A reformált baptisták legnépszerűbb hitvallásának fordítása, minimális kommentárral.

A westminsteri presbiteriánus hitvallás átiratának is tekinthető, hiszen annak tetemes részét átemelte, elfogadta. Azonban mégsem mondhatjuk, hogy csak néhány fejezetben módosított, ugyanis apróbb dolgokat illetően a legtöbb fejezetben kimutatható változás. Az 1689-es Baptista Hitvallás korábban már elérhető volt magyarul a Soli Deo Gloria gyülekezet jóvoltából, mégis indokolt egy új fordítás megjelentetése. Ennek a következő okai vannak. Először is, ez a kiadás Rev. Peter Masters által  nagyon súlyozottan kommentált kiadás, mondhatni “agyon van kommentálva”. Sokkal kívánatosabb, ha az olvasó úgy veszi kézbe, ahogy az eredetileg kinézett, és úgy is értelmezi. Másodszor ez a kiadás néhány helyen apró, de jelentős hibákat tartalmazott (egy helyen még egy kiválasztással kapcsolatos hibát is), amelyeket most kiküszöbölünk.

Jelen fordításról két dolgot kell tudnia az olvasónak. Egyik, hogy talán nem annyira szabatos, a mondatok legtöbbször az angol mondatok pontos tagolását követik. Másik, hogy ez is tartalmaz kapcsos zárójeles megjegyzéseket, azonban ezeket minimális szintre redukáltuk. Legtöbbször olyan esetben szerepelnek ezek a megjegyzések a szövegben, amikor az alapvető értelmezéshez szükséges volt egy szinonimát is hozzárendelnünk egy adott szóhoz. De néhány (tényleg csak néhány) helyen olyankor is előfordulnak, amikor bizonyos oda kapcsolható tanok miatt elengedhetetlen egy-két megjegyzés tétele.

Amíg a fordítás nem végleges, addig különösen várjuk az észrevételeket és korrekciós javaslatokat is. A hitvallás tematikus felosztása így írható le (ez a felosztás nem szerepel az eredetiben):

I. rész: 1.-6. – Írástan, Istentan, Teremtéstan, Antropológia;
II. rész: 7.-18. – Szótériológia, Krisztológia;
III. rész: 19.-25. – Törvény és evangélium viszonya; a keresztény szabadság, úrnapja, eskütétel, az államhatalom és a házasság;
IV. rész: 26.-32. – Ekkleziológia, Eszkatológia;


[I. rész: 1.-6. – Írástan, Istentan, Teremtéstan, Antropológia]

5. fejezet: Az isteni gondviselésről

1. Isten, minden dolgok jó Teremtője, az ő végtelen hatalmában és bölcsességében fenntart, irányít, elrendez és kormányoz minden teremtményt és dolgot, a legnagyobbtól a legkisebbig, legbölcsebb és legszentebb gondviselése által, arra a célra, amelyre teremtettek, tévedhetetlen előretudása, valamint akaratának szabad és változhatatlan tanácsa szerint; bölcsessége, hatalma, igazsága, végtelen jósága és kegyelme dicsőségére.
(  Hebrews 1:3;   Job 38:11;   Isaiah 46:10, 11;   Psalms 135:6;   Matthew 10:29-31;   Ephesians 1:11 )

2. Jóllehet Isten előretudása és rendelése (dekrétuma), mint első okok, tekintetében azok szerint történik változhatatlanul és tévedhetetlenül; tehát semmi nem történik véletlenségből, vagy Isten gondviselése nélkül; mégis ugyanazon gondviselése által Isten elrendelte, hogy minden dolog a másodlagos okok természete szerint, szükségszerűségből, szabadon, vagy feltételtől függően történjen.
(  Acts 2:23;   Proverbs 16:33;   Genesis 8:22 )

3. Isten, rendes gonviselésében felhasználja az eszközöket, mégis szabadon cselekedhet azok nélkül, azokat megkerülve és azokkal ellentétesen jótetszése szerint.
(  Acts 27:31, 44;   Isaiah 55:10, 11;   Hosea 1:7;   Romans 4:19-21;   Daniel 3:27 )

4. Isten végtelen jósága, kikutathatatlan bölcsessége és mindenható hatalma olyannyira megnyilvánul az ő gondviselésében, hogy határozott tanácsa [akarata] kiterjed az első bukásra, és az angyalok és emberek minden más bűnös cselekedetére; de nem csak egyszerű megengedés által, hanem egy olyan megengedés által, amely egyúttal korlátozza, vagy valamilyen más módon elrendeli és szabályozza ezeket a tetteket, sokféleképpen, amint az az Ő legszentebb céljainak megfelel; mégis a bűnös tettek csak a teremtményektől erednek és nem Istentől, aki a legszentebb és legigazabb, és ő nem lehet a bűnnek sem szerzője, sem jóváhagyója.
(  Romans 11:32-34;   2 Samuel 24:1,   1 Chronicles 21:1;   2 Kings 19:28;   Psalms 76;10;   Genesis 1:20;   Isaiah 10:6, 7, 12;   Psalms 1:21;   1 John 2:16 )

