Thomas Manton

A sorozat folytatása szintén azt a célt szolgálja, hogy megfogható példákon keresztül belátható legyen, hogy a puritán (kvázi: angol) teológusok sem hittek benne, hogy az apostoli, ősegyházi csodás karizmákra a mai napig számítani kell. Egyikük se hitte, hogy nyelveken szólás lehetett volna halandzsázás, ennek a lehetősége még csak fel sem merült! Továbbá egyikük sem hitte, hogy bárki is joggal felléphetne a tévedhetetlen próféta tekintélyével – természetesen a tévedő próféta fogalma is teljesen ismeretlen volt, ez bizonyos 20. századi félig pünkösdi teológusok fabrikálása. Akik a prófétai kinyilatkoztatás folytatódásában hittek azok a kvéker és egyéb rajongók voltak, velük mindegyik ortodox puritán szembenállt és elutasították őket a katolikusokkal együtt. Fontos kijelenteni, hogy nem a katolicizmus miatt, meg az radikális anabaptista parasztfelkelők miatt utasították el az enthuziaszta rajongásokat, hiszen ezek a frakciók a késő 16., majd az egész 17. szd.-i Angliában már egyáltalán nem jelentettek fenyegetést, nem is voltak a színen. Akik ellen az angol fősodorbeli, ortodox stb teológusok felléptek, azok a békés életmódot folytató, szintén katolikusellenes rajongó karizmatikus-profetikus protestánsok voltak (akik azért de facto mégis hasonlítottak a katolikusokra). Ilyenkor nem szeretem elmulasztani azt hangsúlyozni, hogy itt egyáltalán nem tekintélyelvű érvelésről van szó, hiszen az Írásban rengeteg igehely tanúsítja (ezeket lásd említés szintjén a sorozat I. számú cikkében), hogy a csodás karizmák csak az ősegyház végéig működnek – utána megszűnnek. Hanem inkább arról van szó, hogy valami annyira egyértelmű dolog a szesszacionizmus a Sola Scriptura protestantizmus alapján, hogy egy elborultabb kisebbséget leszámítva senkinek eszébe se jutott a mellett kardoskodni, hogy lennének manapság isteni tekintéllyel beszélő, Szentírás szintű próféták és prófétálás. De még a makacs profetikus kisebbségnek se jutott eszébe, hogy bibliai nyelveken beszélést halandzsa hablatynyelvként gondolja el és valósítsa meg. Egyéb trükköző-machináló értelmezések sem voltak divatosak, amelyek teljesen hétköznapi ráhibázást, vagy következtetéseket prófétai prófétálásnak titulálnak.

Alább következzen a lista, amely korántsem teljes (!). Az állítólagosan nem szesszacionista puritánok tisztázásával a sorozat további darabjában foglalkozunk.


Nathaniel Vincent (1639k–1697) – nonkonformista lelkész (Sermon XVII. (IX.) – “Nyilvános ima ne legyen ismeretlen nyelven”, prédikáció az 1Kor 14:15-ről):

“Mi értendő az értelem alatt? Ez nem az apostol értelmére értendő, hiszen elég nehéz elképzelni, hogy ő bármikor is ne értett volna valamit, amit elmondott. Hanem mások értelmére vonatkozik, mint a 19. vers “…”. Értelemmel tanítani az apostol értelmében azt jelenti, hogy amit elmondunk azt a hallgatóság értelméhez és felfogóképességéhez idomítjuk. Hasonlóképpen értelemmel imádkozni azt jelenti, hogy úgy imádkozni, hogy azok akikkel imádkozunk megértsék miért könyörgünk a kegyelem trónjánál … vagy máskülönben mi módon épülhetnének belőle?…

