Lee Gatiss

Az eredeti, autentikus anglikanizmus egyáltalán nem egy köztes, félig katolikus, félig protestáns felekezet. Az (angol) anglikanizmus a református reformáció egyik legkorábbi megnyilvánulásának tekinthető. A 16. szd.-ban a magiszteriális reformációnak két ága volt, a kálvini és a lutheri. Ezek váltak legkorábban egész régiók felekezeteivé. A dolog érdekessége mindössze annyi, hogy az anglikanizmus (igazi megalakulása VI. Edvárd király uralkodására tehető: 1547-1553) nem képezett egy külön harmadik utat. Fő teológusai, mint Thomas Cranmer érsek kálvini, illetve helvét teológusoktól tanultak és ezt tükrözte az anglikanizmus teológiája is, amely az úrvacsora-tanban nem a lutheri realis presentia értelmezést követte, hanem attól jobbra állott és például Bullinger, illetve Bucer értelmezéseit integrálta.

Ezen I. Erzsébet királynő (uralk.:1558 –1603) rendelkezései sem változtattak, aki teljesen érintetlenül megőrizte az addig kialakult tanrendszert, azt leszámítva, hogy nem engedte, hogy az istentiszteleti liturgiában, templomi díszítésekben, és a papi öltözékben egy teljesen puritán gyakorlat honosodjon meg az úgynevezett szabályozó elvnek (regulative principle) megfelelően. (Ez az elv egyébként inkább feltételezés, és logikai következtetés, semmint megkérdőjelezhetetlen igazság Nem is minden ortodox protestáns irányzat fogadja el). Erzsébet nem engedte a szabályozó elvet érvényesíteni az államegyházban, hanem megtartotta a késő középkori angol egyházi hagyatékot, de csak a külsőségek és formalitások terén (jóllehet ezeken még így is alakítottak, hogy ne hasonlítson egy az egyben a katolicizmus külső vonásaira), és emelett mindent megtartott, amit az addigi helvét  típusú reformáció bevezetett doktrinális területen.

Később, amikor az 1600-as évektől kezdve Isten kiválasztásával kapcsolatos vita (kálvinizmus vs. arminianizmus) is kezdte meghatározni a kálvini teológiát, az anglikanizmus akkor is töretlenül megmaradt túlnyomó részben kálvinistának. Olyan anglikán püspökök számítottak a kálvinista hit védelmezőinek, mint George Abbot (1562–1633), vagy James Ussher (1581-1656). I. Jakab (uralk. 1603 – 1625) küldöttséget menesztett a dorti zsinatra, ahol a kálvinista oldalt képviseltette, sőt még egy doktori címet is ajándékozott a dordrechti zsinat titkárának, Festus Hommiusnak. Ebben a korszakban (értsd: kb. 1558-tól kezdve) alakult ki az ortodox anglikán identitás, amely még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kálvinistaellenesnek – ennek inkább az ellenkezője az igaz.

Noha tény, hogy bizonyos puritán egyházszervezeti minimalizmust nem fogadtak el, ragaszkodtak a püspökségekhez, és a puritánok egy része által megkövetelt etikai radikalizmusnak sem engedtek teret (pl. nem zárták be rendeletileg a színházakat, és azt sem tiltották meg, hogy vasárnap, az Úr napján játszani vagy sportolni lehessen – természetesen csak a kötelező, hosszú istentisztelet után!). De mindent egybevéve is, ez az identitás igencsak távol állt a lutheranizmus elvrendszerétől, nem is beszélve a római katolicizmusról, amely mindvégig be volt tiltva, mint hit- és államellenes vallás. Később ez az eredeti kálvinista-helvét irányvonal az arminiánus, és implicite a lutheranizmus felé közeledő anglikanizmus javára bizonyos korszakokban háttérbe szorult (leginkább a I. és II. Károly alatt), azonban máig eleven részét alkotja az anglikán-episzkopális egyházaknak.

Ezt az eredeti anglikanizmust nevezik még református anglikanizmusnak (reformed anglicanism), vagy az eredeti alapításnak megfelelő anglikanizmusnak is (anglicanism as established). A most következő cikkünk is szerzője, Lee Gatis is ilyen autentikus református anglikán. Ezt az irányzatot napjainkban többek között a Latimer Trust könyvkiadó képviseli.


Puritánok, anglikánok?

Az anglikanizmus szó, nagyon nehezen magyarázható. A 19. szd.-ban a “high church” Oxfordi mozgalom meg akarta honosítani azt az elképzelést, hogy az angliai Anglikán Egyház egy középutas egyház volt Róma és Genf között. Sem nem katolicizmus, sem nem kálvinizmus, hanem anglikanizmus. Egy szép, mérsékelt, megalkuvó egyház, amely folytonosságban van a Katolikus egyházzal, de meg lett újítva, reformálva (kisbetűvel), néhány középkori visszaélést és római csacsiságot kiküszöböltek belőle. Természetesen ez az egész koncepció egy kitaláció, mely az anglikán 39 cikkely bizarr áltörténelmi újraértelmezésein alapszik, amit olyan emberek vittek véghez, mint pl. John Henry Newman (1801-1890) – aki, ha jobban meggondoljuk, annyira szerette az anglikanizmust, hogy betért a római katolicizmusba és kardinálisnak tették meg.