5. A legbölcsebb, igaz és kegyes Isten gyermekeit gyakran teszi ki egy időre sokféle kísértésnek és szívük romlottságának, hogy megfeddje őket korábbi bűneikért, vagy, hogy felfeddje előttük szívük csalárd mivoltát, és romlottságuk titkos erejét, hogy alázatra késztesse őket; hogy egy tőle való szorosabb és állandó függésre vezesse rá őket; továbbá, hogy éberebbekké tegye őket minden jövőbeli bűnnel szemben – de ezeken kívül is lehetnek más egyéb igaz és szent céljai. Tehát akármi történjen is választottjaival, az az ő rendelkezése által van, az ő dicsőségére és a választottak javára.
(  2 Chronicles 32:25, 26, 31;   2 Corinthians 12:7-9;   Romans 8:28 )

6. Ami azokat a bűnös és istentelen embereket illeti, akiket Isten, mint igaz bíró, korábbi bűnök miatt elvakít és megkeményít; tőlük Isten nem csak visszatartja kegyelmét, mely által felvilágosulhatna értelmük, és hathatna szívükre; hanem Isten időnként visszaveszi tőlük ajándékait, hogy kitegye őket olyan körülményeknek, melyeket romlottságuk a bűnbeesésre használ fel; ezenfelül átadja őket saját vágyaiknak, a világ kísértéseinek és a Sátán hatalmának, és ezáltal ők magukat keményítik meg azokkal az eszközökkel, melyeket Isten másoknál a szívek meglágyítására használ fel.
(  Romans 1:24-26, 28;   Romans 11:7, 8;   Deuteronomy 29:4;   Matthew 13:12;   Deuteronomy 2:30;   2 Kings 8:12, 13;   Psalms 81:11, 12;   2 Thessalonians 2:10-12;   Exodus 8:15, 32;   Isaiah 6:9, 10;   1 Peter 2:7, 8 )

7. Amint Isten gondviselése általánosságban eléri az összes teremtményt, úgy egy különlegesebb (speciálisabb) módon Isten az egyházáról visel gondot, és minden dolgot annak hasznára rendel.
(  1 Timothy 4:10;   Amos 9:8, 9;   Isaiah 43:3-5 )

[II. rész: 7.-18. – Szótériológia, Krisztológia]

10. fejezet: A hatékony elhívásról

1. Úgy tetszik Istennek, hogy akiket az életre rendelt el eleve (predesztinált), azokat a neki megfelelő és kijelölt időben hatékonyan el is hívja, Igéje és Lelke által, a bűn és halál állapotából, melyben természetüknél fogva leledzenek; mégpedig a kegyelembe és üdvösségbe Jézus Krisztus által; azáltal, hogy elméjüket megvilágosítja lelkileg és üdvözítően, hogy megértsék Isten dolgait; elveszi kőszívüket, és hússzívet ad nekik helyette; megújítja akaratukat, és mindenható hatalma által a jó felé fordítja őket, és hatékonyan Jézus Krisztushoz vonja őket; és ők mégis szabadon jönnek, mint akik ezt Isten kegyelme által akarják.
(  Romans 8:30;  Romans 11:7;   Ephesians 1:10, 11;   2 Thessalonians 2:13, 14;   Ephesians 2:1-6;   Acts 26:18;   Ephesians 1:17, 18;   Ezekiel 36:26;   Deuteronomy 30:6;   Ezekiel 36:27;   Ephesians 1:19;   Psalm 110:3;   Song of Solomon 1:4 )

2. Ez a hatékony elhívás egyedül Isten ingyenes és különleges (speciális) kegyelméből van, nem valami olyan dolog miatt, melyet Isten előre látott az emberben, de nem is a teremtményben lévő valamilyen erőből, vagy képességből származik, aki ugyanis teljesen passzív, hiszen halott a bűneiben és vétkeiben, egészen addig, míg a Szentlélek meg nem eleveníti és meg nem újítja; amely tett által képessé válik válaszolni erre a hívásra, és képes lesz elfogadni az abban felajánlott és adott kegyelmet – ez pedig nem kisebb hatalom által történik, mint ami Krisztust is feltámasztotta a halottak közül.
(  2 Timothy 1:9;   Ephesians 2:8;   1 Corinthians 2:14;   Ephesians 2:5;   John 5:25;   Ephesians 1:19, 20 )

3. A választott kisdedek, akik csecsemőkorukban halnak meg, újjászületnek és megváltatnak Krisztusban a Lélek által; aki akkor, ott és úgy munkálkodik, ahogy neki tetszik; ugyanez vonatkozik mindazokra a kiválasztott személyekre, akiket az Ige szolgálata által nem lehet külsőleg elhívni.
(  John 3:3, 5, 6;   John 3:8 )

