Rev. Gerard L. Brey

Az igazi anglikán szellemiségről és annak történeti összefüggéseiről olvashatunk az alábbiakban, az angol Általános Imakönyv és a 39 Cikkely nevezetű hitvallás vezérletével.


“Az angol reformáció kitermelte az angol Általános Imakönyvet (Book of Common Prayer – a továbbiakban BCP) és a Harminckilenc Cikkelyt (Thirty-nine Articles of Religion), mint alapvető iratait. Mindkettő egy inkább református fázisát (szembeállítva az inkább lutheránus irányzattal) testesíti meg az angol reformációnak, jóllehet közelebb állnak a patrisztikus éa középkori hagyományokhoz, mint a legtöbb református dokumentum.

Cranmer érsek [Thomas Cranmer, 1489-1556] hitt benne, hogy meg kell reformálnia az istentiszteletet, a tant, és az egyházfegyelmet. Az angol Általános Imakönyv (BCP) jelképezi a megújított istentiszteletet, a Harminckilenc Cikkely pedig a református tant foglalja magába. Mégis Cranmer református elvei nem nyertek parlamentáris jóváhagyást, és ez a kudarc vezetett a puritanizmus felemelkedéséhez.

A BCP első kiadása 1549-ben jelent meg. Tartalmazott napi istentiszteleti liturgiát, reggelre és estére, az úrvacsora és a keresztelés kiszolgáltatásának módjáról szóló liturgiát, és még más ceremóniákat is, melyek nem voltak olyan gyakran használatosak. A liturgiák tele voltak bibliai szóhasználattal és képi anyaggal, így az angol nép az imakönyvön keresztül jelentős bibliai ismeretekre tudott szert tenni, amit az is megkönnyített, hogy a szövegezés jól memorizálható volt, és gyakran ismétlődő részeket tartalmazott. A legfontosabb liturgia az úrvacsorai volt. Cranmer hagyományos középkori angol liturgáikat használt fel, mint a Sarum (Salisbury-i) rítus, mely 11. szd.-i normann, angolszász és római hagyományokra épült. Cranmer azonban átrendezte a régi liturgiákat azért, hogy kidomborítsa az egyedül hit általi megigazulás központi szerepét. Az úrvacsorázó figyelmét elvonta a kenyér és a bor felszentelésétől, amely a római katolikus átlényegülés tanára emlékeztett, és az ember lelki állapotára összpontosította, amint az összhangban van a reformált tanítással.

Avégre, hogy a legszélesebb körű támogatást és a legkisebb ellenállást elérje, Cranmer óvatos volt, és szándékosan nem szakított túl nyilvánvalóan a hagyományokkal, és habár a reformátorok tanításai nyilvánvalóan jelen voltak az imakönyvben, a tradicionalista katolikusok még mindig tudták használni ezeket az új rítusokat. Cranmernek tovább kellett lépnie, és 1552-ben, némi Martin Bucertől és John Knoxtól kapott segítség közreműködésével, egy sokkal radikálisabban protestáns imakönyvvel állt elő. Ez a különbség tetten érhető, ha megfigyeljük az úrvacsorai asztalközösségre hívás formulái közötti eltérést. Az 1549-es változatban a lelkész ezt mondta: “Urunk Jézus Krisztus teste , mely neked adatott tested és lelked örök életre való megőrzésére”. Ez nem döntötte el egyértelműen, hogy az átnyújtott kenyér átlényegült-e, vagy nem. De a formula az 1552-es kiadásban megváltozott: “Vedd és edd annak emlékezetére, hogy Krisztus meghalt érted, és táplálkozz vele szívedben hit által, hálaadással.” Itt amit az úrvacsorai közösséghez járuló személy magához vett, az kenyér volt, és a hozzá kapott instrukció pedig az volt, hogy elmélkedjen Krisztus jelenlétén a szívében.

