Benjamin B. Warfield

Egy sorozat első része következik, amely a protestáns ortodoxia és ortodox kálvinizmus színtisztán antikarizmatikus-antikontinuacionista jellegét mutatja be. A karizmatizmus enyhe és durva válfajai egyaránt kívül esnek az egészséges ortodox tanításon. Ez a sorozat elsősorban nem exegetikai, hanem a karizmatikus és kontinuacionista tévtanítások és a biblikus kálvinizmus egyháztörténeti elválasztására törekszik, a mára is kiterjedően.

Bevezetés

Ezt a gyűjteményt azért indítjuk el, mert szükségessé vált a protestáns ortodoxia, és azon belül is főleg az ortodox kálvinizmus álláspontját lefektetni a csodás karizmák tovább éléséről. Szükségessé vált ez azért, mert hazánkban jópár karizmatikus egyház létezik, továbbá az olyan gyülekezetek is egyre inkább teret nyernek, ahol toleránsak a karizmákat illetően, és azokat bizonyos állítólagos “enyhébb” formában engedélyezik is, sőt mi több, egyenesen buzdítanak a gyakorlásukra, annak ellenére, hogy igazából ők maguk sincsenek teljesen tisztában vele, hogy melyik állítólagos ajándékot pontosan milyen formában kell várni és elfogadni. Velük szemben, mi ortodoxok kijelentjük, hogy az EGYEDÜLI legitim álláspont a csodás karizmákról a megszűnéspártiság (szesszacionizmus) nézete (plasztikusan: ma már nem kapunk kijelentéseket a Biblián kívül, nem gyógyítunk kézrátétellel leprásokat; és nem beszélünk idegen nyelveken verejtékes tanulás nélkül stb..), illetve ennek különböző megnyilvánulási formái -ugyanis eltérő változataival találkozhatunk, később látni fogjuk, mégis mindegyik szesszacionista. A hithű egyház mindig is ezen állásponton volt, ennek eredményei lettek a Westminsteri és Londoni Baptista hitvallások szesszacionista cikkelyei (1. fejezetek).

Természetesen ezek a cikkelyek nem a semmiből teremtődtek hirtelen, hanem az ortodox hitvalló protestáns gyülekezetek, és a teológus atyák egyöntetű, korábban is meglévő véleményének adtak csak hangot. Akik nem fogadták el a csodás karizmák elmúlását (közvetlen isteni kijelentések a híveknek, apostoli csodák, apostoli gyógyulások stb.), ők nem voltak mások mint a kvéker tévtanítók, akik a Szentírástól is függetlenítették a keresztény tapasztalatot (a karizmatikusok is ugyanezt teszik sajnos). Tőlük természetesen minden ortodox protestáns elhatárolódott. Sajnos napjaink kontinuacionistái és karizmatikusai éppenhogy a kvéker “tapasztalat” és hitélmény visszahozatalán, újra integrálásán fáradoznak. Ilyenek többek között, John Piper és Wayne Grudem, illetve Sam Stroms is (a néhai John wimber szintén). Esetük azért is szomorú, mert sokan közülük máskülönben evangéliumi tanításokat adnak, mégis a Szentlélek ajándékainak mai használata területén kvéker eretnekségeket csepegtetnek a híveikbe. Az ő tanításaikra hallgató gyülekezetek és lelkészek miatt szükséges markánsan leírni az ortodox kálvinista álláspontot, amely velük diametrális ellentétben van.

