A vérrel hintett út, mint baptista történelemszemlélet

Másnéven baptista szukcesszionizmus, a vérrel hintett út, egy olyan történelemszemléletet kinála  baptista felekezetnek, mellyel eredetét töretlenül tudja visszavezetni az apostoli egyházra. Eszerint az apostoli egyház korszaka után az egyház megromlott, és századokon át csakis kis eretneknek mondott mozgalmak képviselték, melyek folyamatosan működtek.

Ezek a mozgalmak közé sorolhatják például a montanistákat, paulinusokat, bogumilokat, katarokat/albigenseket, valdenseket, el egészen az anabaptistákig. Közös vonásuk ezeknek, hogy a felnőtt, illetve a hitvallókeresztséget gyakorolták, illetve, hogy üldözöttek és elnyomottak voltak. E nézet hangsúlyozza, hogy az egyház az egyetemes zsinatok során egyre inkább megromlott és elpogányosodott. Valamint azt is, hogy reformáció egyáltalán nem jelentett szabaditást, hiszen a magiszteriális reformáció ugyanúgy üldözte a baptista ill. anabaptista hitvallókat, és nem engedett bizonyos reformokat érvényesülni, mint a katolikus egyházak (keleten és nyugaton).

Ez az elnyomatottság, a véres út tovébb folytatódott, egészen a modern vallásszabadság megjelenéséig, amely immár a baptizmusnak is szabad joggyakorlást biztositott. A szabad vallásgyakorlás felé vezető út volt az 1688-as Toleration Act (amely azonban totális vallásszabadságot nem jelentett), továbbá leginkább az amerikai Rhode Island-i vallásszabadság, ahol a világtörténelemben először megjelent nyugaton a mai értelemben vett teljes vallásszabadság. A vérrel hintett út talán legnagyobb képviselője James T. Carroll volt. Magyarországon is van legalább egy generális (kvázi arminiánus) baptista gyülekezet, mely ezt képviseli.

Mit gondoljunk errőla  vérrel meghintett útról, mint baptista egyháztörténeti magyarázó elméletről?

Nos tömören szólva el kell utasítanunk, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy ne lenne benne nagyon sok igazság. De nézzük, milyen problémák vannak az elmélettel.

A kétfajta baptizmus közötti különbségek

1)Az első az, hogy ez nem annyira egy kálvinista baptista elmélet, hanem egy arminiánus baptista magyarázat. Nem partikuláris baptista elmélet, mint amilyet ez az oldal is képvisel, hanem egy generális baptista magyarázat. A generális/arminiánus baptisták számára mindig is a legfőbb jegy a felnőtt bemerítés/keresztség különállósága volt a csecsemőkeresztelőktől, valamint az emberi szabad akarat és Isten melletti önerőből való választás megkülönböztetett szereppel bírt.

Ezzel szemben a kálvinista baptizmus a legnagyobb hangsúlyt a mainstream kálvinista értelmezésre teszi, mely szerint Isten teljesen szuverén Úr, és ebből következnek dekrétumai, és az emberi élethelyzetek is, melyek metafizikailag nem szabadok, csakis morális értelemben szabadok (minthogy a felelősséget viseljük elkövetett bűneinkért). A partikuláris baptizmus aztán ebből vezeti le következetesen a maga biblikus federalista szövetségteológiáját, mely szerint a két bibliai szövetség közötti liturgikus változások miatt, Isten népéhez való tartozás már csakis személyes hitvallás után lehetséges – ha valaki a látható egyházhoz szeretne csatlakozni.

A kálv. baptizmus továbbá tudatában van, hogy a felszíni egyezések ellenére, egyáltalán NEM áll túlságosan közel a szabad akaratos történelmi anabaptizmushoz, mely éppenhogy a radikális reformációknak (és nem a magiszteriálisnak) volt az egyik megnyilvánulási formája. (erről írtunk is korábban, itt)

A kálvinista baptizmus magát az angol disszenter mozgalomból eredezteti, amikor már 16-17. szd. fordulóján, már nem minden presbiteránus gyökerű gyülekezet fogadta el a csecsemőkeresztséget. Az első ilyen ténylegesen dokumentált gyülekezet John Spilsbury-é volt, a 17. szd. legelején.

