Alábbi írásunkban azt fogjuk bemutatni, hogy az anabaptizmus és a baptizmus két teljesen különböző irányzat. Nem helytálló azt mondani, hogy a mai baptistáknak ősei az anabaptisták. Azt sem helytálló mondani, hogy aki régen anabaptista lett volna, az ma baptista.

A kettő két teljesen más felekezeti irány, és az anabaptizmus más néven még ma is párhuzamosan létezik a baptizmussal, a baptizmuson kívül, anélkül, hogy abba beolvadt volt. Hogy három mai is létező anabaptista csoportot megnevezzünk: hutteriták, amishok és mennoniták. Ők mind ugyanannak az anabaptizmusnak képviselik egy-egy formáját. Ezt később részletezzük.

Az anabaptizmus és a baptizmus két eltérő felekezet, illetve mozgalom

A probléma a kettő összemosását illetően abból adódik, hogy mind a 17. szd.-i eredetű baptizmus, mind a 16. szd.-i eredetű anabaptizmus osztozik egy nagyon fontos, markáns közös tulajdonságban: ez pedig az, hogy mindkét irányzat megtagadja a hívők kisded gyermekeinek a megkeresztelését, mivelhogy az nem bibliai tanítás. Az is hozzájárul ehhez, hogy sem az anabaptizmus, sem a baptizmus nem hisz abban, hogy a kisded gyermekek, csecsemők a keresztség kiszolgáltatásakor újjászületnének, sem abban, hogy megkeresztelésük feltétlenül szükséges az üdvözülésükhöz – amit példának okáért a hithű lutheranizmus megvall, és voltaképpen ez volt a kezdeti indítóoka, hogy a reformáció nagyobb részt meghagyta a csecsemők keresztelését. Azonban ezt a közös fontos elemet leszámítva a kettő nagyban különbözik, amint azt látni is fogjuk.

Az anabaptizmus 16. szd.-i eredetű mozgalom, a lutheranizmussal párhuzamosan, tehát már a reformáció legelején megjelent. A radikális reformáció ágába sorolják (vagy annak szinonímája, ahogy tetszik), melynek jellemzője volt az aktuális társadalmi rendtől való elszakadás, azt mondván, hogy az nem, vagy nem eléggé krisztusi. Az anabapista mozgalmak nem kooperáltak a reformációhoz átálló, Krisztushoz megtért fejedelmekkel, hanem azok uralma alól kivonták magukat, innen származik a besorolásuk, hogy a reformáció radikális, és nem magiszteriális ágába sorolhatóak. Nekik is két fajtájuk volt, egy békés, és egy harcias. A békés ágazat külön független egyházi közösségeket alkotott, amelyek nem voltak hajlandóak sem a lutheranizmushoz, sem a kálvinizmushoz csatlakozni, és legfőképpen pedig nem tértek vissza az antikrisztusi római egyházhoz sem. A harcias anabaptisták is ugyanúgy elkülönültek a világtól, a társadalomtól, azzal a különbséggel, hogy ők ha sikerült nekik, akkor egész városokat, vagy vidékeket szakítottak el a fejedelemségektől, és ezeken a helyeken saját kormányzást, vagy inkább önkényuralmat vezettek be. A reformációt olykor katolikus részről érő vádak: anarchizmus, francia forradalom előképe, felkelések stb. – ezek mind-mind egyedül a harcias anabaptistákhoz köthetőek, és a reformáció igen kis részét képezik, tőlük mindenki, még a békés anabaptisták is elhatárolódtak (noha bizonyos elméleti teológiai dolgokban érthettek velük egyet).

Az anabaptizmus békés és harcias nevesebb képviselői a következők voltak, nem időrendi sorrendben, csak felsorolás jelleggel: Balthasar Hubmaier, Melcior Hoffmann, Felix Manz, Pilgram Marpeck, Menno Simons, Thomas Müntzer, Caspar Schwenckfeld, és Andreas Karlstadt (Luther kollégája). Rajtuk kívül voltak mások is. Érdekesség, hogy nem mindegyikük gyakorolta az (újra)keresztelést teljes bemerítéssel, némelyikük csak egyszerűen leöntötte a felnőtt keresztelendőket.