Az alábbi lista tartalmaz néhány lutheránus teológust is, tekintve, hogy kevesebb kálvinista atya volt a kontinentális Európában, így bővítjük a listát. Érveléseikkel nem foglalkozunk most, hiszen azzal egy másik portál rendszeresen részletesen foglalkozik, mindazonáltal kijelenthetjük, hogy egészen egyszerűen a következő igehelyeket használták: Apcs 2, az 1Kor 14, a Zsid 1, és a Jelenések végét a kijelentések megszűnéséről. Teljesen eltévedt a modernkori kontinuacionista kritika, amely pl. az 1Kor 14-et akarja karizmatikusan értelmezni. A fentebbi igehelyek (hozzávéve még a Dán 9-et és a Deuteronómium tiltó parancsait is) EGYÉRTELMŰEN Isten közvetlen kijelentéseinek és az apostoli csodatevéseknek a lezárulásáról szólnak. Aki ez nem hiszi el, akinek az Írás számos helyen történő egyértelmű, párhuzamos leírása nem elég meggyőző: az legyen toleráns a nyitott kánon (mormoni) véleményénél, vagy a ma is működő isteni tekintéllyel bíró apostolok gyakorlatával kapcsolatban is! Csakhogy mi ezt elutasítjuk mindenestül, mert ez a kvéker, illetve a római katolikus hittípus velejárója, amelynek semmi köze nincsen a Sola Scriptura protestáns alapelvünkhöz.

Igaz, hogy volt kettő vagy három ismertebb puritán atya, akik részben megengedőek voltak bizonyos karizmák mai megnyilvánulása kapcsán, azonban velük szemben több száz (!!) kortársuk áll. Velük részletesen fogunk foglalkozni, külön írásokban, de röviden már most ítéletet alkotunk róluk. Vagy tévedtek, vagy nem voltak eléggé kiforrottak, átgondoltak, mert 1) összekeverték a gondviselést és a Szentíráshoz kötött illuminációt a közvetlen kijelentéssel. Azonban ők többnyire 2) ambivalensek, vagy egyértelműen önmaguknak is ellentmondóak voltak. 3) Még ők sem hittek abban, hogy a nyelveken szólás nem valós, földi nyelveken történhet. Azaz még ők sem hittek a nyelveken szólás továbbélésében, egyedül a prófétaság és csodatevés területén álltak szemben az ortodox állásponttal (de némelyikük még a csodatevést se fogadta el). Ennélfogva az ő személyük felemlegetése teljesen kontraproduktív, egyáltalán nem úgy írtak ők, mint a John Wimber, vagy Sam Stroms-féle rajongók. Sokkal inkább egy elővigyázatos álláspontot képviseltek, mint amilyet Robert L. Saucy is Are Miraculous Gifts for Today? c. gyűjteménybe írott esszéjében. Ez az álláspont elég közel áll a szesszacionistához, nem véletlen, hogy a nevezett műben a Gaffin-Saucy (szesszacionista és elővigyázatos) páros áll szemben a Storms-Oss (harmadik hullám és pükösdi-karizmatikus) párossal – utóbbi két író nézetei között a laikus olvasó előtt semmi jelentős különbség nincsen (!).

Egyébiránt, jelen író személyes tapasztalata is az, hogy a kontinuacionisták az elméletben megengedő, de elővigyázatos, óvatos álláspontot is igen nehezen viselik el, már arra is körülbelül ugyanúgy reagálnak, mint szesszacionizmusra (azaz pl. ha valaki a nyelveken szólást nem engedi meg, csak a prófétálást). De ez ha jobban meggondoljuk nem is annyira meglepő: elvégre ők ugyanolyan rajongók, mint a fősodorbeli karizmatikusok, csak próbálnak kicsit diszkrétebbnek tűnni (ennek ellenőrzésére elég bármit olvasni pl. Sam Stormstól). Tulajdonképpen velük kontrasztba állítva az állítólagos “kontinuacionista” puritánok álláspontját úgy is nevezhetnénk, hogy legalább félig szesszacionisták voltak ők is, hiszen nem csak a mai nyelveken szólást utasítják el, hanem gyakran még az apostoli csodatevést is (velük később részletesen foglalkozunk). Tehát hála Istennek a reformáció történetében nem igaz, hogy sok “kontinuacionista” volt, hiszen: először is, alig voltak néhányan; másodszor, a karizmatikus kvékerek konkrét megnyilvánulásai már nekik is sok volt, velük szemben a szesszacionista atyákat védték meg (ellenben a mai karizmatikusoknak nem sok ellenvetése lett volna a korabeli bibliásabb kvékerekkel szemben); harmadszor, a nyelveken szólás megszűnését (vagy pl. a csodatevés karizmájának megszűnését) ők is vallották a fősodorbeli szesszacionistákkal közösen. Tehát Sam Stormshoz és Wimberhez képest igenis szesszacionistáknak számíthatóak, és Stormsék dorgálásából bőven kapnának ők is, ha ma élnének. De még egyszer mondanám, hogy 2-3 ilyen súlyosabb puritán volt csak (ugye érezzük a nagyságrendeket). Nekik külön magyarázatot fogunk szentelni.