5. érv. – Noha egy ismeretlen nyelven beszélni a keresztény egyház korai korszakában csodás ajándék volt és a keresztény hit megerősítésére sokat szolgált; azonban mégis fordító nélkül egy ismeretlen nyelv használata nem volt megengedve Isten nyilvános istentiszteletén. – “Ha nincs fordító, maradjon csöndben az egyházban; és beszéljen magában és Istennek” 1Kor 14:28). Bizony, egyértelműen következik, hogy a képzetlenekkel való közös ima ma ne latinul folyjék, mivel abban a nyelvben való jártassák ma már nem különleges ajándék, hanem csak rendszeres tanulás és szorgalom útján lehet rá szert tenni; és ennek használata imában azoknál, akik nem ismerik a jelentését, nem a kereszténység megerősítésére szolgál, hanem éppenhogy az igaz áhítatot hátráltatja. …

Mivel az ima építésre van, az emberek által is érthetőnek kell lennie. A lelki javukat kell szem előtt tartani minden nyilvános cselekményben. Az apostolok ténylegesen rendelkeztek a nyelvek adományával Pünkösdkor; de, és ezt nagyban hangsúlyoznunk kell, ez nem arra a célra adatott, hogy ismeretlen nyelven, hanem, hogy ismert nyelven szóljanak az embereknek. Ezért olvashatod, hogy a pártusok, médek, elámiták és a többiek azt mondták: “Halljuk, mindannyian a magunk saját anyanyelvén, Isten csodás tetteit” (Apcs. 2:8,11). …

4. ellenvetés: Ellenünk vetik, hogy “az ima nem az embereknek, hanem Istennek szól; és ő minden nyelvet egyformán ért: elégséges hogy az Úr megérti az imát, hiába nem értik az emberek” … Válasz: 1. Igaz ,hogy Isten mindig minden nyelven értett, hiszen ő az apostolok idején és most is mindenható. 2. Csakhogy az ima haszna nem az, hogy Istent információval lássuk el, akihez szólunk, mivel ő tud mindent mielőtt kérnénk (Mt 6:8), hanem az a célja, hogy magunkat minél inkább tudatosabbá, érzékenyebbé tegyük a szükségeink felől, és következésképp több szükség múljon el. De hogy lehetséges ez, ha az ima be van zárva egy ismeretlen nyelvbe, dialektusba?”

James Ussher (1581-1656)- érsek, az Ír hitvallás szerzője (Body of Divinity (London, 1645), pp. 6-7.:

“A Szentírás teljes kánonja teljesen befejeződött, ezért hát nekünk és mindenkinek csak a Szentírás maradt, hogy abból okuljunk a világ végéig, anélkül, hogy különleges kijelentéseket várnánk, miként a múltban… próféciákat és látomásokat… de ezek már az összes többi különleges kijelentéssel együtt megszűntek.”

Thomas Manton (1620–1677) – a Westminsteri zsinat írnoka (Works, Vol XVI., első és második prédikáció a Lk 12:48-ról):

Az elsőből: “2. Hol keressük a szükséges ajándékokat és kegyelmet: ‘ha valaki közületek híján van a bölcsességnek, kérjen Istentől’ Jak 1:5. De az eszközökkel ugyanannyira kell élned, mint az imával. Akik vágynak a tudásra és megértésre, nekik kutatniuk is kell utána, mint rejtett kincs után: Péld 2:3-5 …”

A másodikból: “Namost ezekből az ajándékokból némelyik közönséges mint az ismeret, kijelentés stb., míg mások üdvözítőek, amelyek kísérik az üdvösséget (Zsid 6:9), mint a hit és szeretet stb.. …