Velük szemben ott vannak a baptisták, akik angliai eredetűek, és az anabaptista tanokat a bemerítés kivételével nem is vallották (illetve, még egy keveset igen, később fogjuk látni részletesen a különbségeket). Továbbá a bemerítést is kivétel nélkül mindig tényleges bemerítéssel végezték, sosem leöntéssel, mint némelyik anabaptista, pl. Felix Manz. A bemerítés kapcsán is némileg más volt a hozzáállásuk, mint az anabaptistáknak. Míg az anabaptisták mindig antikrisztusi tannak tartották a csecsemőkeresztelést, addig a baptisták között akadtak, akik békülékeny hangnemet ütöttek meg ennek kapcsán (lásd pl. az első londoni baptista hitvallás utószavát), csakhogy kerüljék a konfliktust a csecsemőkeresztelő puritánokkal és kálvinistákkal, akik körülöttük éltek, és akikkel a legtöbb más dologban azonosulni tudtak.

A baptisták közül csak egyetlenegy volt (John Smyth, 1570-1612), aki később jellegzetes mennonita (anabaptista) tanokat kezdett vallani, azonban őt leszámítva a baptisták vagy arminiánus puritánok voltak, vagy ötpontos kálvinista puritánok (1619 Dordrecht után tudatosan is). Előbbieket nevezzük generális, vagy arminiánus baptistáknak, az utóbbiakat pedig partikuláris, vagy kálvinista baptistáknak. Előbbiek két jellegzetes képviselője, Thomas Grantham és Dan Taylor. Utóbbiak közé olyan neves személyek tartoznak, mint Hanserd Knollys, Benjamin Keach, vagy John Gill. Az ő felekezetükkel fogjuk részletesebben összehasonlítani az anabaptizmust, mivel mi is a kálvinista baptizmus képviselői vagyunk.

A kálvinista baptizmus a legtöbb dologban megegyezik a genfi kálvinizmussal, ezért két karakteres kálvinista teológus, egy angol és egy kontinentális, David Dickson és Francois Turrettini fő írásai (Truth’s Victory, Elenkhtikus Teológia) alapján vesszük lajstromba az anabaptizmus markáns tanait. A célnak egyébként bármelyik szisztematikus, polemikai élű munka megfelelne, amelyik konkrétan kitér a történelmi anabaptizmusra. Csak felsorolás jelleggel, de a tanok a következők:

Az anabaptista tanok listája

1.A szövetségteológia területén. Az Ószövetség ténylegesen nem képezi a mai keresztényekre vonatkozó kánon részét, nekünk nem az etika szabálya: Krisztus az ószövetségi törvényt betöltötte, de ez alatt az értendő, hogy korrigálta a régit, amely rosszabb volt, szembement a saját tanításaival, és el kellett törölni. 1b. A kegyelmi szövetség az csak az újszövetség alatt van, az ószövetség, a régi szövetség ettől különálló, és ettől különbözik lényegileg.  2. Krisztológiai tévtanok. Krisztus nem a földi bűnös, hústestet vette magára, amely legalább részlegesen szűz Mária véréből, génjeiből fejlődött, hanem Krisztus teste mennyei eredetű, “mennyei húsból” van, azaz bár megfogható ember, mégis szűz Mária véréhez, genetikájához nincsen közvetlen köze. Ez a tan egyébként nem üdvösségi kérdés, és korabeli (idejétmúlt) orvostudományi álláspontokat vett alapul. 3. Az ige hivatalos szolgálata, a prédikációs tisztségről alkotott tanításaik. Azt vallották, hogy a lelkészeknek, prédikátoroknak nem kell külön fizetést adni, azok tartsák el magukat világi foglalkozással, és eközben prédikáljanak rendszeresen. 3b. Érvénytelen a sákramentum, ha erkölcstelen lelkész szolgáltatja ki. 3c. Ez egyből a hétköznapi hívők jogköréhez vezet el minket: A szentségeket bármelyik hívő kiszolgáltathatja, nem csak az egyház vénei. 3d. Bárki prédikálhat, akinek megvan rá a megfelelő ajándéka, még akkor is ha nem prédikálásra elhívott, választott lelkész. 4. Csecsemőkeresztség elutasítása. A kisdedek, csecsemők, a nem hitvallók megkeresztelését elutasították, nem vallották a megkereszteléskori újjászületést – ez az egyedüli fő pont ahol egyeznek a baptistákkal. A “megkeresztelt” kisdedeknek később újra meg kell keresztelkedniük, amikor érett korra jutnak. 5. Írásértelmezés, hermeneutika kapcsán. A Szentírásból nem szabad következtetni, csak kifejezetten kimondott Szentírásbeli tanításokra szabad hitelveket építeni. Nem jelenthetjük ki, hogy minden egyes következtetést elutasítottak, de sok esetben igen. Például Jézus Krisztus hegyi beszédét pl. az esküről és hadviselésről, radikálisan értették “vegyük úgy, ahogy van és kész” és en bloc megtiltották, nem vették figyelembe a protestáns helyes írásmagyarázati alapelvet, az analogia fideit azaz, hogy a Szentírás más párhuzamos igehelyeivel szintézist alkotva kell kiértékelni még Jézus hegyi beszédét is, mivel az Írás és rajta keresztül a Szentlélek nem mondhat ellent önmagának (Isten Igéje a teljes Szentírás). 6. Istentan. Egy részük monarchiánus volt, nem fogadták el a Szentlélek istenségét. 7. Bűnről szóló tan. Egy részük nem fogadta el az áteredő, illetve eredendő bűnt, mint a keleti orthodox katolikusok. 8. Eszkatológia területén. Egy részük azt tanította, hogy a lélek elalszik a halál után, és csak a feltámadáskor ébred öntudatra, illetve akkorra feltámasztja Isten a feledésből. Kálvin ezt a lélekalvás tanát már egy nagyon korai írásában is elítélte. 8b. Van egy köztes állapot, amely menny alatti állapot, de nem a purgatórium. 8c. Nem hústest lesz a feltámadott, hanem fény/levegőtest vagy valami hasonló. 8d. Némelyikük vallotta, hogy idővel a bűnösök és az ördögök is üdvözülnek a pokolból (órigenizmus). 9. Megváltástan. Perfekcionizmust vallottak, az ember földi élete során ténylegesen bűntelenné válhat, nem pusztán törekszik a bűntelenség felé. 9b. Vagy éppen azt vallották, hogy aki egyszer megigazult, azok már mindig tökéletesen bűntelenek maradnak, a későbbi cselekedeteik nem igazán számítanak – libertinizmus. 10. Bűnról szóló tan. Akik a kegyelem elnyerése után súlyos szörnyű bűnökbe esnek akarattal, ők elvesztek, hiába tartanak bűnbocsánatot. Kiváltképpen vonatkozik ez az olyan esetekre, amikor valaki egyszer megtagadta a hitet, vagy egyéb módon súlyosan botránkoztatott üldözés idején: őt még bűnbánat esetén sem lehet visszafogadni az egyházba. E tanok donatista tanok, ami a libertinizmussal ellentétes dolog. Az anabaptizmus ellenmondó tanoknak is melegágya olykor, egy típust jelöl, nem pedig egy homogén felekezetet – ezen nem szabad meglepődnünk. Egyik közösségük ilyen volt, másik olyan. 10b. Akik megigazultak, azoknak nem kell megvallani a bűnöket, azaz nem kell bűnbánatot tartaniuk és szomorkodniuk a bűneik felett. 11. Ekkleziológiai és egyházfegyelmi tanok. A tévtanítások terjesztőit nem szabad egyházi és világi hatósági eljárás alá vonni. 11b. Egyesek azt mondták, hogy a tévelygőket nem szabad eltiltani az Úr asztalától. 11c. Nyilvános igehirdetést nem szabad végezni, és az Istentisztelet részét ne képezze a Szentírásból való felolvasás. 11d. A szombatnap parancsolata eltöröltetett, mivel ceremoniális törvény volt, elmúlt az ószövetséggel együtt, és egy külön istentiszteleti napot nem kell elkülöníteni. 11e. A látható egyház csak a kegyesekből és a szentekből áll, nincsenek olyan tagjai, akik nem tényleges lelki egyháztagok (pl. a “szövetség csecsemőgyermekei” ebbe nem tartoznak bele). A hivatalos egyháztagok a hitvalló egyháztagok. 11f. A látható egyház teljesen kiveszhet a világból. 11g. Az egyház kormányzása az összes egyháztag ügye, nem pedig csak az elöljáró vének ügye; 11h. A sákramentumoknak csak jelértékük van. 12. Etika terén. Esküdni az újszövetségi, azaz mai keresztényeknek már semmiképp sem szabad, kifejezetten tiltott. 12b. De állítólag bizonyos ágazatik meg ennek az ellenkezőjét hirdették, hogy még a jezsuita visszavonásos eskü is megengedett (azaz, amikor valaki a szájával esküszik, de a szívében érvényteleníti azt és ezzel átveri a tanúkat – ezt a gyakorlatot pl. a katolikus skolasztikusok és a talmudista rabbik satöbbik jóváhagyták). Mindazonáltal az anabaptisták többségére az eskü teljes tilalma volt a jellemző. 12c. A keresztények nem viselhetnek állami hivatalt, mivel az a Sátánnal való kokettálással egyenértékű. 12d. A kereszténynek tilos fegyvert fognia, nem vonulhat be a seregbe, katonai szolgálatot nem tölthet be. 12e. Pogány uralkodónak nem kell engedelmeskedni, sem olyan máskülönben jó törvénynek, amelyet hitetlen király adott ki. 12f. A poligámia megengedett, egy férfi tarthat több feleséget. 12g. A javaknak köztulajdont kell képezniük, vagyonközösség megvalósítása. 12h. A magisztrátusnak, a fejedelemségnek a reformált hitet, istentiszteletet, és egyházfegyelmet nem szabad rákényszerítenie az alattvalóira.