A karizmatikusok által felhozott egyéb személyekkel, hivatkozási példákkal, akik nem puritánok, megint egy másik külön írásban fogunk foglalkozni. Őket igazán könnyű lesz leválasztani a kálvinista hagyatékról. De elég is legyen a beszédből, pusztán már egyedül az alábbi lista is igazolja (amely még nem is tartalmazza az angolszászokat), hogy a protestáns ortodoxia elutasítja a csodás karizmák (prófétálás, nyelvek, gyógyítók, csodatevők stb.) mai várását, mégpedig biblikus alapon teszi ezt. Tehát azokat nem hirdetni kell, hanem megmagyarázni, hogy miért szűntek meg az apostoli és prófétai tisztséggel együtt.


Az óegyház

Egyetlen óegyházi példával indítunk, pusztán annak érzékeltetésére, hogy a megszűnéspárti álláspont már az óegyházban is megtalálható volt.

Khüszosztomosz (Aranyszájú János) (347-407)- egyházatya („Homilies in First Corinthians”, Philip Schaff, ed., The Nicene and Post-Nicene Fathers of the Christian Church, Vol. 12 (Grand Rapids Eerdmans, 1956), p. 168.):

„A homályosság [a nyelveké] az abból adódó tudatlanságunk miatt van,  hogy megszűntek, és mivel így van, olyasmi többé nem történhet, ami akkor történt.”

A többi egyházatyával máskor foglalkozunk. Most a reformátori éra következik.


A reformátori éra

Zwingli Ulrich (1484-1531) – svájci kálvinista reformátor (Commentarius, Kálvin János Társaság Budapest, 1999, pp. 142-143):

„Pál a Kor. írott I. levelének XIV. fejezet 29. és következő verseiben így szól: „Az írásmagyarázók közül is ketten vagy hárman szóljanak, a többi pedig ítélje, hogy ha Istentől valami másnak jelentetik meg a mellette ülőknek, az első hallgasson. Mert egyenkint mindnyájan magyarázhatjátok az írást, hogy mindenek tanuljanak és vigasztalást vegyenek. És a magyarázóknak értelmeik a magyarázóinak ítéleteik alá vettettek”. A mondottakból világos, hogy Isten igéjét hajdan egészen másképpen olvasták, értelmezték, mint most, mert nem csak a hivatásszerű írásmagyarázóknak volt szabad az egyházban az igéről beszélniük, hanem a többieknek is szabadságukban állott elmondaniuk azt, a mit a lélek nekik kijelentett. Ha e szokás nem szűnt volna meg, nem csúszott volna be annyi tévedés Krisztus egyházába, mert mindig vannak az egyházban, a kik a mennyei lélek erejével felismerik a tanítónak álnokságát, mi ha napfényre kerül, az erőszakos félremagyarázás veszedelme megszűnik, a mely onnan támadt, hogy az írásmagyarázók értelmeiket a magyarázóknak alá vetni nem akarták. Ebből az is világos, hogy ezen értelmezők sugallatot Istentől nem nyertek, a kik az írásmagyarázó testvérekre nem hallgattak, holott az Írásnak igaz értelmezői ezt nem teszik. Idők folyamán a dolog oda fejlődött, hogy bárki bármit mond is az írásmagyarázat helyén, a szószéken, azt kész igazságnak veszik, ha pedig valaki nem veszi annak, ha véleménye ama értelmezéstől bármily csekély mértékben elüt, az üldözésnek teszi ki magát.”