A közönséges ajándékok sokfélék: ” ” 1 Cor. xii. 8, 9. Egyesek helyesen tudják magyarázni az igazságot, mások életközelien tudják applikálni; egyeseknek megvan az ima és kifejezés ajándéka, mások ügyesek az ítélet hirdetésében; valakik a tagadók meggyőzésében, megint mások abban, hogy az őket hallgatókban heves érzelmeket váltsanak ki. Három genfi lelkészről megjegyezték a következőket: Vireto nemo docuit dulcius, Farello nemo tenuit fortius, nemo doctius locutus est Calvino. Senki nem tanított fület gyönyörködtetőbben Viret-nál, senki sem érvelt hatásosabban, mint Farel, és senki sem prédikált műveltebben Kálvinnál. A hallgatóság között egyesek bölcsebbek, mások nagyobb tudásúak, megint másoknak több az indulatuk. Igen, még a szentírók között is felkedehetőek különbségek: János fennköltebben, Pál racionálisabban és érvelve, míg Péter könnyedebb, gördülékenyebb stílusban ír. Ugyanígy az Ószövetségben is Ézsaiás udvarba illően, emelkedetten, Jeremis papi jelleggel és komolyan stb.. Mindegyiküknek megvan a maga sajátos karaktere és írásmódja. …

Az üdvözítő kegyelmi ajándékok között is találunk sokféleséget, noha mindegyikben meg van egy bizonyos mértékig mindegyik; hiszen az új teremtésnek nem szabad, hogy csonka legyen, vagy, hogy egy része hiányozzon; mégis némelyek közelebb állnak egy kegyelmi adományhoz, mások egy másikhoz, miként Ábrahám a hithez, Jób a türelemhez, Mózes a szelídséghez, Timóteus a mértékletességhez. És a kegyelem maga ezen sokféle temperamentumnak megfelelően működik; néhányan szerények és szelídek, mások bátrak és buzgók, egyesek siratják a bűnt, mások örvendenek Isten kegyelme csodálatának Jézus Krisztusban; egyesek példamutatóak a szigorúságban és a ösztönökhöz kapcsolódó örömöktől való megtartóztatásban, míg másik nagyon termékenyek a szolgálatban. Ugyanez igaz az apostolról is, 1Kor 7:7: “mindenkinek meg van a megfelelő ajándéka Istentől, egyiknek ilyen, másiknak amolyan” azaz: egyeseknek ez, másoknak az a különleges kiválóságuk, amellyel Istent dicsőíthetik. …

1.Kárt fog okozni neked, ha visszaélsz és nem fejleszted Isten ajándékait: [igehely] ‘Nyomorúság és szenvedés minden gonoszát cselekvő léleknek, de elsőként a zsidónak, de a pogánynak is. Jobb lesz Tírusznak és Szidónnak is az Ítélet napján, mint neked (Mt 11:22).”

William Perkins (1558-1602) – a 17.szd.-i puritanizmus atyja (The Art of Prophesying, I. rész):

“A prófétálásnak két része van: az Ige hirdetése és a nyilvános imádság. A prófétának (azaz az Ige szolgájának) csak két kötelessége van. Az egyik az Ige prédikálása, a másik az Istenhez való imádkozás a nép nevében: „Bírván … prófétálást, prófétáljunk a hitünkhez mérten” (Rm 12:6); „Add vissza a férfi feleségét, mivel próféta ő, és imádkozni fog érted és élni fogsz” (Gen 20:7). Lásd, hogy az Írásban a „prófétálni” szót mind imádságra, mind prédikálásra haszálják: „Aszáf, Hémán, és Jedutún fiai, akik prófétáljanak hárfákkal, hegedűkkel és cimbalmokkal” (1Krón 25:1); „Baál prófétái segítségül hívták Baál nevét reggeltől délig… És amikor már dél is elmúlt, prófétáltak amíg az esti áldozat ideje el nem jött… (1Kir 18:26,29). Így hát minden próféta feladata, hogy részben Isten hangjaként szóljon (prédikáláskor), és részben, hogy a nép hangjaként szóljon (imádságkor): „Ha elválasztod a drágát a gonosztól, számmá leszel” (Jer 15:19); „ És Ezsdrás áldotta az Urat, a nagy Istent. Akkor az egész nép felelte: Ámen, ámen!” (Neh 8:6). Hirdetni az Igét Krisztus nevében és helyében prófétálás.”