4. A többiek, akik nincsenek kiválasztva, jóllehet őket is el lehet hívni az Ige szolgálata által külsőleg, sőt még a Léleknek bizonyos közönséges [nem csak választottakra korlátozódó] hatásai is megnyilvánulhatnak bennük, mégis, mivel az Atya nem hatékonyan vonja őket, nem fognak és nem is jöhetnek igazán, őszintén Krisztushoz, ezért nem is üdvözülhetnek: még kevésbé üdvözülhetnek azok, akik nem fogadják el a Keresztény vallást; akármennyire buzgón is éljék életüket a természet fénye szerint, és az általuk megvallott vallás törvénye szerint.
(  Matthew 22:14;  Matthew 13:20, 21;  Hebrews 6:4, 5;   John 6:44, 45, 65;   1 John 2:24, 25;   Acts 4:12;  John 4:22;  John 17:3 )

11. fejezet: A megigazításról

1. Azok, akiket Isten hatékonyan elhívott, azokat ingyen meg is igazítja, nem úgy, hogy igaz állapottal tölti fel őket, hanem bűneik megbocsátása által, és azáltal, hogy személyüket igaznak fogadja el és számítja be; nem azért mintha bármi lenne bennük, vagy mintha bármit tettek volna, hanem egyedül krisztus kedvéért; de a megigazulásuk nem magának a hitnek a nekik tulajdonítása által történik, de nem is a hívés cselekedete nekik tulajdonítása által, de mégcsak nem is egyéb evangéliumi engedelmesség nekik való tulajdonítása által történik. Hanem megigazulásuk a következőképpen történik: egyrészt Krisztus az egész törvény iránti aktív engedelmességének nekik való tulajdonítása által, másrészt Krisztus a passzív engedelmességének a nekik való tulajdonítása által, melyet Ő halálában tanúsított. E tulajdonítás, mellyel teljes megigazulásra jutnak hit általi, de a hit nem tőlük van, hanem Isten ajándéka.
(  Romans 3:24;  Romans 8:30;   Romans 4:5-8;   Ephesians 1:7;   1 Corinthians 1:30, 31;   Romans 5:17-19;   Philippians 3:8, 9;   Ephesians 2:8-10;   John 1:12;   Romans 5:17 )

2. A hit tehát Krisztusnak és az Ő igazságának megkapása, és az abban való megnyugvás, a hit a megigazulás egyedüli eszköze; mégis a megigazult személyben a hit nem önmagában áll, hanem mindig más üdvös jótettek* kísérik, és semmiképp sem holt hit, hanem szeretet által munkálkodik.
(  Romans 3:28;   Galatians 5:6;   James 2:17, 22, 26 )

3. Krisztus engedelmessége és halála által teljesen kifizette a megigazultak adósságát; és azzal, hogy a kereszten vérét adva feláldozta magát helyettük a nekik járó büntetést elviselte, Isten igazságának megfelelő módon, valóságosan és teljesen eleget tett helyettük; amennyiben Ő az Atya által értük adatott és az ő engedelmessége és elégtétele került elfogadásra helyettük, és mindkettőt ingyen tette, nem azért, mintha lett volna az emberekben valami, ami miatt erre érdemesek lettek volna, megigazításuk ingyen kegyelemből van, hogy mind Isten kimért igazsága, mind gazdag kegyelme megdicsőíttessék a bűnösök megigazításában.
(  Hebrews 10:14;   1 Peter 1:18, 19;   Isaiah 53:5, 6;   Romans 8:32;   2 Corinthians 5:21;  Romans 3:26;   Ephesians 1:6,7;  Ephesians 2:7 )

4. Isten öröktől fogva elrendelte a választottak megigazítását, és Krisztus az idők teljességében meghalt a bűneikért, és feltámadt a megigazulásukért; mindazonáltal személyesen nem igazulnak meg mindaddig, amíg a Szentlélek az időben ténylegesen nem alkalmazza rájuk Krisztust.
(  Galatians 3:8;   1 Peter 1:2;   1 Timothy 2:6;   Romans 4:25;   Colossians 1:21,22;  Titus 3:4-7 )

5. Isten folyamatosan megbocsátja a megigazultak bűneit, és noha a megigazultak sosem eshetnek ki a megigazultság állapotából, azonban bűneik miatt mégis Isten atyai nem tetszése alá eshetnek; és ebben az állapotban többnyire viszonyuk Isten arcának fényével* [Isten lelki jelenlétével] nincsen helyreállítva [nem felhőtlen, nem gondtalan, hanem meg van zavarva], egészen addig, míg meg nem bánják bűneiket, bocsánatért nem esedeznek, és meg nem újítják hitüket és bűnbánatot nem tartanak.
(  Matthew 6:12;   1 John 1:7, 9;   John 10:28;   Psalms 89:31-33;   Psalms 32:5;   Psalms 51;   Matthew 26:75 )

6. A hívek megigazítása az Ószövetségben minden taglalt tekintetben megegyezett az újszövetségi hívek megigazításával.
(  Galatians 3:9;   Romans 4:22-24 )

 

[III. rész: 19.-25. – Törvény és evangélium viszonya; a keresztény szabadság, úrnapja, eskütétel, az államhatalom és a házasság]