Heinrich Bullinger (1504-1575) – svájci kálvinista reformátor, a II. Helvét hitvallás írója (A keresztyén vallás summája: a Szentírás, 8. és 9. fejezet):

“A szent Biblia tehát tökéletesen, érthetően és tisztán tanítja a teljes Istennek tetsző életet, és Urunknak, Istenünknek egy vallás vagy istentisztelet sem kedves azon kívül , amit Ő maga szerzett, és igaz Igéjével tanúsított, kinyilvánított és lerögzített. Ebből mindenki rájöhet arra, hogy a vallási dolgokat érintő vitás kérdésekben nem szabad más eszközzel dönteni vagy megoldást találni, mint egyedül Isten igaz Igéjével, a Bibliával. Mert csak az Írásból ismerjük meg, mi az, ami Istennek tetszik és mi nem; és mi az igaz vagy a hamis hit, mit kell hinni vagy nem hinni, mit kell tenni vagy nem tenni.

Ami bármikor az Írással ellentétes vagy nem aszerint van és nem azon alapszik, és belőle nem következtethető vagy olvasható ki, annak jogosan nincs semmilyen érvénye, és nem szabad sem hinni, sem elfogadni, el kell vetni, tagadni kell és kerülni. Ez érvényes mindenkivel szemben, bárki legyen is az, bármilyen tiszteletreméltó vagy tanult, bármennyi csodát és jelet tett is, vagy látomásokat és jelenéseket látott volna is, hogy mostanság ír és tanít, vagy mindez korábban történt volna meg. Érthető, írásos és nagyon találó isteni parancsunk van erre nézve. Akinek kedve van, olvassa el az 5Móz 13:1-5 és 18:9-22-t. Ezt leírni túlságosan hosszadalmas volna.”

Luther Márton (1483-1546) a reformáció elindítója (Luther’s Works, ed. Jaroslav Pelikan, Saint Louis: Concordia Publishing House, 1970, volt 24, 365-366.):

Szerinte kétféle prófécia van. Az egyik az ószövetségi, ez inkább a polgári kormányzattal és a földi ügyekkel foglalkozott, ez gyakoribb volt az ÓT-ban, mint az ÚT-ban. A másik az újszövetségi, “még mindig jelen van az egyházban, de nem olyan erősen, mint az apostolok idejében. Mi is előre tudunk jelezni bizonyos dolgokat, de csak akkor, ha azokat az apostolok könyveiből tanultuk.”

Philipp Melanchthon (1497-1560) – lutheránus reformátor (Az ékesszólás dicsérete, in: Retorikák a reformáció korából, Csokonai könyvtár):

„Ezért, akiket az istenfélelem igyekezete tart hatalmában, azok akár Krisztusnak, akár az egyház nyilvános szükségének azt a feladatot teljesítsék, hogy a helyesen beszélés művészetét tanulják. Pál is erre szólít fel, amikor helyesli Korinthoszban a nyelvek tudományát, s illendő volna, hogy az ő tekintélye valóságban is érvényesüljön nálunk, akik folyton emlegetjük őt.”

Martin Bucer (1491-1551) – a nagy strasbourgi reformátor (A Review of the Book of Common Prayer by Martin Bucer, pp. 36-37.):

“Ez a fogalmazás a legteljesebb összhangban van a Szentírással, kivéve a csatolmányt, a betegek megkenését illetően. Ugyanis úgy tűnik, hogy ez a rituálé sem nem ősi, sem nem hagyja jóvá a szentek egyik bevett példája, hanem egy apostoli cselekedet esztelen utánzásából ered, amelynek megtételére a lelkészi hivatalnak (tisztségnek) sem parancsa, sem képessége nincsen, hogy utánozza. Az apostolok gyógyították a betegeket, megkenték őket olajjal; erre a csodás ajándékra utalnak nyilvánvalóan Jakab apostol szavai; és Beda is ekként magyarázza őket.”