Ezekhez még hozzá lehet adni a misztikus rajongást is, egyfajta előkarizmatizmust, amely megkísérelte a Szentlélek munkáját elválasztani a igétől, és azt attól függetleníteni, rejtett sugalmazások, megérzések, prófétálások satöbbik (hazug) formájában. Ezt képviselte Caspar Schwenckfeld, aki a későbbi karizmatikus-profetikus seekerek és kvékerek elődje.


Lehet, hogy még túl részletesen is felsoroltuk tanaikat, azonban ez nem baj, mert összefoglaló irodalom magyarul nincs a témában.

A fentebbiek nem azt jelentik, hogy minden egyes anabaptista gyülekezet vallott mindent a fentebb felsoroltak közül. (Sőt az is igaz, hogy a felnőttkeresztségen túl is van egy pár pl. ekkleziológiai tan, amely nem problematikus). Azt azonban elfogadhatjuk, hogy a fentebbi lista mindegyik eleme fellelhető volt valahol anabaptista berkekben itt, vagy amott.

Ha megpróbáljuk különválasztani a békés anabaptistákat a harciasaktól, akkor láthatjuk, hogy van egy pár tan, főleg állami vonatkozásban, amelyeket a harcias anabaptisták vallanak egyedül, vagy amelyeket ők megengednek, de a békések nem. Ilyen például, hogy a harcias anabaptisták megengedték, hogy a saját baptista városállamukban állami tisztségeket töltsenek be a polgárok. Ezen felül hozzájárultak a többnejűséghez, a fegyverviseléshez, és kommunizálták, azaz köztulajdonba vették a lakosság vagyonát. De a különbségek csekélyek, és az anabaptizmus szívét-lelkét a békés anabaptisták által képviselt tanok jelentik.

A Schleitheimi Hitvallás

Mivel napjainkban is csak velük, békés anabaptistákkal lehet találkozni, ezért esetükben egy konkrét hitvallást is meg fogunk nézni, egy elsődleges forrást, a mennonita Schleitheimi Hitvallást (1527). Ezt aztán össze fogjuk vetni egy emblematikus kálvinista baptista hitvallással, a Második Londonival (1689). A végén még a jelenleginél is sokkal világosabb lesz, hogy az anabaptizmus és baptizmus rendkívül távol állnak egymástól.