Hallottam egy Cambridge történelemprofesszort nemrég …, amint azt mondta, hogy tényleg túl kell már lépnünk azon a furcsa koncepción, hogy a puritánok nem voltak az angol egyház részei, hanem csak egyfajta külső, külföldiektől ihletett betolakodók. Ez nem igaz; sokuk, akiket mi is ezen a blogon népszerűsítünk ordinált anglikán pap volt. Én azt a nézetet képviselem, hogy az anglikán egyház történetileg tekintve, nem egy különleges “harmadik utas” megoldás a protestantizmus és katolicizmus között, hanem a nemzetközi protestáns reformált egyháznak egy ágazata. Ezt így fogták fel a legtöbben a 16. és 17 szd.-ban is (és még azután is). Olyan történészek, mint Patrick Collinson, Nicholas Tyacke és Anthony Milton nagyon alaposan bizonyították ennek a “kálvinista konszenzusnak” a tarthatóságát. Az anglikán egyház református – nem katolikus. Református – nem lutheránus. Református – nem arminiánus. Azt hiszem, hogy ez bárki számára világos, aki elolvassa a 39 Cikkelyt a saját történelmi kontextusukban, pláne, ha még hozzá is olvasnak (talán meglepő módon) református irásokat, amelyeket korai modern anglikán teológusok és püspökök írtak.

És igen, vannak püspökeink, ez természetesen különbözik a kontinentális református egyházaktól [kivéve a magyartól – a szerk.]. De más református közösségeknek is voltak püspökeik, szóval nem vagyunk egyedülállóak. Valamint ahol nincsenek is püspökök, hanem egyfajta presbiterianizmus, ott a hívek néha kívánják, hogy bárcsak lennének. (És itt ha megengedik egy kortárs észrevételt tennék – némely presbiteriánus és baptista közösség állítja, hogy nincsenek püspökeik, de valóban nincsenek püspökeik? A püspök nevet leszámítva, a jellemzőket tekintve náluk is vannak ilyen tekintélyek.)

Tehát, ha valaki azt mondja neked, vagy azt olvasod, hogy az anglikanizmust a 19. szd.-ban találta fel az Oxfordi Mozgalom, vagy azok a savanyú püspökök, akiket visszaállított a hatalomba II. Károly 1660-ben, akkor ne higgy nekik. Sokkal korábbra kell visszamenni! Az “anglikán” szó már legalább a 16. szd. vége óra használatban volt, és a nemzetközi református mozgalom angol megnyilvánulását illették vele. A mi szeretett puritánjaink csak egy bizonyos része volt ennek a tágabb áramlatnak. Thomas Harrab egy 1616-os könyvében (Tessaradelphus) már utalt erre a szóra, hogy “anglikanizmus”, és ez jóval korábbi bizonyos datálásoknál, még bőven az előtt volt, hogy John Henry Newman kardinális születése akárcsak megfogant volna az apja elméjében. Harrab a következőt írja: “Az angol vallást anglikanizmusnak hívom, mivel ennek nincs kimondott szerzője, hanem az Uralkodó és a Parlament alakítja ki.” Más szóval ez az angol nemzet református egyháza, nem csak egyetlen emberhez kötődő egyház (mint Kálvinhoz, Lutherhez vagy Cranmerhez).

… Általában a mai anglikán irodalom az anglikanizmust 19. szd.-i találmánynak gondolja, de a fentebbiek ennek ellentmondanak. Az anglikán és “anglikális” szavakat már használták a reformáció korai napjaiban, hogy ezen a zöldellő szigeten honos vallást írják le vele, miért ne érvényesíthetnénk ugyanezt az anglikanizmus fogalomra is? Természetesen napjainkban vannak, akik azt mondják, hogy az anglikanizmus egy dicsőséges keveréke a katolikusnak, evangelikálnak és liberálisnak. Öleljük át a diverzitást! Szeressük az egyensúlyt! Ünnepeljük a feszültséget! Nagyon egyértelmű, hogy éppen ezek az elvárások azok, amelyek tendenciózus rekonstrukciók a jelenlegi egyházpolitika mentén; azonban a történelmi kezdethez (vagy a történelmi hithez) semmi közük. Nyilvánvaló, hogy melyik párt profitál abból, ha ez a fiktív, “nyitott, toleráns anglikanizmus” terjed el.

De ez már egy másik történet.


forrás: http://www.meetthepuritans.com/blog/puritans-anglicans