Kálvin János (1509-1564) – a kálvinizmus megalapozója:

Vele külön cikkben foglalkozunk, mindazonáltal róla elmondhatjuk, hogy teljes mértékben szesszacionista volt. Ez nem összekeverendő azzal, hogy toleráns volt a nem szesszacionista álláspontúak felé is – bár ilyenekkel nem valószínű, hogy találkozott. Amikor a kortárs apostolokra és prófétákra utal, akkor Lutherre gondol, akit prófétaként tisztelt. De még egyszer hangsúlyozzuk: ő maga a megszűnéspártiságot tartotta a legjobbnak és maga is azt vallotta.

Az 1567-es Debreceni Hitvallás (De Secundo fejezet):

“Hát a Christus példáját abból nem kell követni, csak abba kell követni Christust az Apostolokat, akkibe Isten parantsolja. De Christus ezt nem parantsolta, hogy harmintz esztendős korban keresztelkeggyünk, mert nem sokan érik azt. Hát átkozott akki abba majomkodik parantsolat nélkül, akkit Isten nem mond: A példa nemjó parantsolat nékül: Christus sem ött, sem itt negyven napig: A tengerön járt, csudákat tött, hát te is azt míeld: Ha nem míelhed ne majomkoggyál. Exempla non valent sine lege.”


A kálvinista skolasztika kora

Francois Turretini (1623-1687)- a Genfi Teológiai Akadémia igazgatója (Elenkhtikus Teológia):

(3.kötet; 18/XIII, 11, 12): “A csodák akcidentálisok és a különleges kegyelmi ajándékok az egyháznak csak egy időre adattak, nem mindenkorra; a kereszténység első alapítására, nem pedig annak folytatódására.” … “A prófétálás lelke… Ha ez az egyház egyik jele volna, akkor ma is minden nap új próféciákra kellene számítani (ami abszurd elgondolás).”

(1.kötet; 1/VIII, 6.): “Namármost a prófétaság ajándéka az Újszövetség alatt ideiglenes volt…”

Wilhelmus á Brakel (1635-1711)- holland atya, a nadere reformáció országszerte híres személyisége (De Redelijke Godsdienst – A keresztény ember értelmes szolgálata):

(1. kötet, 36. oldal, Isten Igéjéről): “János ezt a tiltást a Jelenések könyve legvégére rakta, hogy azzal a teljes kijelentett és lejegyzett Isten Igéjét és akaratát lezárja. Ezen tiltás oka ugyanaz, amely a Szentírás össze könyve folytatásának tiltásának oka: hogy Isten kizárólag azokat az írásokat ihlette és másokat nem.”

(57. oldal, ibid.): “Mózes és a próféták különleges kijelentéseket kaptak Istentől azon célból, hogy ismertté tegyék és lejegyezzék őket. Azonban ennek a gyakorlatnak nem volt folytatása, ami a rendes tanítókat illeti, sem az Ó-, sem az Újszövetségben.”

(1. kötet, 534. oldal, A keresztény ember prófétai kötelezettségeiről): “Tapasztalni fogjátok, hogy mások tanítása közben még több rálátást fogtok nyerni ezekre a dolgokra, míg mások feddése szintén rátok fog nehezedni. Míg másokat buzdítotok, magatok is felbuzdultok; mikor vigasztaltok, ti magatok is növekedtek hitben és vigaszban, és örülni fogtok. Mindez egybe véve, kétségtelenül meg fog érinteni titeket és arra ösztökél majd, hogy még elszántabban tegyetek eleget feladataitoknak, mint próféták.”