A Schleitheimi Hitvallás (1527) tanait röviden kifejtjük. Összesen 7 tételt tartalmaz. Az első pontja a csecsemőkeresztség elutasítása, mégpedig erélyes szavakkal: azt a pápai hatalom förtelmes kreálmányának nevezi. A megfogalmazás kemény, mindazonáltal az állítás tartható, sok baptista szintén ugyanígy vélekedett a mechanikus, nem hitvalló keresztségről, és jelen szerző is ezzel a véleménnyel ért egyet. A második pont az egyházfegyelem és gyülekezeti intés alkalmazása, valamint a magukat meg nem jobbítók kiátkozása, ez szintén tartható tan, ma már a legtöbb konzervatív gyülekezet gyakorolja az egyházfegyelmet, legvégső esetben (ideiglenes) kiátkozással. Ez a korai reformáció idején viszont nem volt jellemző, a lutheránus fejedelmeknek és királyoknak az volt érdekük, hogy alattvalóik automatikusan nominális egyháztagságot váltsanak, kérdezés nélkül, területi alapon (lutheránus magisztrátus esetében mindenki automatikusan részt vett a lutheránus istentiszteleten és úrvacsorán). Sajnos ezzel a hasonlóságok köztünk kálvinista baptisták, és az anabaptisták, pl. a mennoniták között itt ki is merülnek.

Schleitheim harmadik pontja az úrvacsorai közösség megemlékező jellegét domborítja ki és ezzel még nem is volna probléma, azonban hozzáteszi, hogy a világból kihívottak közössége ez, és itt már megjelenik egyfajta világellenes dichotómia, hogy semmilyen részt nem akarnak vállalni a világban, mintha inkább a saját közösségeik lenne a cél. A negyedik pontjukban ugyanezt a sarkalatos pontot, a világtól való szeparációt hangoztatják. A világra alkalmazzák a Babilon és Egyiptom megnevezéseket, azonban a világot meglehetősen holisztikusan értik: nemcsak a katolikus, de a protestáns (!) istentiszteletek és események is beletartoznak, éppúgy, mint általánosságban mindennemű polgári ügyintézés – kiváltképpen azok, ahol eskütételre szólítanak fel. Természetesen a szabadidős tevékenységek, mint a fogadók látogatása, ahol sört lehetett vásárolni (ma pub-nak mondanánk ezeket), is tiltólistán vannak (természetesen voltak az ortodox kálvinisták közül is, akik szigorú etikai korlátokat vezettek be, pl. kocsmák esetében, de a különbség akkor is szignifikáns: ők nem vonultak a társadalomból és a városból, mint az anabaptisták). A világból való kivonulásokba az is beletartozik, hogy szószerint követik a hegyi beszéd parancsát, hogy “ne álljatok ellent a gonosznak”, és nem hajlandók páncélt és kardot viselni. Az ötödik pontban a lelkészi szolgálatról olvashatunk. Itt a mennoniták pont a standard véleményt képviselik , mert elismerik, hogy a lelkészt el kell tartania a gyülekezetnek. A hatodik pontban azt részletezik, hogy miért nem szabad egy kereszténynek fegyvert ragadnia és állami tisztséget, hivatalt betöltenie (mert ezek test szerinti és ördögi dolgok). Végül a hetedik pontban azt próbálják megmagyarázni, hogy nekünk az újszövetség alatt annak ellenére nem szabad esküdnünk, hogy Isten azt az Ószövetségben megtette.