John Owen (1616-1683) – independens lelkész, Cromwell tanácsadója (Works IV, 518. o.):

„Azok az ajándékok, amelyek saját természetüket tekintve teljesen meghaladják a képességeinket, a Léleknek ezen adakozása régóta megszűnt, és még ahol egyesek felteszik, hogy rendelkeznek valamelyikkel, minden alapunk meg lehet rá, hogy gyanítsuk, hogy buzgalomból fakadó csalatkozásról van szó.”

(Pneumatologia):

(II. könyv: A prófécia): “Ez az ajándék korán kezdte meg működését és folytatódott végig az egyház teljes felkészülő stádiuma alatt… Az ószövetségi kánon befejeződését követően megszűnt a zsidó egyházban, míg Bemerítő János újjá nem élesztette, aki minden előtte lévő prófétánál nagyobb volt – mivel közelítette meg leginkább és ő fedezte fel a legközelebbről Krisztust, aki minden prófécia végét jelenti.”

(III. könyv: Az extatikus tapasztalat): “A Szentlélek munkája az újjászületésben nem áll entuziaszta elragadtatásokból, extázisokból, hangokból, vagy egyéb hasonlóból. Ezeket lehet, hogy tettetik egyes gyenge és becsapott emberek: de az ilyen képzelgések eltűrése; vagy mások arra tanítása, hogy ilyeneket várjanak; vagy ezek olyannak ítélése, mintha azok az Istennel való kommunikáció részét jelentenék: teljes rágalom és hamis vád, amint azt írásaink és prédikációink is tanúsítják. … a Szentlélek … az embereken hatalmát azok természetének megfelelően fejti ki. Nem jön rájuk önkéntelen elragadtatásokkal, amelyek az értelmüket elveszik, miként a gonosz lélek téríti el a megszálltak testét; a Szentlélek teljes munkája racionálisan ellenőrizhető azok számára, akik hisznek a Szentírásnak és megkapták az Igazság Lelkét, amelyet a világ nem kaphat meg.”

Thomas Watson (1620k-1686) (The Beatitudes, 140. o.):

„Bizony, éppen annyira szükség van az ordinálásra ma is, mint volt Krisztus és az apostolok idejében, annak ellenére, hogy akkor különös ajándékok működtek az egyházban, amelyek már megszűntek.”

Matthew Henry (1662-1714) – a világhírű bibliakommentátor (Preface to Vol IV of his Exposition of the OT & NT, vii):

[A nyelveken szólásról:] „Ez és egyéb prófétai ajándékok, lévén jelek, azóta már régóta megszűntek és félre tétettek, és nincs buzdításunk, amely az újjáéledésükre készítene minket; ám ezzel szemben a Szentírás felé vagyunk irányítva, hogy azt tekintsük biztosabb prófétai szónak, biztosabbnak, mint a mennyei hangok; és a Szentíráshoz vagyunk irányítva azért is, hogy kutassuk, és, hogy ragaszkodjunk hozzá…”

Edward Reynolds (1599–1676) – westminsteri atya, püspök (Works, vol. v (1826), pp. 152-153.):

“A Lélek nem jelent ki úgy nekünk igazságot, mint régi megnyilvánulások idejében a prófétáknak és apostoloknak, – nem jelent ki isteni és közvetlen inspiráció útján, vagy egyszerű átszellemülés útján: hanem amit kijelent, azt a Szentírás által és abból teszi…

A Szentírás… az egyedüli szabálya a nézeteltéréseknek. …Tehát az egyedüli világosság, amely által a különbségeket el lehet boronálni, az az ige, amely Isten kijelentett akaratának teljes kánonja: mivel az Úr ma már nem jelenti ki magát, minként korábbi időkben tette álmok vagy látomások, vagy egyéb közvetlen módok útján.”

John Lightfoot (1602–1675) – westminsteri atya, egyetemi rektor (Works, ed. Pitman, vol. 6, p. 286.):

“‘Vajon mennyien tudakozódnak Istennél kétségek között, mint Izrael tette?’ Röviden azt kell válaszoljam, hogy Istennek igéjéből kell ezt tenni, ‘a törvényből és a testamentumból’: Isten írott szavából. … Nincsen más módja, ahonnan tudakozódhatnánk Istennél, egyedül csak a Szentírásból lehet.”