25. fejezet: A házasságról

1. A házasság egy férfi és egy nő között köttetik, nem megengedett egy férfinak, hogy egynél több felesége legyen, de nem megengedett egy nőnek sem, hogy egynél több férje legyen egyszerre.
(  Genesis 2:24;   Malachi 2:15;   Matthew 19:5,6 )

2. A házasság a férfi és nő egymás iránti kölcsönös segítésére lett rendelve, az emberiség szaporítására és a tisztátalanság meggátolására.
(  Genesis 2:18;   Genesis 1:28;   1 Corinthians 7:2, 9 )

3. Mindenfajta embernek törvényes megházasodnia, aki képes ígérettel beleegyezését adni; azonban a keresztényeknek kötelessége az Úrban házasodni; és ezért azoknak, akik megvallják az igaz vallást, nem szabad házasodniuk pogányokkal vagy bálványimádókkal*; nem szabad az ilyeneknek felemás igára adniuk magukat azáltal, hogy olyannal lépnek házasságra, aki bűnös életet él, vagy kárhozatos eretnekséget vall.
(  Hebrews 13:4;   1 Timothy 4:3;   1 Corinthians 7:39;  Nehemiah 13:25-27 )

*[Ez a részt a Westminsteri hitvallásban kissé máshogy szerepel, onnan láthatjuk, hogy mire gondol a hitvallás: “Ezért mindazok, akik vallják az igaz reformált vallást, nem házasodhatnak össze hitetlenekkel, római katolikusokkal vagy más bálványimádókkal”]

4. A házasság nem lehet az Igében lefektetett rokonsági fokokon belül; az ilyen vérfertőző házasságokat semmi nem teheti törvényessé, semmilyen törvény, de még a felek kölcsönös beleegyezése sem, az ilyen felek nem élhetnek együtt, mint férj és feleség.
(  Leviticus 18;   Mark 6:18;   1 Corinthians 5:1 )

 

[IV. rész: 26.-32. – Ekkleziológia, Eszkatológia]

26. fejezet: Az egyházról

1. A katolikus vagy univerzális [közönséges, egyetemes] egyház, melyet (tekintettel a Lélek belső munkájára és az kegyelem igazságára) nevezhetünk láthatatlannak is, a választottak teljes számából áll, akik valaha voltak, vannak és lesznek egybegyűjtve, Krisztus alá az ő fejük alá; ők a házastárs, a test, a teljessége* mely megtölt mindent mindenekben.
(  Hebrews 12:23;   Colossians 1:18;   Ephesians 1:10, 22, 23;  Ephesians 5:23, 27, 32 )

2. Minden olyan személyt szerte a világban, aki megvallja az evangélium hitét, annak megfelelő engedelmességet mutat Isten iránt Krisztuson keresztül, és, aki nem teszi hiteltelenné a saját vallástételét bizonyos alapot felforgató hibák elkövetésével, melyek a vallástételének alapját ássák alá, vagy szentségtelen beszéddel, mindezeket a személyeket látható szenteknek lehet nevezni; és ilyenekből kell állnia minden egyes gyülekezetnek.
(  1 Corinthians 1:2;   Acts 11:26;   Romans 1:7;   Ephesians 1:20-22 )

3. A földön még a legtisztább egyházak is tévedhetnek és nem tiszta elemek is beléjük vegyülhetnek; sőt egyes egyházak olyannyira elkorcsosultak, hogy többé már nem Krisztus egyházai, hanem a Sátán zsinagógái; mindazonáltal Krisztusnak mindig is volt, és mindig is lesz királysága e földön, a világ végéig, olyanokból, akik hisznek benne, és megvallják a nevét.
(  1 Corinthians 5;   Revelation 2;   Revelation 3;   Revelation 18:2;   2 Thessalonians 2:11, 12;   Matthew 16:18;   Psalms 72:17;  Psalm 102:28;   Revelation 12:17 )

4. Az Úr Jézus Krisztus az egyház feje, akiben az Atya kinevezése által az egyház elhívását, alapítását, rendjét vagy kormányzását illetően minden hatalom összpontosul a legfölsőbb és szuverén módon; az egyház fejének a római pápát semmilyen értelemben nem lehet nevezni, hanem az [ő] antikrisztus, bűn embere, veszedelem fia, aki felmagasztalja magát az egyházban Krisztus ellenében, és minden ellen, mely Istennek hívatik; akit az Úr el fog pusztítani fényességének eljövetelével.
(  Colossians 1:18;   Matthew 28:18-20;   Ephesians 4:11, 12;  2 Thessalonians 2:2-9 )

5. E hatalmának végrehajtásával az Úr Jézus olyannyira fel van ruházva, hogy kihívja a világból azokat magának, igéje szolgálata és Lelke által, akik neki adattak az Atyától, hogy előtte járjanak minden engedelmességben, melyet előír nekik igéjében. Akiket így elhív, nekik megparancsolja, hogy együtt járjanak konkrét társadalmakban [társadalmi rendeződésekben], másnéven egyházakban, egymás kölcsönös építésére, és nyilvános istentisztelet helyes megvalósítása végett, amit elvár tőlük a világon.
(  John 10:16;   John 12:32;   Matthew 28:20;   Matthew 18:15-20 )

