Galambos Zoltán (1894-1973) komáromi lelkész, a Holland-Magyar Református Bizottság tagja. Számunkra különösen fontos a személye, hiszen ő Sebestyén Jenő mellett fő reprezentánsa a magyarországi autentikus, hitvalló kálvinizmusnak. Most egy (’20-s években írt) sorozatot olvashatunk tőle, melynek első része a magyarországi református presbiteriánus egyház szervezetének a kritikája.


“Zárójelbe tettük magyar református egyházunk hivatalos kifejezését [zsinat-presbiteri]. Azonban ne gondoljuk, hogy egyet jelent e kettő! Praktice ugyanazt akarja kifejezésre juttatni, mint a presbiter-zsinati rendszer [tehát a magyar rendszer a zsinat-presbiteri, míg a külföldi a presbiter-zsinati]. De nem in theoria. Ugyanis ha presbiter-zsinati rendszert mondunk, akkor az elsőség a presbiteri szervezeten s igy a presbitériumon. helyi gyülekezeten van és a zsinat, mint annak magasabb összetevője, mint az összes presbitériumok képviselete szerepel. Következményképpen nem zárkózhatik el a zsinat a helyi gyülekezetek felfogása, a gyülekezetek “communis opinioja” elől; nem hozhat olyan határozatot , amely nem a gyülekezetekből indult ki; szóval nem rendelkezik a gyülekezetek felett álló abszolút szuverenitással.

Itt mindjárt megjegyezzük azt, hogy a református egyházak zsinatait ilyen alapelv szerint magyarázzák és a gyakorlatban a legeslegtöbb esetben ilyennek is bizonyul az. Ellenben, ha zsinat-presbiteri rendszerről beszélünk, akkor az elsőségi hangsúly a zsinaton van, tehát a legfelsőbb, az egyetemes egyházat képviselő gyűlésen, aminek viszont az a következménye, hogy nem a gyülekezetektől kölcsönzi hatalmát és tekintélyét, hanem az rendezi, szabályozza, állapítja meg a helyi gyülekezetek mikéntjét. Ez utóbbi esetben nincs joga a helyi gyülekezetnek apellálni a zsinat esetleges határozata ellen. Szóval így csak legfeljebb relatíve beszélhetnénk még a helyi gyülekezet önállóságáról, de autonómiájáról is. Ez utóbbinak úgynevezett protestáns példáját a német Unierte Kirche [uniált egyház] és a holland Hervormde Kerk (államegyház) adja mutatis mutandis. És a leginkább eltorzult, vagy ha úgy tetszik: a leginkább konzekvens példa erre a római katolikus Egyház zsinata.

-Nálunk e téren is egészen speciális helyzet előtt állunk. Történelmünk is egészen másképpen fejlődött, különösen 1790 óta, mint a nyugati egyházaké. A szavak, a kifejezések, szóval az egyházi terminológia s éppen egyházjogi téren, olyan eltolódást szenvedtek, – itt is a racionalizmus, tehát a csak névleges, de a valóságban igen gyakran egyenesen antikálvinista  theologia miatt – hogy pl. egy olyan nagy készültségre és tudományosságra  valló munkából is, mint dr. Kun Béla: Egyházalkotmánytana, kiérzik az, hogy a szerző több ízben tartja szükségesnek az alapfogalmak feltűnés nélküli magyarázatát. Itt csak “kikapok” néhány példát: a segédlelkészek, vallástanárok, püspökök jogai és kötelességei. A jelenlegi egyházi fegyelmik. Papválasztások stb. S ha ehhez hozzávesszük a zsinat jelenlegi “alkotmányozását”, rendelkezéseit, melyekről a helyi gyülekezet nemcsak hogy sokszor nem tud semmit, sőt gyakran még az egyházi sajtó sincsen azokról előre értesülve, akkor talán mégsem volt teljesen felesleges rámutatni arra, hogy a presbiter-zsinatinak gondolt: zsinat-presbiteri rendszer magában hordja annak a lehetőségét, hogy elvben is, gyakorlatban is, letérhet az apák útjáról, a kálvinista egyházkormányzati rendszerről. Nagynevű és bölcsességű [ez vitatható persze – a szerk.] püspökeinknek köszönhetjük ma még azt, hogy nem használják fel egyéni véleményük keresztülvitelére azt a rendkívüli nagy gyakorlati hatalmat, mely úgy állásuk, mint a magasabb gyűlések vezetése folytán a kezükben van. [azóta már keresztül verték az egyházon a női lelkészség intézményét és az Ökumenikus Chartát, tehát sajnos bőven volt már a visszaélésre is példa a ’20-as évekhez képest]”


forrás: Galambos Zoltán jegyzete Willem Wijnand Heyns: Manual of the Reformed Doctrine c. művéhez.