Az anabaptizmus karaktere

Most tegyünk néhány összefoglaló megállapítást az anabaptizmusról (nem csak a fenti hitvallás alapján): Jellemző rájuk a primitív biblicizmus: egyszerűen értelmeznek mindent, mint a szög, úgy, ahogy van. Továbbá az Újszövetség olyan hangsúlyt kap, hogy az Ószövetséget a történelmi mondanivalóját leszámítva jóformán nem is használják, mondván, hogy idejét múlt, etikailag semmiképp sem képez hivatkozási alapot. A két szövetséget éles ellentétbe állítják, a újszövetség leváltja a régit – az ember már éppen azon csodálkozna, hogy miként lehet, hogy az anabaptisták nem léptek egészen Markión nyomdokaiba. Ezentúl egyfajta erőltetett pacifizmust is a magukénak tudnak, amely ilyen vagy olyan államellenességgel párosul. Még ehhez azt is hozzátehetjük, hogy rengeteg donatista és perfekcionista tévtant is felelevenítettek.

A lutheranizmussal összevetve viszont az is kiderülhet, hogy számos dologban igyekeztek azon túllépni, kálvinista gondolatokat (képhasználat ellen, az úrvacsora jelképes értelmezésénél, a keresztségben való újjászületés tagadásával) és hitvalló egyházi alaptételeket előlegeztek meg, amelyeket azonban olyan rendszertelenül és kaotikusan képviseltek, rengeteg eretnekséggel vegyítve, hogy a velük való közösség vállalhatatlan lett. Ez vezethetett részben oda, hogy a későbbi mainstream kálvinizmus a helytelen tanok elutasítása mellett a biblikus felnőttkeresztséget is kiöntötte a fürdővízzel együtt.

A kálvinista baptizmus karaktere

Nevezhetük ezt tulajdonképpen angol (kálvinista) baptizmusnak is, mivel Angliában jelent meg, és sajnos csak az angol disszenterek révén az angol (ebbe ekkor még Amerika is beleértendő) gyarmatvilág irányába terjedt el, de ott igencsak erőteljesen. [Itt egyúttal hangsúlyoznunk kell, hogy a reformátorok idejében még nem létezett az angol kálvinista baptista irányzat – ők csak a számtalan anabaptista gyülekezet egyikével-másikával találkozhattak.]

Ez az irányvonal a legtöbb dologban a csecsemőkeresztelő kálvinizmussal, reformátussággal rokon. Legfőképpen a Második Londoni Baptista Hitvallást (1689) (MLBH) fogjuk megnézni, továbbá ehhez kiegészítésként hozzávesszük annak katekizmusát, az 1693-as Baptista Kátét (BK). Ez a legáltalánosabb hitvallásu(n)k.

Először is, a MLBH (1689) elutasítja, hogy csodás kinyilatkoztatások, prófétálások, satöbbik történhetnek (1/1). Kizárja a karizmatikus privát kinyilatkoztatásokat. Aztán határozottan leírja, hogy a Szentírás nehezen érthető részei a világosabban érthető részekkel magyarázhatóak, és a kettőt össze kell hangolni, nem nagy vakmerően a literális szöveget abszolút érvényesíteni (1./9.). Isten szövetsége kapcsán nem mondja ugyan (mint a klasszikus kálvinizmus), hogy már az Ószövetségben is ugyanaz a kegyelmi szövetség létezett, mint az Újban (csak más kiszolgáltatási formában), viszont azt sem mondja az anabaptistákkal együtt, hogy a két szövetség ellentétben áll, és az Új teljesen leváltja az Ót. Az MLBH szerint a kegyelmi szövetség működése már létezett az Ószövetség idején is, csak az elején még nem volt világosan kihirdetve, hanem fokozatosan lett nyilvánvaló, teljesen pedig az Újszövetség idején lett az (7.). Azonban az Ószövetség az életszentség szempontjából is fontos számunkra, sőt: szabály is. Az ószövetségi erkölcsi törvény, amely megegyezik az újszövetségi erkölcsi törvénnyel: ma is és örökké kötelező (19.). Jézus nem keveredett az Ószövetségi önmagával semmilyen ellentmondásba (azt leszámítva, hogy a ceremoniális áldozati ritusokat eltörölte). Az ószövetségi részletes törvények is bizonyos mértékig használatosak (lásd pl. 25. – a rokoni házasságok tilalmáról). A BK a tíz parancsolat elvárásainak textuáriumában szintén hoz ószövetségi igehelyeket az ószövetségi törvénygyűjteményből is. Az MLBH teljes mértékben megengedi az eskütételt is, feltéve, hogy kellő komolysággal, és egyedül Istenre teszi azt le valaki (23.). A keresztény teljesen törvényesen betölthet állami hivatalt, és igazságos háborúban is részt vehet, akár közvetlenül is harcolhat (24.). A rendeléseket (úrvacsora és bemerítés, illetve keresztség) kiszolgáltatni, az egyházi tisztséget betöltő személyek kizárólagos feladata (vének és diakónusok) (26./8.). A lelkipásztorokat el kell tartania a gyülekezetnek (26./10.). A bemerítésnek mindig alámerítéssel kell történnie, nem elég a leöntés (29.). Az önvédelem a keresztény ember számára nemhogy nem tiltott, hanem kötelesség, sőt mások védelme is. (BK: 73-75. kérdések). Látható, hogy az anabaptizmustól való eltérések szembeszökőek.