6. Ezeknek az egyházaknak a tagjai szentek elhívásuknál fogva és azáltal, hogy láthatóan és bizonyíthatóan (vallástétellel és életvitellel) engedelmeskednek Krisztus hívásának; és önkéntes beleegyezéssel együtt járnak, Krisztus kinevezése szerint; átadják magukat az Úrnak és egymásnak, Isten akarata által, az evangélium rendeléseinek való, megvallott alávetettségben.
(  Romans. 1:7;   1 Corinthians 1:2;   Acts 2:41, 42;  Acts 5:13, 14;   2 Corinthians 9:13 )

7. Krisztus mindegyik így összegyűlt egyháznak, igéjében kifejtett terve szerint, megadott minden hatalmat és tekintélyt, mely bármilyen módon szükséges lehet ahhoz, hogy az istentiszteleti rendjét és egyházfegyelmét megvalósítsa, melyek megtartására rendelte is ezeket; továbbá parancsolatokat és szabályokat is adott nekik ezen hatalom megfelelő és helyes gyakorlását illetően.
(  Matthew 18:17, 18;   1 Corinthians 5:4, 5;  1 Corinthians 5:13;  2 Corinthians 2:6-8 )

8. Egy konkrét egyház, mely teljesen Krisztus terve szerint szerveződik és gyűl egybe, tisztviselőkből és tagokból áll; a tisztviselők a püspökök vagy másnéven vének [elöljárók], és a diakónusok. Őket Krisztus rendeli és az (összegyűlt és hivatalos) egyház [gyülekezet] választja és különíti el őket a rendelések kiszolgáltatására, a hatalom vagy kötelesség gyakorlására, mellyel megbízza őket, vagy amelyre elhívja őket, hogy azt folytassák a világ végéig.
(  Acts 20:17, 28;  Philippians 1:1 )

9. Az a mód, ahogyan Krisztus bárkit – aki a Szentlélek ajándékával és készségeivel rendelkezik – elhív, hogy egy egyházban a püspök vagy vén tisztségét betöltse, a következő: az egyháznak [gyülekezetnek] magának a közönséges szavazása szükséges hozzá; és a választott személyek ünnepélyes elkülönítése, az egyház véneinek [elöljáróinak] kézrátétele által; a diakónusokat is hasonlóképpen kell megválasztani általános szavazással, és imádsággal kell elkülöníteni és hasonlóképpen kézrátétellel.
(  Acts 14:23;   1 Timothy 4:14;   Acts 6:3, 5, 6 )

10. A (lelki)pásztorok állandó munkája Krisztus istentiszteletén való részvétel, az ő összes egyházában, az ige és az ima szolgálata szolgálatával, úgy, hogy figyelniük kell a lelkükre, hiszen számot kell adniuk Neki; az egyházaik [gyülekezeteik] feladata nem csak, hogy megadják nekik a kijáró tiszteletet, hanem az is, hogy részesítség őket képességeik szerint a javaikban, olyan módon, hogy kényelmesen megélhessenek, anélkül, hogy bele kelljen bonyolódniuk a világi (szekuláris) ügyekbe; továbbá, hogy képesek legyenek vendégeket is fogadni; mindezt pedig a természet törvénye megkívánja, és Urunk Jézus kifejezett parancsa úgyszintén, ugyanis ő elrendelte, hogy aki az Evangéliumot prédikálja, az az Evangéliumból is éljen.
(  Acts 6:4;   Hebrews 13:17;   1 Timothy 5:17, 18;   Galatians 6:6, 7;   2 Timothy 2:4;   1 Timothy 3:2;   1 Corinthians 9:6-14 )

11. Jóllehet tisztségükből adódóan, az egyházak püspökeinek, másnéven (lelki)pásztorainak a feladata, hogy bármikor hirdetni tudják az igét, mégis az ige prédikálása nincsen kizárólag hozzájuk kötve, hanem mindenki gyakorolhatja és kell is gyakorolnia, aki a Szentlélek erre való képességével és ajándékával rendelkezik, továbbá, akit [az adott] egyház erre hívott és működését jóváhagyta.
(  Acts 11:19-21;   1 Peter 4:10, 11 )

12. Minden hívőnek kötelessége, hogy konkrét egyházakhoz [gyülekezetekhez] tartozzon, amikor és ahol csak lehetőségük van rá; mindenki aki élvezője egy egyházhoz való tartozás privilégiumainak, ugyanazok alá is vannak vetve az egyház szabályainak és kormányzásának, Krisztus uralma szerint.
(  1 Thessalonians 5:14;   2 Thessalonians 3:6, 14, 15 )

13. Miután megsértették, és a sértő féllel szemben eleget tett a kötelességének, egyik egyháztagnak sem szabad az egyházi rendet felbolygatnia, vagy távol tartania magát az egyház gyülekezeteitől, vagy a rendelések kiszolgáltatásától, amiatt, mert az egyik egyháztag társa ilyen módon megsértette, hanem ehelyett várnia kell Krisztusra, az egyház további eljárásai formájában.
(  Matthew 18:15-17;   Ephesians 4:2, 3 )

