“Nem sokkal azután, hogy Oliver Cromwell hatalomra került, londoni lelkészek egy csoportja járult elé panasztételre. Ezek a férfiak, akiket addig, egészen a közelmúltig üldözte az anglikán egyház, most arra panaszkodtak, hogy éppen ezek az anglikán atyák térítik el tőlük a gyülekezeti tagjaikat. “Milyen módon rontják meg a régi királypártiak a nyájaitokat? – kérdezte Cromwell. “Prédikálással” – felelte a küldöttség. “Akkor prédikáljatok vissza” – válaszolt Cromwell, és útjukra bocsátotta a delegátust.

Mivel ezek az emberek elfelejtették a hívő prédikálás hatalmát, a kard hatalmára kezdtek tekinteni, hogy az helyettesítse az Ige és a Lélek hatalmát. Pál apostol elénk adja: “A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által” (Rm 10:17). Nem az emberi szó, hanem Isten szavai adnak hallást, hitet és erőt. Ezért mondja Pál Timóteusnak: “hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” (2 Tim 4:2).

Amikor az egyház elhagyja Isten Igéje teljességének hűséges hirdetését, akkor elhagyja annak erejét is, és így elveszti a hallást és a hallgatókat is mellé. Ebben az esetben nem csak a lelkészek bíznak túlságosan a politikai hatalomban Isten Igéjének hatalma helyett, hanem a nép is. Az állam megerősödik, mert az emberek jobban hisznek az állam hatalmában, mint Isten hatalmában.

Cromwell Nemzetközössége véget ért halálával. A londoni lelkészek küldöttsége sejtetni engedi, hogy miért. Azok az emberek, akiknek Isten Igéjét kellett volna hirdetniük a kard hatalmára néztek, hogy azzal tartsák meg a gyülekezeteiket. Isten igéjének erejét leértékelve, elhagyták azt.”


forrás: A Word in Season, VII. kötet