Tanok, amelyek mind az anabaptistáknál, mint a baptistáknál eltértek a régi presbiterianizmustól

De, hogy ne legyünk igazságtalanok sem, emeljünk ki végezetül még a felnőttkeresztségen túl is néhány anabaptistáknál előforduló tant, amely akár a baptistáknál szintén előfordulhat, vagy elő szokott fordulni (viszont a régi presbiteriánus reformátusoknál nem volt jellemző – de a maiakra már sokszor igen). Az egyik ilyen a prédikációs jog, miszerint a gyülekezet beleegyezésével egy rátermett laikus is prédikálhat (ez a manapság elég általános gyakorlat már a szabadegyházakban). A másik a sákramentumok emlékeztető jelekként való felfogása. Ma ez standardfelfogás (és rengeteg csecsemőkeresztelő puritán is ezt vallotta), noha olykor református egyházakban sokat hivatkoznak Kálvin misztikus megfogalmazására, aki mindazonáltal ugyanebben hitt. Azután a hitvalló tagság: az egyház tagjai csak a hitvalló tagok, ilyenformán a hitvalló, kisebb létszámú egyházak kialakulását segítik elő, ahol a tagok aktív, munkálkodó szerepvállalók, nem csak alanyi jogon be- és kijárnak a templomépületből. A nem hitvalló érdeklődők és csecsemők csak látogatói az egyháznak, de nem közvetlen tagjai az egyháznak. Ez a megközelítés a biblikussága mellett igyekszik kiküszöbölni a megfásult, passzív tagságot, vagy azt legalább reaktivizálni – ez az igény már Luthernél is jelentkezett, aki azonban ezt a koncepciót még nem tudta gyakorlatba ültetni és végül megelégedett azzal, hogy a nép nagyja elpártolt katolikus hamis egyházból a lutheránus népegyházba. Van még egy negyedik dolog, amit szintén osztanak a mai kálvinista baptisták: a magisztrátus ne kényszerítse a híveket be egy államegyházba. Ez a szempont azért nyert teret a kálvinista baptisták között, mert egyrészt a református independensek példáját követték, másrészt pedig azért, mert mindig is szembenálltak Angliában a presbiteriánus államegyházzal (amely őket is ki akarta volna zárni, annak ellenére, hogy csak 2-3 dologban tértek el tőlük), míg Amerikában a gyermekkeresztelő puritánok az északi tartományokban szintén nem engedték őket érvényesülni – ezért inkább a vallási tolerancia mellett álltak ki, hogy vallásszabadságban részesülhessenek. (Hasonló eset egyébiránt magyar vonatkozásban az Erdélyi Fejedelemség történelme vallásügyi vonatkozásaiban.) Természetesen ez egy olyan korban történt, amikor az országban csak keresztény felekezetek léteztek és a római katolicizmust meg az iszlámot egyetlen lélek sem tolerálta, továbbá Angliában a kvékereket is korlátozták – ilyen környezetben kell ezt a “vallásszabadságot” elképzelnünk. Mindenesetre a kötelező államegyház gondolata ma már mindenütt a múlté, nem tekinthetjük jellegzetes anabaptista vagy baptista tannak. Ezzel függött egyébként össze, hogy a tévtanítások terjesztőit “csak” tiltsák el az úrvacsorától és közösségtől, de ne üldözzék őket hatóságilag – ezt a kálvinista baptisták a fentebbi történelmi szituációban túlnyomórészt vallották. (Jelen kálvinista baptista szerző személyes véleménye az, hogy a legtöbb protestáns közösségbe az állam ne avatkozzon bele, azonban be kell tiltania a római katolicizmust, az idegen vallások pl. iszlám, és a karizmatikus gyülekezetek működését.).