14. Minden egyes egyháznak és minden tagjuknak kötelessége, hogy folyamatosan imádkozzanak Krisztus más egyházainak jólétéért és gyarapodásáért, bárhol legyenek is azok, és bármilyen alkalom okán kelljen is, hogy mindenki fejlődhessen a maga helyén és elhívásában, mégpedig az ajándékaik és képességeik szerint; és ekképp az egyházaknak is kötelessége, miután megalakulnak Isten kegyelméből, hogy úrvacsorai közösséget tartsanak a maguk békéjére, szeretetben való növekedésükre és egymás tanítására.
(  Ephesians 6:18;   Psalms 122:6;   Romans 16:1, 2;   3 John 8-10 )

15. Abban az esetben, ha különbözőségek és nehezségek támadnának, legyenek azok akár a tan területén, akár a szerveződés területén, legyen akár szó az egyházakat általánosan érintő ügyről, vagy csak egyetlen egyházat [gyülekezetet] a maga békéjében, egységében és tanításában érintő ügyről; vagy legyen szó akár arról, hogy egy egyházban egy vagy több tagot hányattatás ér, valamely olyan eljárás, vagy feddés során, amely nem összeegyeztethető az igazsággal és renddel: ilyen esetben Krisztus tere szerint való, hogy sok egyház összeüljön, és követeiken keresztül megvitassák az ügyet és tanácsot adjanak a vitás kérdésben, melyet aztán az összes egyháznak [gyülekezetnek] jelentenek; azonban amikor ezek a követek [képviselők] összegyűlnek, nincsen semmilyen afféle összegyházi hatalmuk; sem joghatóságuk az egyházak [gyülekezetek] felett, hogy azokat ítéletben részesítsék, vagy azok tagjait; de arra sem, hogy határozataikat rákényszerítsék az egyházakra [gyülekezetekre] vagy tisztviselőkre.
(  Acts 15:2, 4, 6, 22, 23, 25;  2 Corinthians 1:24;  1 John 4:1 )

27. fejezet: A szentek közösségéről

1. Az összes szentek Jézus Krisztussal egyesülnek, a fejükkel, az ő Lelke által és hit által, jóllehet nem olvadnak össze egy személlyé vele, közösségük van áldásaival, szenvedéseivel, halálával, feltámadásával és dicsőségével; valamint egymással is egyesülnek szeretetben, egymással közösségük van ajándékokban és áldásokban, és kötelességük az ezzel kapcsolatos feladatokat teljesíteni, legyenek azok nyilvános vagy privát feladatok, mégpedig tisztességes módon kell teljesíteniük ezeket, úgy, hogy az kölcsönösen a javukra legyen, mind a belső, mind a külső ember javára.
(  1 John 1:3;   John 1:16;   Philippians 3:10;  Romans 6:5, 6;  Ephesians 4:15, 16;  1 Corinthians 12:7;  1 Corinthians 3:21-23;  1 Thessalonians 5:11, 14;  Romans 1:12;   1 John 3:17, 18;   Galatians 6:10 )

2. A hitvallást tett szentek kötelessége fenntartani egy szent társaságot és közösséget Isten imádatára, és az egyéb más lelki szolgálatok gyakorlására, melyek a kölcsönös épülésükre vannak; és az is kötelességük, hogy egymáson segítsenek külső dolgokban a különféle képességeik és szükségleteik szerint; ezt a közösséget, az evangélium szabálya alapján, noha kiemelten ezt nekik kell gyakorolniuk ott, ahol vannak, legyen az akár a család, az egyház, mégis, mivel Isten felájánlja a lehetőséget, ezt a közösséget ki kell terjeszteni mindenkire, aki az Úr Jézus nevét hívja segítségül, akárhol is legyen; mindazonáltal az egymással, mint szentekkel való közösségük nem veszi el, és nem csorbítja azt a jogot és tulajdonságot, hogy rendelkezhetnek javaikkal és tulajdonaikkal.
(  Hebrews 10:24, 25;  Hebrews 3:12, 13;  Acts 11:29, 30;  Ephesians 6:4;  1 Corinthians 12:14-27;  Acts 5:4;  Ephesians 4:28 )

 

28. fejezet: A bemerítésről és az Úr vacsorájáról

1. A bemerítés és az Úr vacsorája [úrvacsora] isteni jogon alapított pozitív rendelés, melyeket az Úr Jézus rendelt el, az egyedüli törvényhozó, hogy gyakorolják őket egyházában a vilgá végéig.
(  Matthew 28:19, 20;   1 Corinthians 11:26 )

2. Ezeket a szent rendeléseket csak azok szolgáltathatják ki, akik erre ki vannak képezve és el vannak hívva, Krisztus utasítása szerint.
(  Matthew 28:19;   1 Corinthians 4:1 )

 