1559-ben, az 1552-es BCP, amit Mária királynő betiltott újra forgalomba lett állítva, néhány módosítással. A fenti példa mintájára mindkét mondatot belefoglalták, mellyel a kiszolgáltatás szavai hosszúra nyúltak. Ez kedvezés volt a tradicionalista érzületeknek, azonban a protestantizmus győzedelmeskedett, és amikor 1662-ben a BCP-t újra felülvizsgálták, újra a protestáns verziót erősítették meg. Az amerikai olvasók kedvéért leírjuk, hogy jóllehet az 1662-es BCP a klasszikus anglikán imakönyv, melyet még ma is használnak Angliában, ezt az Egyesült Államokban (1786-ban) lecserélte egy olyan formátum, amely közelebb állt az 1549-es verzióhoz. Ennek eredményeképp az amerikai episzkopális liturgiai hagyomány sokkal “katolikusabb” és “liturgiásabb” (“high church-ösebb”), mint az angliai megfelelője.

Egészen a 20.szd. közepi liturgiai reformokig, a legtöbb anglikán az 1662-es imakönyvet használta iránymutatóként. Ennek nyelvezete és tanai voltak, melyek mélyen meggyökereztek az angolszász népek lelkében, és a lelkek Krisztusnak megnyerésére való képessége is széles körben elismert lett. Charles Simeon, a kora tizenkilencedik századi evangelikál vezető úgy tért meg, hogy ezt olvasta, miközben az úrvacsorai közösségre készítette fel magát. Az úrvacsora méltatlan vevője elleni intések a BCP-ben, mélyen megérintették. Simeon bűnbánatot tartott, miként az imakönyv arra sarkallta, és átadta életét Krisztusnak. A mai Afrikában és Ázsiában az anglikán egyházak ereje részben azon nyugszik, hogy az 1662-es imakönyv fordításai terjedtek el, de nem olyan archaikus nyelvezettel, mint amilyen az eredeti angol verzió volt. Sajnálatos módon a kortárs anglikanizmus lelki hanyatlása szerte az angolszász világban ahhoz köthető, hogy a BCP általános használatát mellőzték az 1960-as évektől fogva. Azonban még mindig van egy kis hűséges maradék, amely ezt a hagyatékot életben tartja, mind a tradicionális 1662-es verzión keresztül, mind annak modern nyelvezetű verzióin keresztül. És annak is vannak jelei, hogy egy lelki megújulás is kezd kialakulni, mely nagy hatással lesz az anglikán világközösség következő nemzedékére.

A 39 Cikkelyt általában az 1662-es BCP-vel együtt nyomtatták, de két külön történetük van. Először 1552-ben 42 cikkely íródott, amit Cranmer érsek átnyújtott az egyháznak. Cranmer néhány tanítványa 1559 és 1563 között ezt felülvizsgálta, és a cikkelyek számát lecsökkentették 39-re, de ezt nem úgy érték el, hogy egyszerűen kihúztak három cikkelyt. Más sorrendbe rendezték őket, néhány helyen ki lettek bővítve, más helyeken lerövidítve, noha azt is el kell mondani, hogy Cranmernek a milleniumról szóló cikkelyét kihagyták az 1563-as verzióból, melyet eredetileg az anabaptisták ellen írt. A Cikkelyeket I. Károly király emelte jogerőre 1628-ban; azóta doktrinális alapvetései az anglikán egyháznak. Más anglikán egyházak is elfogadták azokat többé-kevésbé, időnként revíziókkal, mint az 1801-ben is történt az USA-ban. Azonban nem minden anglikán egyház ismeri el a Cikkelyeket, és azt is be kell vallani, hogy a legtöbb mai anglikán aligha van tudatában a létezésüknek. Még a lelkészi kar is csak ritkán tanulmányozza őket, és csak az evangelikál anglikánok veszik azokat komolyan, mint tanrendszert. [*az anglikanizmus típusairól lásd alul szerkesztő megjegyzésünket]

