre azonban mondhatjuk, hogy létezik Istennek olyan örökkévaló könyörülete és szerető jósága, amely nem a bűnös megigazulásán alapszik, mint például a megváltásra vonatkozó terve, az Ő Fiának ajándéka, és Krisztus szándékos jótállása az üdvösség tervében (pactum salutis).

(2) Az üdvösség tervében a választottak bűneinek terhe átkerült Krisztusra és Krisztus igazságossága nekik tulajdoníttatott. Ez azt jelenti, hogy a bűn terhe lekerült az ő vállukról és megigazultak.

[cáfolat] Nos kétségtelen, hogy Krisztus igazságosságának valamiféle tulajdonítása a bűnösnek megvolt már a megváltás tervében, de nem minden tulajdonítás nevezhető megigazulásnak a szó bibliai értelmében. Különbséget kell tennünk aközött, ami pusztán ideális volt Isten tanácsában (tervében), és aközött, ami megvalósult a történelem menetében.

(3) A bűnös megkapja az újjászületés kezdeti kegyelmét Krisztus neki tulajdonított igazságosságának alapján. Következésképpen Krisztus érdemei az újjászületése előtt már neki kellett, hogy tulajdoníttassanak.

[cáfolat] Miközben azonban ez a következtetés oda vezet, hogy a megigazulás logikailag megelőzi az újjászületést, nem bizonyítja a megigazulás elsőbbségét időbeli értelemben. A bűnös megkaphatja az újjászületés kegyelmét annak a megigazulásnak az alapján, amely eszményi módon Isten tanácsában létezik, és a bűnös életében valósul meg bizonyosan.

(4) A kisgyermekeknek szintén szükségük van megigazulásra ahhoz, hogy üdvözülhessenek, mégis egészen lehetetlen, hogy meg kelljen tapasztalniuk a megigazulást hit által.

[cáfolat] S bár tökéletesen igaz, hogy azok a gyermekek, akik nem jutottak el az értelmes korig, nem képesek megtapasztalni a passzív megigazulást, mégis megigazulhatnak aktív módon Isten ítélőszéke előtt, így birtokába juthatnak annak, ami abszolút szükséges.

(5) A megigazítás Isten immanens cselekedete (tehát Isten magában hajtja végre – a szerk.), és mint ilyen, öröktől fogva valónak kell lennie.

[cáfolat] Aligha helyes azonban úgy beszélni a megigazulásról, mint immanens tettről (actus immanens) Istenben: ez inkább kifelé ható tett (actus transiens), mint a teremtés, a megtestesülés, stb. Az öröktől fogva való megigazulás szószólói érzik ennek a megfontolásnak a terhét, s ezért igyekeznek arról biztosítani minket, hogy nem azt akarják tanítani, hogy a választottak az örökkévalóságtól fogva ténylegesen (actualiter) igazulnak meg, hanem csak Isten szándékában, az isteni rendeletben (dekrétumban). Ez visszavezet minket az Isten tanácsvégzése (rendelete, dekrétuma), valamint az annak végrehajtása közötti szokásos megkülönböztetéshez. Ha ez az Isten szándékában levő megigazulás igazolja, hogy öröktől fogva való megigazulásról beszéljünk, akkor abszolút semmi okunk nincs arra, hogy miért ne beszélhetnénk ugyanúgy a teremtésről is öröktől fogva.

b. Ellenvetések az öröktől fogva való megigazulás tanával szemben

(1) A Biblia egységesen tanítja, hogy a megigazulás hit által, vagy hitből történik. Ez természetesen a passzív, vagy szubjektív megigazulásra vonatkozik, amely azonban nem választható el időbelileg az aktív, vagy objektív megigazulástól a kisgyermekek esetét kivéve (mivel nem minden kisgyermek üdvözül, itt elsősörban a korán elhalálozó, de választott kisdedekre kell gondolni). Ám ha a megigazulás hit által megy végbe, akkor természetesen nem előzi meg a hitet időbeli értelemben. S igaz, hogy az öröktől fogva való megigazulás szószólói szintén beszélnek a hit által való megigazulásról. Az ő ábrázolásukban ez azonban csak azt jelentheti, hogy az ember hit által tudatára ébred annak, amit Isten elvégzett az örökkévalóságban.

(2) A Rm 8:29-30-ban, ahol megtaláljuk az üdvrend (ordo salutis) némely lépcsőjét, a megigazulás Isten két időbeni cselekedete között áll, nevezetesen az elhívás és a megdicsőítés között, ami az időben kezdődik, de a jövőbeni örökkévalóságban ér véget. És ez a három együtt a két másik eredménye, amelyek egyértelműen örökkévalóknak vannak feltüntetve (előre ismerés, valamint az előre elrendelés – a szerk.). Dr. Kuyper álláspontja nem igazolható, miszerint a Rm 8:30 arra utal, ami az újjászületettekkel még születésük előtt történt. Az, hogy ez nem igazolható, azzal még Dr. De Moor is egyetért, aki márpedig szintén hisz az öröktől fogva való megigazulásban. (lsd.: De Rechtvaardigmaking Van Eeuwigheid [Az öröktől fogva való megigazulás] c. munkáját, 20. oldal)

(3) Az öröktől fogva való megigazulás tanában Istennek a bűnös megigazítására vonatkozó rendelete, ami egy actus immanens (Isten belső rendelkezése, határozata, mely mindentől független – a szerk.), azonosul magával a megigazulással, ami egy actus transiens (a külvilág, a teremtés felé ható külső tett, ad externa – a szerk.). Ez csak fogalomzavarhoz vezet. Ami a megváltás tervében (pactum salutis) megy végbe, nem azonosítható azzal, ami annak az eredménye. Nem minden tulajdonítás megigazítás. A megigazítás Krisztus megváltói munkájának egyik gyümölcse, melyet a Szentlélek alkalmaz a hívőkre. A Lélek azonban nem alkalmazta, és nem is alkalmazhatta Krisztus munkájának ezt, vagy bármely más gyümölcsét az öröktől fogva.


forrás: Berkhof’s Systematic Theology, Eerdmans: Grand Rapids, 1972, p. 517. kk