Az 1689-es Londoni Baptista Hitvallás a kálvinista (partikuláris) baptizmus talán legnagyobb konfesszionális dokumentuma. A presbiteriánus Westminsteri hitvallás módosításával jött létre úgy, annak struktúráját megtartotta, de még a tartalmát is sok helyen. Ezzel, hogy nem írtak teljesen új hitvallást, hanem egy meglévőt módosítottak, igyekeztek a baptisták (és kongregacionalisták) kifejezni, hogy ők is a biblikus kálvinista vallást képviselik, és a többségi presbiteriánusoktól csak néhány dologban térnek el, amelyek ugyan nagyon fontosak, azonban mégsem az üdvösség kérdései.

Ennek a kálvinista baptista hitvallásnak az előszavának egy részével ismertetjük meg most az olvasót. Érdemes figyelni arra, hogy az akkori kiváló ortodox protestáns lelkészek hogyan élik meg az igaz hit és annak oktatásának fontosságát.


“…Célunkat elérjük, ha az elérjük, amit kitűztünk elveinkben és gyakorlatunkban: Hogy elveinket és gyakorlatunkat mások ezen írásmű alapján ítéljék meg, amelyet most kiadunk. Ezt az Úr (akinek szemei olyanok, mint a tűznek lángja) úgy ismeri, mint azt a tant, amelyet szívünkből meggyőződéssel hinnünk kell, és őszintén igyekezni kell arra, hogy aszerint éljük életünket.
És minden viszálykodást félretéve, az egyedüli érdeke mindazoknak, akikhez a mi áldott Megváltónk neve szól, csak az lehet, hogy a jövőben alázatosan járhassanak Istennel, míg egymással szeretetben és szelídségben, Isten félelmében való teljes szentségben. Mindegyikük az evangéliumnak megfelelően viselje magát; úgy, ahogy az kinek-kinek a saját helyének és képességeinek megfelel, hogy másoknak buzgón terjeszthesse az igaz Vallás gyakorlását, Isten és Atyánk színe előtt, mégpedig tisztán.
És ezekben a hanyatló napokban ne vesztegessük erőinket arra, hogy a mások gonoszságaira panaszkodunk; hanem mindenki kezdje el otthon, hogy először a saját szívét fegyelmezze meg; majd aztán mindenkire ugyanígy hasson; továbbá ha Isten úgy akarja, senki se csalhassa meg magát azzal, hogy az istenesség formáját megtartja, de annak erejét elveti, az abban megvallott igazságok hatékonyságának belső megtapasztalásával együtt.

És bizony napjainkban a Vallás hanyatlásának egy oka van, amelyet mindenképpen érintenünk kell, és buzgón megoldást kell keresnünk rá:
ez pedig az Isten tiszteletének elhanyagolása a családban, épp azok hanyagságának köszönhetően, akiknek ezt épphogy fenn kellene tartaniuk.
Ennek elhanyagolásával a szülőket és tanítókat méltán vádolhatjuk, akik nem nevelték gyermekeiket helyesen fiatal koruktól fogva, hogy beléjük ivódjon a helyes magatartás?
Bizony, elhanyagolták azon gyakran ismételt és ünnepélyes parancsokat, amiket az Úr hozzájuk intézett, hogy katekizálják és tanítsák gyermekeiket, hogy már fiatal éveikben is ismerjék Isten igazságát, ahogy az a Szentírásban kijelentetett?
És itt arról is szó van, hogy nem imádkoznak, és elhagyják a családban más egyéb Vallás iránti kötelezettségeiket, és magaviseletük is rossz példát mutat, és mindennek az lesz a következménye, hogy először elhanyagolják, majd pedig megvetnek minden Kegyességet és Vallást?
Tudjuk ez nem mentség a vakságra, vagy akárki bűnére, de bizonyosan erősen vádol egyeseket; de a gondjukra bízott emberek vérét rajtuk kérik számon, és ők mégis hagyják, hogy a rájuk bízottak figyelmeztetés nélkül meglehessenek, sőt egyenesen a pusztulás ösvényére vezetik őket?
A keresztények múltbeli szorgalma a kortársak hanyagsággal szembeállítva, nemde sokakat fog vádolni, és ellenük beszélni?

Őszinte imánkkal zárjuk; hogy a kegyelmes Isten töltse ki Szentlelkét ránk, hogy az igazság megvallását kísérje az igaz hit, és az igaz hit szorgalmas gyakorlása; hogy Isten nevének adjon minden teremtmény dicsőséget, a mi Urunk Jézus Krisztus által, ámen.”