A Cikkelyek nem nyújtanak olyan átfogó tanítást, mint a Westminsteri Hitvallás, de rendszerezett formában közelítenek meg teológiailag vitás kérdéseket. Ilyen értelemben előrehaladottabbak, mint a korábbi protestáns doktrinális állítások. Az istentannal kezdenek, a Szentírás kánonjával folytatják, aztán pedig a vitás témaköröket veszik sorra. A hit általi megigazulást határozottan kifejtik, és a predestinációt is megvédik. A sákramentumok közé csak kettőt sorolnak, és úgy definiálja őket, mint az evangéliumról tanúságot tevő jegyeket. A vége felé a polgári hatalomról szóló cikkelyek találhatóak, egy olyan cikkel egyetemben, amely szentesíti a Homíliák két könyvét – ezek igehirdetési gyűjtemények, melyekben a BCP tanításai részletesebben ki vannak fejtve. A Homíliák könyve manapság jóformán teljesen ismeretlen, de nemrégiben újra kiadták, és ez felújíthatja az irántuk való érdeklődést.

A Westminsteri atyák megértették, hogy a Cikkelyek a koruk termékei voltak és szükség volt a kiegészítésükre a 17. szd. közepén, és csak kevesen nem értenének ma egyet ezzel a meglátással. Amit a Cikkelyek kifejtenek az elegendő, de tovább kellett azt fejleszteni ahhoz, hogy a tanaikat megbecsüljék és felhasználják a modern egyházban. Hogy ez a jelen állapotú anglikán közösségen belül megvalósulhat az kétséges, de a Cikkelyek megmaradnak a református anglikánok mérföldköveiként, és talán a bennük foglalt rövid és igaz állítások egy nap ismét nagy elfogadottságra fognak szert tenni a tágabb református közösség körében.”


forrás: https://www.ligonier.org/learn/articles/anglican-way/

 

* A cikkben előkerülnek a református anglikán és evangelikál anglikán megnevezések. Ezek egy táborba tartoznak, de mégis megkülönböztethetőek olykor. Evangelikál anglikánoknak azokat neveztük, akik az anglikán egyházon belül szabad keresztény stílusú evangelikál istentiszteleteket követnek. Ezen nagy mértékben nem különböznek más protestáns evangelikál istentiszteletektől, azt leszámítva, hogy a templom maga anglikán és a liturgia bizonyos elemei a BCP alapján zajlanak. Református anglikánoknak pedig azokat neveztük, akik vagy az 1662-es BCP-t használják istentiszteleteiken szigorúan, vagy annak egy későbbi revideált verzióját. Ők rendszeresen élnek a reggeli és esti imaközösségekkel és a többi BCP-ben lévő liturgiával. A református anglikán lelkész liturgiai öltözete mindig az eredeti tradicionális lelkészi öltözetet követi karinggel, sállal és mózestáblákkal. Református anglikán gyülekezet Európában aránylag ritka, viszont Afrikában több nagy egyház is ilyen. A református és evangelikál anglikánokkal szemben állnak az ún. anglokatolikusok. Általánosságban véve elmondható, hogy náluk megtalálható az összes nagyobb római katolikus tévtanítás (szentek imádata, képimádat, halottakért imádkozás, katolikus ruházatok és liturgiák stb.), a pápai elsőbbség kivételével, de a liberális protestantizmusból is átvették a női lelkészséget és a homoszexuális házasságokat. Ilyenformán az anglokatolikusok technikailag amolyan liberálisabb keleti ortodoxoknak minősíthetők. A legtöbb, ha nem az összes európai missziós anglikán gyülekezet ilyen, melyek a különféle országok fővárosaiban találhatóak. Ha az ember meglátogatja bécsi, oslói, vagy budapesti kihelyezett külhoni gyülekezeteiket, sajnos elrettentő (anglo)katolikus élményben lehet része – az BCP szellemisége még csak hírből se köszön vissza.