Egyéb felekezettől független gondolatok

Van néhány olyan tanítás is, amely ma már akárhol előfordulhat: pl. eltérő lehet, hogy ki szavaz a gyülekezetekben, vagy, hogy csak a vének kormányoznak, vagy minden teljes jogú tag hozzájárul ehhez. A mennyei test milyensége is ilyen, hogy az mennyire lesz húsállagú, vagy sem. Az meg egy szűk rétegvélemény, hogy a látható egyház ideiglenesen kiveszhet-e az egész földkerekségről. Az úgyszintén, hogy a halál utáni köztes állapot azonos minőségű-e a mennyei és pokoli állapottal, vagy annál rosszabb, vagy éppen jobb. E gondolatokat nem sorolhatjuk egyetlen konkrét felekezet sajátosságai közé.

Összefoglalás

Megvizsgáltuk és láthatjuk, hogy a kálvinista baptizmusnak a nevén kívül és egyetlen fontos tanon (felnőttkeresztség) kívül alig van valami köze az anabaptizmushoz, legfőképpen pedig annak bibliaértelmezéséhez, szövetségtanához és ószövetséghez való viszonyához nincs köze. Ami ezen felül közös velük, az többnyire közös az independens (autonóm), csecsemőkeresztelő református gyülekezetekkel is (mint pl. az egyházszervezet ügye). De, hogy ne csak a nyilvánvaló következtetésekre hagyatkozzunk, hanem explicit kijelentésekre is, két idézettel fogunk szolgálni, amelyek kifejezetten leírják, hogy a korabéli kálvinista baptisták konkrétan ELHATÁROLÓDTAK az anabaptizmussal való közösségvállalástól (amely leginkább egy múlt századi jelenség volt, de vádként előjött). Az első idézet egy 17. századi történelmi – kálvinista baptista – forrás, a második pedig egy kortárs (kálvinista) baptista professzor megállapítása.

A 17. szd.-i forrás az 1646-os, Első Londoni Baptista Hitvallás bevezető szavai:

“Krisztus hét londoni gyülekezetének, avagy egyházának hitvallása, melyeket a közbeszédben anabaptistáknak neveznek, ámde jogtalanul; kiadásra kerül az igazság megvédésére és a tudatlanok okítására; valamint azon rágalmak elhárítására, melyekkel gyakran vádolják igaztalanul e gyülekezeteket, mind a szószékről, mind nyomtatásban. Kiadás éve: London, Kr. u. 1646.”

Ez jóformán teljesen szükségtelenné tesz minden további nyilatkozatot, és elhárít minden ködösítést és a felekezeti irányzatok összekavarását, azonban álljon itt még egy akadémiai példa is, Dr. Tom Nettles-től (Southern Baptist Theological Seminary), a baptista identitás kialakulásáról írott könyvéből (The Baptists – 1. kötet):

“Mivel az anabaptista mozgalom kontinentális képviselői közül sokan megtagadták, hogy alávessék magukat a polgári kormányzatnak, ezért amikor az anabaptista jelzőt az angol baptistákra használták, egy lázadó és anarchista lelkületre célozva ezzel, azok e jelzőt határozottan elutasították… A mennoniták, hutteriták és az amishok az anabaptisták közvetlen leszármazottai.”

A konklúziónk az, hogy a modern interpretáció, mely szerint az anabaptizmus és baptizmus, de legfőképpen a kálvinista baptizmus között csak korkülönbség van, illetve az utóbbi az előbbi közvetlen leszármazottja: teljességgel téves.