Ez az angol baptista mozgalom az 1640-es évekre olyan nagyra nőtt, hogy közös baptista hitvallást adtak ki (Első Londoni Baptista Hitvallás 1643), körülbelül a Westminsteri zsinat ülésezése idején (kb.1643-1646). Fő vonásuk volt, hogy szolgáltak az angol állam alatt, esküt is tettek stb. el is utasították az anabaptista elnevezést, mely a radikálisokhoz kötötte volna őket.

A másik fő vonásuk volt, hogy bizonyos fokig kálvinisták voltak, mely idővel teljesen követte a Westminsteri kálvinizmust, 1677/1689-ben megalkották/kiadták a második hitvallásukat, mely a Westminsteri hitvallást mintának tekintette.

Ilyen formában a partikuláris baptizmus nem annyira az óegyházban (persze felnőtt bemerités egyetemes óegyházi gyakorlatát kivéve), és egy véres útban gyökerezik, hanem a (magiszteriális) reformációban.

Az óegyházi mozgalmak mibenléte

2)A második probléma az, hogy példának felhozott szenvedő mozgalmak közül nem mindegyik volt ortodox. Sok közülük eretnek volt. A montanizmus egy eretnek protokarizmatikus szekta volt. Aztán sok mindenről nem is tudjuk, hogy pontosan mit képviseltek pl. pauliánusok, katharok. stb. A helyzetet cifrázza, hogy nagy volt szintén heterodox manicheizmusnak és neoplatonizmusnak is a háttérbefolyása.

Annyit azonban képviselhetünk, hogy a paulinusok/paulikiánusok is felnőtteket merítettek be, azaz anabaptistáknak is volnának mondhatóak, de úgy tűnik, hogy adopciánusok (óegyházi krisztológiai eretnekség) is voltak egyúttal. A valdensek viszont egyértelműen előprotestánsok voltak. Velük egy időre tehetőek nagyjából az arnoldisták. A bogumilokról talán kijelenthetjük, hogy manicheus jellegű szekta volt, melyről egy bizánci pap tollából koherens beszámoló maradt fenn.

Azonban a katharok/albigensek mibenléte számunkra meglehetősen kérdéses, mivel csak nyugati katolikus ellentmondó beszámolók maradtak fenn róla, olyanoktól, akiknek köszönhetően aztán kiirtották az egész mozgalmat egy keresztes hadjárat által (1208). Valószínűbbnek tűnik, és több történész is ezt vallja, hogy az okcitániai katharok anabaptisták voltak, épp úgy, ahogy a későbbi dél-franciák meg jobbára hugenotta reformátusok. Mellesleg elismert tény, hogy mindenképp sok valdens keveredett közéjük, akiket szintén kiirtottak arról a régióról a katolikus hadjáratok.

Tehát láthatjuk, hogy mainstream keleti és nyugati katolikus egyházből kivált mozgalmak nem mindegyike volt ortodox, hanem sok volt közötte a heterodox eretnekmozgalom is.

Azonban sok mindenben viszont igaza van a vérrel hintett út teóriájának.

Az óegyházi állapotok

3)Az egyik ilyen előbbihez kapcsolódó pont, hogy bizony nem csak a fő egyházakból (keleti és nyugati) kiszakadó mozgalmak között volt eretnekség, hanem magában a mainstram római-bizánci birodalmi egyház kebelén belül is.

Igaz, hogy az állami római egyház vészes sebességgel kezdett leromlani a legális státusza elnyerését követően. Ez szembetűnő, ha valaki megnézi az egyetemes zsinatok kánoni végzéseit.

Volt benne minden, ami egy igaz, biblikus hitű embert elborzaszthat. Nevezzük meg a főbb kifogásolni való jelenségeket: 1) az óegyházban tetemes méretű mártírkultusz alakult ki, ezzel együtt pedig a mártírok maradványaihoz köthető kultuszhely és ereklyekultusz is; 2) jelentős volt ebből következőleg a szentkultusz is, az hívő elhunytakhoz való imádkozás egyre inkább elterjedt, bár nem volt kötelező; 3) megjelent a papi hivatás, mint rang, a hívek egyetemes papságának bibliai tana elveszett – továbbá ezt a papi tisztséget egyre inkább neoplatonisztikusan kezdték megközelíteni, a pap egyre szentebb lett, különb egy normális hívőnél, korlátozták a házasodási jogait pl. 4) az úrvacsorát hálaadásnak kezdték hívni, az istentiszteleti közösség keretében az úrvacsora jegyek – kenyér és bor – bemutatását elnevezték hálaáldozati bemutatásnak; elfelejtették, hogy a mi egyéni jócselekedeteink számítanak Isten előtt kedves hálaáldozatnak (Rm 12:1 stb.), és hogy az Úr vacsorája ettől eltérő szereppel bír (hiterősités, emlékezés); 5) a szentkultusz mellett megjelent a máriakultusz kezdeti stádiuma is, a zsinati atyák lefitymálóan nyilatkoztak mindenkiről, aki nem tekintett különös áhítattal, Jézus édesanyjára, Mirjámra, pl. amikor annak örök szüzességét fogalmazták meg. 6) a képkultusz is megjelent már 4. században, díszítőelemként, és könyvpótlásként, mely gyorsan áhitati segédeszközzé fejlődött, és így bálványimádássá. De még lehetne sorolni.