William Whitaker (1548-1595) – anglikán puritán (Disputatio De Sacra Scriptura. . . . (1610); ET, A Disputation on Holy Scripture,
Against the Papists, Especially Bellarmine and Stapleton,
(Cambridge: The University Press, 1849). VIII. Fejezet, 6 kérdés. A Szentírás szükségességéről, p. 521.):

“Isten nem tanít minket látomások, álmok, kijelentések, próféták útján, mint a régieket, hanem egyedül a Szentírás által; ezért ha megmenekülünk, szükségszerűen ismernünk kell az Írásokat.”

David Dickson (1583 k.–1663) – skót teológus (Truth’s Victory Over Error – 1684, 3. kérdés – ez a Westminsteri hitvallás apológiája):

“3. Kérdés. – Isten akaratának korábbi kijelentésének módjai népéhez megszűntek?
-Igen.
-Ez esetben, nemde tévednek az entuziaszták és kvékerek, akik azt állítják, hogy az Úr még nem szűnt meg akaratát olyan módokon kijelenteni, ahogyan azt az Ószövetségben tette?
-De igen.
-Milyen érvekkel cáfolhatjuk meg őket?
-Elsősorban azzal, hogy Isten a múltban sokféleképpen jelentette ki magát az atyáknak a próféták által, és ez utolsó napokban Fia által jelentette ki magát nekünk, Zsid 1:1-2. Az apostol az Újszövetség idejét nevezi utolsó napoknak, mivel ezen ido alatt nem szabad több módosításra, igazításra számítani, hanem mindennek meg kell maradnia hozzátétel, vagy elvétel nélkül, miként azt Krisztus tanította és rendelte, egészen az utolsó ítéletig; Lsd. Jóel 2:18; Apcs 2:17. A régi közlési módok a következők voltak:
Először, inspiráció: 2 Krón 15:1; Ézs 59:21; 2Pt 1:21.
Másodszor, látomások: 3Móz 12:6,8.
Harmadszor, álmok: Jób 33:14-15; Gen 40:8.
Negyedszer, Urím és Tummím: 3Móz 27:21; 1Sám 33:7-8.
Ötödször, jelek: Gen 32:24; 2Móz 13:21;
Hatodszor, hallható hang: 2Móz 20:1; Gen 22:15.
Mindezek befejeződnek az Írás kialakulásával, 2Móz 17;17:14. amelyik a legbiztosabb és tévedhetetlen módja Isten kijelentéseinek, amikor az Ő népéhez szól.”

John Ball (1585–1640) – nonkonformista lelkész, nagy hatással volt a westminsteri atyákra (The Principal Grounds of Christian Religion/A Short Catechism, 4-5. o.):

“-Mit nevezel Isten Igéjének?
-A közvetlenül inspirált Szentírást, amely az ó- és újtestamentumi könyvekből áll 2Tim 3:16.
Ez a Szentírás korábban különféle módokon jelentetett ki Zsid 1:1, így inspirálás útján 2Krón 15:1;  Ézs 59:21; 2Pt 1:21. A szívbe való felírás útján: Rm 2:14. Látomásokon keresztül: 3Móz 12:6,8; Apcs 10, 10:11; Apcs 1:10. Álmok útján: Jón 33:14-14; 1Móz 40:8. Urímmal és Tummímmal 4Móz 27:21; 1Sám 30:7-8. Jelekkel: 1Móz 32:24; 2Móz 13:21. Hallható hangon keresztül: 2Móz 20:1,2. Gen 22:15 és végezetül írás által 2Móz 17:14. Ezt a kijelentett igét nevezzük Írásnak és Szentírásnak…”

Hercules Collins (1646-1702) – kálvinista baptista lelkész (Ortodox Katekizmus – 1680, Előszó):

“És ha Isten bárkit olyan igazságra vezet, amelyet az illető igaztalan okból elfolyt, akkor is Isten fog ítélni végül, nem pedig az ember. És amiben pedig nem tudunk sehogyan se megegyezni, azt meghagyjuk Jézus Krisztus visszajövetelére, miként azt a régi egyház is tette bizonyos nehéz esetekben, hogy várt, amíg a pap használta az Urimot és Thummimot, hogy kifejezésre juttassa azokon keresztül Isten akaratát.”