A kálvinista ortodoxia későbbi képviselői, örökösei

Jonathan Edwards (1703-1758) – az amerikai Kálvin János (Charity and its Fruits, 29. o.):

“A különleges ajándékokat illetően, azok „azon célra adattak, hogy megalapozzák az egyházat a világban. De mivel a Szentírás kánonja összeállt, és a keresztény egyház teljesen mértékben megalapíttatott, ezen különleges ajándékok megszűntek.”

George Whitefield (1714-1770) – amerikai evangelizátor (Second Letter to the Bishop of London, Works, Vol. IV, 167):

„a karizmák, a csodás ajándékok az ősegyháznak adattak… már régen megszűntek…”

Charles Hodge (1797-1878) – a Princeton-i egyetem igazgatója, amikor az még az ortodox kálvinizmus bástyája volt (Systematic Theology, Vol. I. Hendrickson Publishers, Peabody – Massachussetts, 2008, p. 98.):

„Az ószövetségi korszak alatt a Lélek valóban kijelentette az elmének Isten szándékait; de csak kiválasztott személyekkel történt ez meg, a prófétákkal, akiket Isten meghatalmazott, hogy isteni üzenethordozók legyenek, és akiknek az útmutatásait úgy kellett fogadni, mintha közvetlenül Istentől jöttek volna … az újszövetségi korszak alatt, a mi Urunk tizenkét embert választott, akiket megajándékozott az evangélium teljes ismeretével, akiket tévedhetetlen tanítókká tett, és a többi embertől azt kívánta meg, hogy a tanításukat úgy fogadják, mint Isten szavait. Igaz, hogy az apostoli korszak alatt volt alkalmi kommunikálás a prófétai személyeknek címezve. De eme „prófétálás ajándéka”, azaz annak ajándéka, hogy valaki a Szentlélek ihletése alatt tud szólni, megfelelt a csodák ajándékának. Mindkettő egyértelműen megszűnt azóta.”

(A kommentárjaiban az adott igeverseknél):

1Kor 12:8: Azért az apostolokról és prófétákról gyakran ugyanazt olvassuk, hogy ugyanaz az ajándékuk, csak eltérő mértékben. Ef 2:20, 3:5; 4:11. E két tisztség között az a jellegzetes különbség, hogy az apostolok állandó és plenáris inspirációval bírnak, míg a próféták alkalmival és részlegessel.

1Kor 12:10: A prófécia. Ezen ajándék természete világosan el van magyarázva a 14. fejezetben. Alkalmi inspirációt és kijelentést jelentett, nem egyszerűen vagy általánosan a jövőhöz való viszonyulást, mint Agabus esetében Apcs 11:28, hanem vagy valami újfajta kommunikációt a hit és kötelességek dolgában, vagy egyszerűen közvetlen impulzust vagy segítséget a Szentlélektől, hogy már ismert igazságot bemutassanak, úgy, hogy annak következménye a meggyőzés és megtérés legyen, vö. 14:25-t. A különbség a próféta és apostol között, mint korábban láttuk, az volt, hogy míg az apostol állandóan ihletett volt, tanítása állandóan tévedhetetlen volt, addig a próféták csak alkalmanként voltak tévedhetetlenek. A hétköznapi tanítók nem voltak ihletettek, és a saját tudásukból és tapasztalatukból beszéltek.

1Kor 12:28: Másodsorban minden tisztség feltételez egy megfelelő ajándékot. Senki nem lehet apostol a tévedhetetlenség ajándéka nélkül; próféta sem lehet valaki az ihletettség ajándéka nélkül… harmadsorban, az, hogy valamely tisztség létezett az apostoli egyházban az még nem bizonyítja, hogy az egy maradandó tisztség. Abban a korban számos spirituális megnyilvánulás és ajándék volt jelen, hogy az egyház terjedhessen és szerveződhessen, ami ma már nem szükséges. Nincsenek többé prófétáink, sem csodatévő erőink, sem nyelvi ajándékaink.