29. fejezet: A bemerítésről

1. A bemerítés az Újszövetség rendelése, Jézus Krisztus rendelte, hogy a bemerítendő fél számára a vele való közösség jele legyen, az ő halálában és feltámadásában való közösség jele; annak a jele, hogy az illető Krisztusba oltatott; a bűnök megbocsátásának a jele; és az Istennek való megadás jele, Jézus Krisztus által, hogy az új életében járjon.
(  Romans 6:3-5;   Colossians 2;12;   Galatians 3:27;   Mark 1:4;  Acts 22:16;  Romans 6:4 )

2. Akik ténylegesen megvallják bűneiket Istennek, Urunk Jézus Krisztusba vetett hittel, és neki való engedelmességgel, csak ők lehetnek ennek a rendelésnek az egyedüli alanyai.
(  Mark 16:16;   Acts 8:36, 37;  Acts 2:41;  Acts 8:12;  Acts 18:8 )

3. A külső jegy, melyet használni kell ebben a rendelésben az a víz, ebbe kell a felet bemeríteni, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
(  Matthew 28:19, 20;   Acts 8:38 )

4. Az alámerítés, vagy a személy vízbe mártása szükséges ezen rendelés helyes kiszolgáltatásához.
(  Matthew 3:16;   John 3:23 )

 

30. fejezet: Az úrvacsoráról

1. Az úrvacsorát az Úr Jézus rendelte el ugyanazon az estén, amikor elárultatott, hogy a világ végéig gyakorolják azt az egyházaiban, annak örök emlékére, hogy megáldoztatott értük halálában, a hívek hitének megerősítésére minden jótéteményével együtt, a lelki tápláltatásukra, a benne való növekedésre, és még komolyabb elszánásra a kötelességük gyakorlása iránt, mellyel neki tartoznak; továbbá, hogy a vele és egymással való közösségüknek pecsétje és köteléke legyen.
(  1 Corinthians 11:23-26;   1 Corinthians 10:16, 17,21 )

2. Ebben a rendelésben Krisztus nincs felajánlva Atyjának, de nem is történik semmilyen valóságos áldozat sem a holtak és az élők bűnbocsánatára, hanem csak megemlékezés arról az áldozatról, melyben Krisztus felajánlotta magát maga által a kereszten, egyszer és mindenkorra; ezen kívül még minden lehetséges dicséret Istennek történő lelki felajánlása ugyanezen áldozatért. Ezért tehát a pápista miseáldozat, amint ők nevezik, a legförtelmesebb és sértő Krisztus saját áldozatára nézve, amely az egyedüli elégtétel a választottak minden bűnéért.
(  Hebrews 9:25, 26, 28;   1 Corinthians 11:24;  Matthew 26:26, 27 )

3. Az Úr Jézus ebben a rendelésben meghagyta lelkipásztorainak, hogy imádkozzanak és áldják meg a kenyér és bor jegyeit, és azáltal különítsék el azokat a hétköznapiból egy szent használatra, valamint, hogy vegyék és törjék meg a kenyeret; hogy vegyék a poharat. És azt, hogy miután maguk ették és itták e jegyeket, mindkettőt adják minden úrvacsorázónak.
(  1 Corinthians 11:23-26, etc. )

4. A pohár megtagadása a néptől, a jegyek imádása, a felemelésük, vagy imádásos célból történő körbehordozásuk, és az őrizgetésük valamilyen színlelt vallásos célra, mind-mind ellentétesek ennek a rendelésnek a természetével és Krisztus alapításával.
(  Matthew 26:26-28;  Matthew 15:9;  Exodus 20:4, 5 )

5. A külső jegyek ebben a rendelésben, melyek megfelelően vannak elkülönítve Krisztus rendelése szerint, a megfeszített Krisztussal olyan viszonyban állnak, hogy ezeket helyesen nevezik – noha jelképes értelemben – időnként az jelképezett dolgok nevén, azaz Krisztus testének és vérének, jóllehet, a jegyek szubsztanciájukban és természetükben továbbra is végig megmaradnak puszta kenyérnek és bornak, miként előtte is voltak.
(  1 Corinthians 11:27;   1 Corinthians 11:26-28 )

6. A tant, mely szerint a kenyér és bor szubsztanciája elváltozik Krisztus testének és vérének szubsztanciájává, egy pap megszentelése útján, vagy bármilyen más úton, ezt a tant közkeletű néven transzszubsztanciációnak [átlényegülésnek] nevezik. Ez a tan nem csak a Szentírás alapján nagyon visszataszító, hanem még a józan ész és értelem alapján is az, semmibe veszi e rendelés természetét, és sokféle babonának képezte és képezi ma is az alapját. De nem csak sokféle babonának, hanem szörnyű bálványimádásoknak is.
(  Acts 3:21;   Luke 14:6, 39;   1 Corinthians 11:24, 25 )

7. A méltó úrvacsorázók, külsődlegesen veszik a rendelés látható jegyeit, de ugyanakkor belsőleg is, hit által, valóságosan és igazán, és mégsem testileg, hanem lelkileg veszik és eszik a megfeszített Krisztust és halálának minden javait; Krisztus teste és vére nem testileg, hanem lelkileg van jelen a hívők hite számára a rendelésben, míg a jegyek maguk a külső érzékek számára vannak jelen.
(  1 Corinthians 10:16;  1 Corinthians 11:23-26 )