Matthew Poole (1624–1679) – nonkonformista lelkész (Kommentár, 1683):

1Kor 12:6: “különféle megnyilvánulások voltak, ahogyan bírtak a különleges ajándékokkal és erőkkel, amelyeket Isten adott néhányaknak az egyház első megalapítása idején azok kedvéért, akik még nem hittek.”

1Kor 12:8-10: “Különféle értelmezések vannak az itt felsorolt konkrét ajándékokra, és ez nem is csoda, tekintve, hogy ezek a különleges ajándékok megszűntek, és így hátrányban vagyunk annak meghatározására, hogy pontosan mit kell értenünk az itt leírt kifejezések alatt.”

“prófétálás, amely általánosságban Isten akaratának kijelentését jelenti, akár jövőbeli eshetőségek előre megmondása formájában, akár olyan formában, hogy megnyitják a Szentírást prédikálással vagy tanítással.”

“lelkek megkülönböztetése; olyan hatalom, mely által Isten az ősegyházi időben evangéliuma további tekintélye és hihetősége érdekében, egyes emberekkel közölt valamennyit a saját kiváltságából, hogy megkülönböztethessék az emberek belső gondolatait és szívét…”

“nyelvek különféle nemei”, azaz egy olyan erő, amellyel lehetett értekezni másokkal különféle nyelveken, amint azt az Apcs 2:8-ban is olvassuk.”

“a nyelvek fordítása/magyarázása: ez egy sokszínű ajándék abból adódóan, hogy a nyelvek nemei is sokfélék; feltehetőleg néhányan azok közül, akik beszéltek különféle nyelveken nem tudták fordítani/magyarázni, amit elmondtak.”

1Kor 12:28: “próféták úgy tűnik azok, akik vagy Isten Lelkétől vezetve előre megmondták a jövőbeli eshetőségeket, (ilyen volt Agabus, akiről az Apcselben olvasunk és még mások az ősegyházban), vagy pedig különleges és közvetlen kijelentés útján értelmezték a Szentírást”

“különféle nyelvek; azok, akik különféle nyelveken beszéltek, és ez a képesség ajándék volt, mint korábban láttuk, nem adatott mindenkinek, hanem csak néhányaknak az ősegyházban.”

1Kor 13:2: “korábban megmutattuk, hogy a prófétálás ajándéka egy különleges erőt vagy képességet jelölt, amely által egyesek a korai időkben képesek voltak kijelenteni Isten szándékát és akaratát,”

1Kor 14:6: “Tegyük fel Isten megadta nekem a képességet, hogy beszéljek nyelveken; tegyük fel, hogy odamegyek hozzád és megszólalok arab, szittya vagy pártus nyelven, mi hasznod származna ebből?”

Samuel Rutherford (1600-1661) – skót presbiteriánus lelkész, egyfajta 17.szd.-i pallérozottabb Kálvin (The Due Right of Presbyteries, 1644 – az egyházi tisztségekről, 205/06. oldal:) “Backed with the gift of tongues” kezdetű rész.

“2. A nyelvek(en szólás) ajándékával és a csodatevéssel felruházva; ez egy lényegi különbség az apostolok és a rendes lelkipásztorok között; de az előbbi, a lelkészi foglalkozás az evangélium hirdetésével minden nemzet részére, és a másik, nevezetesen a térítés: közös tulajdonsága mind az apostoloknak, mind a lelkipásztoroknak.”