1Kor 13:2: A misztériumok titkok, értelemmel felfedhetetlen dolgok, amelyeket egyedül az Isteni kijelentés tehet nyilvánvalóvá. És a prófétálás ajándéka volt a kijelentés ajándéka, amely által azok a misztériumok közöltettek lsd. 14:30.

1Kor 14:6: 1Kor 14:6. Nem négy, hanem csak két fajta mód merül fel ebben a versben. A kijelentés és prófécia az egyik; az ismeret és tan a másik. Aki kijelentéseket kapott próféta volt, akinek az ismeret szava volt a birtokában, az pedig tanár volt.

Róm 12:6: [a prófétálásról] Az ajándék, amiról Pál itt ír, nem annak képessége, hogy megjósoljuk a jövőt, hanem egy közvetlen alkalmi inspiráció, amely során a fogadó, mint Isten szája közli a konkrét üzenetet, amelyet kapott, akár oktatásra, akár buzdításra, akár vigasztalásra.

James Buchanan (1804-1870) – skót rendszeres teológiai professzor  (The Office and Work of the Holy Spirit, 34. o.):

„A Lélek csodás ajándékai már régen vissza lettek vonva. Ideiglenes céllal működtek.”

James Henley Thornwell (1812 – 1862) – déli presbiteriánus teológiaprofesszor (The Collected writings of James Henley Thornwell, 4. kötet – „The call to the minister”):

„Az elv, amellyel a mi alapvetéseink igazolják magukat az az, hogy amikor egy tisztségnek lényegét képező ajándékok elmúlnak, akkor szükségszerűen az a tisztség is elmúlik. A csodás ajándékok elengedhetetlen részét képezték a prófétáknak és apostoloknak, és megszűnésükkel a próféták és apostolok tisztsége is megszűnt.”

Robert L. Dabney (1820-1898) – déli presbiteriánus teológiaprofesszor (“Prelacy a Blunder,” Discussions: Evangelical and Theological, Vol. 2, 236-237):

„Miután a korai egyház megalapíttatott, a természetfeletti ajándékok már nem szükségeltettek és Isten, Aki sohasem pazarló adományaiban, visszavonta őket… a csodák, ha hétköznapivá válnának, megszűnnének csodáknak lenni, és csak úgy utalnának rájuk, mint hétköznapi természeti törvényekre.”

(Discussions: Evangelical and Theological, 2:26,27):

„Az egyház mindig is azt tanította, hogy senki se hirdesse az evangéliumot, hanem csak az, akit Isten arra hívott. Ennek a bizonyítékát nem ott kell keresni az Írásban, ahol egy speciális isteni elhívás adatott az ószövetségi prófétáknak és papoknak, vagy apostoloknak, jóllehet e szakaszokat gyakran félremagyarázták… Az ezen speciális tisztségekre vonatkozó elhívás rendkívüli volt és különleges kijelentés útján történt, amely a korabéli teofániák és inspirációk idejéhez illett. Ám az az idő elmúlt, és Isten már kizárólag gondviselésén keresztül kormányozza egyházát, és azon keresztül, hogy a Szentlélek az írott Szentírást alkalmazza.

Mi akkor az evangéliumi szolgálatra való elhívás? Mielőtt megkísérelném megválaszolni ezt a kérdést, tiltakoznom kell az elhívásról szóló homályos, misztikus és fanatikus elképzelések ellen, amelyek sokakat meggyőztek, mégis amellyel kapcsolatban azonban sajnálom, de ki kell jelentenem, hogy egyes keresztények egy nagyon bibliátlan tanítást melengetnek a keblükön. Egyesek azt képzelik, hogy hangot hallanak, vagy valamilyen benyomást éreznek, vagy léleknek adott impulzust, alig tudják, hogy mit vagy honnan, és ez az, amely a lelkészi szolgálatra kényszeríti az embert minden racionális vagy bibliai megfontolás nélkül… Van bármilyen másik nekünk adott kifejeződése Isten akaratának a Biblián kívül? … A szolgálatra való elhívás tehát, mint minden más szolgálat, Isten kijelentett igéjében lévő tanítások között keresendő. A Szentlélek megszűnt további közvetlen kijelentéseket adni. Egyetlen értelmes felnőtthöz sem beszél más médiumon keresztül, mint Igéjén keresztül, amelyet az értelmünkre és lelkiismeretünkre alkalmaz kegyes fényével. Bármi egyebet keresni babonaság. Míg a próféták és apostolok elhívása különleges kijelentés volt, addig a lelkész elhívását joggal nevezhetjük Bibliának megfelelő elhívásnak.