8. Az istentelen és tudatlan személyek nem alkalmasak az Úrral való közösség élvezésére, ezért méltatlanok az Úr asztalára, és így nem vehetnek részt ezekben – de nem is bocsáthatják őket oda – a szent misztériumokban szörnyű bűn elkövetése nélkül, amíg ilyen a lelki állapotuk; való igaz, aki méltatlanul veszi [a jegyeket], vétkes az Úr teste és vére ügyében, és ítéletet eszik és iszik magának.
(  2 Corinthians 6:14, 15;   1 Corinthians 11:29;   Matthew 7:6 )

 

31. fejezet: Az ember halál utáni állapotáról és a halottak feltámadásáról

1. Az emberek teste a halál után porrá lesz, és elrothad; de a lelkük, ami sem meg nem hal, sem el nem alszik, mivel halhatatlan esszenciája van, rögtön visszatér Istenhez, aki adta. Az igazak lelkei tökéletessé lesznek a szentségben, és befogadtatnak a paradicsomba, ahol Krisztussal vannak, és Isten arcának fényét és dicsőségét szemlélik, várnak a testük teljes megváltására; a bűnösök lelkei a kárhozatra vettetnek; ahol ott maradnak szenvedésben és teljes sötétségben, ama nagy nap ítéletére fenntartva; e két hely mellett, a testüktől elválasztott lelkek számára, a Szentírás nem ismer más helyet.
(  Genesis 3:19;   Acts 13:36;   Ecclesiastes 12:7;  Luke 23:43;   2 Corinthians 5:1, 6,8;   Philippians 1:23;   Hebrews 12:23;   Jude 6, 7;  1 Peter 3:19;   Luke 16:23, 24 )

2. Az utolsó napon, azok a szentek akik még akkor életben vannak, nem alszanak el, hanem elváltoznak; és minden halottak feltámadnak a saját testükben, nem másban; jóllehet azon testeknek más tulajdonságaik lesznek – ez a test egyesül lelkükkel örökre.
(  1 Corinthians 15:51, 52;   1 Thessalonians 4:17;   Job 19:26, 27;   1 Corinthians 15:42, 43 )

3. A nem igazak testei, Krisztus hatalma által szintén feltámad becstelenségre; az igazak teste, Krisztus Lelke által pedig dicsőségre, és Krisztus dicsőséges testéhez lesz hasonlatossá.
(  Acts 24:15;  John 5:28, 29;  Philippians 3:21 )

 

32. fejezet: Az utolsó ítéletről

1. Isten kijelölt egy napot, amelyen meg fogja ítélni a világot igazságban, Jézus Krisztus által; akinek adatott minden hatalom és ítélet az Atyától; ezen a napon, nem csak a hitehagyott angyalok ítéltetnek meg, hanem hasonlóképpen minden ember, aki valaha élt a földön meg fog jelenni Krisztus ítélőszéke előtt, hogy számot adjon gondolatairól, szavairól és tetteiről, valamint, hogy annak megfelelő ítéletben részesüljön, amit testben cselekedett, jót vagy rosszat.
(  Acts 17:31;   John 5:22, 27;   1 Corinthians 6:3;  Jude 6;   2 Corinthians 5:10;  Ecclesiastes 12:14;  Matthew 12:36;   Romans 14:10, 12;   Matthew 25:32-46 )

2. Isten eme napjának célja, hogy Isten kegyelmének dicsősége megmutatkozzon a választottak örök üdvösségében; valamint az, hogy igazsága megmutatkozzon az elvetettek örök kárhozatra kerülésével, akik bűnösök és engedetlenek; ekkor mennek az igazak az örök életre, az Úr jelenlétére; míg a bűnösök, akik Istent nem ismerik és nem engedelmeskednek Jézus Krisztus evangéliumának, örök szenvedésekre vettetnek, és örökké tartó pusztulásban van részük, és eltávoztatnak az Úr jelenlétéből, az ő hatalmának dicsőségéből.
(  2 Corinthians 5:10, 11;   2 Thessalonians 1:5-7;   Mark 13:35-37;   Luke 12:35-40;   Revelation 22:20 )

3. Krisztus azt akarta, hogy meg legyünk győződve az ítélet napja bizonyságáról, hogy mindenkit elrettentsen a bűntől, továbbá, hogy az istenfélő embereknek a támadások között vigasztalást nyújtson, azonban a nap pontos idejét nem jelenti ki az embereknek, nehogy elhanyagolják az elővigyázatosságot, hogy mindig maradjanak éberek, mivel nem ismerik azt az órát, amikor az Úr el fog jönni – hogy mindig készek legyenek elmondani: Jöjj el Uram Jézus, jöjj el hamar. Ámen.
(  2 Corinthians 5:10, 11;   2 Thessalonians 1:5-7;   Mark 13:35-37;   Luke 12:35-40;   Revelation 22:20 )