Belátható tehát, hogy a mainstream óegyház is egyre inkább elromlott, elpogányosodott (persze ellenálló kivételek is akadtak, de inkább csak egy-egy művelt püspök formájában; sajnos a köznép nem tudott olvasni, a Szentírást meg pláne nem tudta olvasni szisztematikusan).

Ezt fontos hansúlyozni, mert az ortodox egyetemes hitvallások miatt (nícea-konstantinápolyi, apostoli és atanászioszi), melyek helyesek, szinte az összes református, evangélikus nagy becsben tartja az óegyházat sőt mi több, elődjének és protestánsnak is (!!) tartja – vagy legalábbis a közvélekedés szintjén.

De ez egy közkeletű tévedés, semmi nem áll távolabb az igazságtól, egy reformátusra két pillanat mondott volna anatémát (átkot) bármelyik óegyházi püspük. A luthernizmusra is hasonlóképpen pórul járt volna a kezdeti felszínes hasonlóságok ellenére.

Nemhiába, hiszen az óegyház a ma létező felekezetek között a keleti ortodoxhoz állt a legközelebb, annak sajátos előzetes formája volt, egyfajta átadott hagyományba buzgón csimpaszkodott, a világos Igével nem elégedett meg teljesen. (Bár azért legyünk korrektek, annyi mindent nem költöttek hozzá a hithez, mint a későbbi római katolikusok.)

Éppen ezért, mint igaz hitű bibliai keresztények, kálvinisták, protestánsok stb. példaképként az ősegyházra kell tekintsünk, és semmiképp sem a későbbi óegyházra. De akár azt is mondhatnánk, hogy a reformáció, illetve protestáns ortodoxia kora a bibliaolvasás miatt, és a könyvnyomtatás miatt, még az ősegyháznál is hűebben tudta Isten elvárásait követni. Tehát az ősegyházig sem kell feltétlenül visszanyúlnunk.

Az ősegyház egyedüli esetleges előnye, hogy az apostolok emléke és hatása még elevenebb volt, de lehet ez is túlzás, ha azt nézzük, hogy a bűnös emberi természet hamar elesik, még akkor is, van valaki egyfajta mentori szerepet tölt be nála. Illetve maguk a szent apostolok is panaszkodnak a bibliai levelekben, hogy milyen inkorrektül és tisztességtelenül bántak velük, viszályokat szítottak a gyülekezeteikben, riválisok törtek elő stb.

A lutheri-kálvini reformáció megítélése

4) Igaz, hogy a kontinentális reformáció nem töltötte be mindenben az elvárt szerepet, ebben igaza van vérrel hintett út anabaptista narratívájának. Sok dologban megtartott középkori, fölösleges, vagy eretnek hagyományokat (pl. szigorú püspöki rendszer, csecsemőkeresztség az állami egyháztagság fenntartása végett stb.). A teljesen reformált reformációra várni kellett még 17.szd. közepéig, amikor Angliában már nagyon sok személyes hitet, és nem államalakulati formációkat követő felekezet alakult meg, mint a szigorúan püspökség nélküli presbiteriánusok, a kongregacionalisták, a kálvinista baptisták, és általában a posztmillenista elhivatottságú közösségek. De ettől még a lutheri-kálvini reformációt nem szabad túlságosan elmarasztalni, mint a vérrel hintett út magyarázói teszik, hanem azt az (akkor főleg római) antikrisztus igája alóli kiszabadulás kezdeti lépcsőjének kell értelmeznünk, amely megkerülhetetlenül fontos lépés.