Benjamin Warfield (1851-1921) – szintén a Princetoni teológiai szeminárium igazgatója:

Tőle nem idézünk tekintve, tekintve, hogy az összes kontinuacionista és karizmatikus tőle idéz, ha bele akar rúgni a történelmi szesszacionizmusba. Warfield szemére leginkább azt vetik, hogy exegetikailag nem bizonyítja be híres művében a csodás karizmák megszűnését. Hála Istennek Warfield erre már nem szorult rá, hiszen az összes puritán és az összes kontinentális teológus megtette helyette már 2 évszázaddal (!) korábban. Így hát Warfieldnek semmi szégyenkeznivalója nincs, ő csak hűséges ápolója volt a kálvinista ortodoxiának. Viszont az őt kikezdő kontinuacionistáknak és karizmatikusoknak annál inkább van szégyellnivalójuk, hiszen az ő megközelítésük  teljességgel ismeretlen volt a kálvinista egyházban, de még a prekálvinista egyházban is, kivéve az eretnekmozgalmakat, mint a montanisták, egyes tévtanokat halmozó egyházatyákat, a katolikusokat, a kvékereket, a német pietisták kriptokatolikus részét, és néhány francia közösséget, ahol ténylegesen szélsőséges karizmatikus megnyilvánulások voltak (amelyek mai verzióitól még a mérsékelt karizmatikusok is elhatárolódnak).

John Gresham Machen (1881-1937) – az Orthodox Presbyterian Church (OPC) alapítója ([1918, pp. 1-33]. Christian faith in the modern world (Kindle Locations 2476-2479). Monergism Books.):

„A természetfölötti kijelentés, a többi csodával együtt megszűnt, amikor Jézus utolsó apostola meghalt. Ha bővebb információt szeretnél kapni arról, hogy miért szűntek meg a csodák, és velük a természetfölötti kijelentés, úgy gondolom, megkaphatod, ha például B. B. Warfield „Counterfeit Miracles” („Hamis csodák”) című kiváló könyvéhez fordulsz.”

Gordon H. Clark (1902-1985) – Az OPC társalapítója, keresztény filozófus, teológus (“The Christian and the Law”, in Essays on Ethics and Politics, ed. John Robbins (Jefferson, MD: The Trinity Foundation, 1992), pp. 19-20):

“… a keresztény élet terjedelmesebb a Bibliánál [idéz másvalakit a szerző]; olyan helyzetekkel is szembesülünk, amelyeket a bibliai parancsok nem fednek le, így hát extra információkért Istenhez kell menni, hogy megtudjuk, mit tegyünk. Elvégre mi rossz van abban, ha odateszünk valamit a Biblia mellé, hogyha a Bibliát emellett nem kisebbítjük? Ez a fajta érvelés azonban a Szentírás nyilvánvaló kijelentésének ellentmond, és nem tiszteli meg Istent. …

Isten megadta nekünk az összes vezetést, amire szükségünk van. Nincs szükségünk római katolikus hagyományra; nincs szükségünk misztikus látomásokra; nincs szükségünk extra kijelentésekre. Viszont amire szükségünk van, mégpedig igen komolyan szükségünk van, az az alapos bibliatanulmányozás. A Bibliában, és egyedül a Bibliában találjuk meg az élet szabályát.”