untitled

(A cikk a teonómia konkrét gyakorlati megvalósításával kapcsolatos esetleges nehézségekkel nem foglalkozik, csak elméleti jogosságát védi.)

Nagyon fontos alaposan megfogalmazni a teonómia definícióját, mivel az őt érő vádak nagy része abból származik, hogy az opponens nem helyezkedik bele pontosan a teonómia pozíciójába, és olyan dolgokkal vádolja meg, amit soha nem is képviselt. Ez lényegében hanyagság az oka, és nincs rá mentség teológusok és komoly hívők körében. Az alapos és átgondolt megértés nélkülözhetetlen, mielőtt teonómia ellenes álláspontot venne fel valaki. Hogy a témakör érthető legyen, induljunk ki a Westminsteri hitvallás idevágó részéből (19. rész). Eszerint az ószövetségi polgári, illetve civil törvények lejártak, a zsidók állama megszűnésével.

„4. Izrael népének, mint politikai szervezetnek, különböző, jogi törvényeket is adott, melyek e nép államának a megszűntével érvényüket vesztették. Így nem kényszeríthetők senkire annál tovább, mint amennyit az általános méltányosság megkövetel.”

A teonómia 1), vagy ezt a kijelentést magyarázza (amennyiben a Westminsteri hitvallással összhangban akar értelmezni, mint teszik ezt azok a teonomisták, akik nagyon hűségesek akarnak maradni a hitvalláshoz, mint Brian Schwertley, vagy Daniel Ritchie), vagy 2), ezt a passzust lecseréli, mint a legkorábbi modern teonomisták (Rushdoony, Bahnsen). Teszik ezt egyfelől azért, mert a civil és erkölcsi törvények éles különválasztását nem tartják indokoltnak, mivel mindkettő morális jellegű – így a civil törvények civilerkölcsi törvényeknek is nevezhetőek. Másfelől azért, mert „lejártság” fogalma úgy is értelmezhető, hogy nem kötelező többé tekintetbe venni őket. Ez utóbbi esetben szembe kell szállni azzal a megfogalmazással is, hogy a törvények lejártak.

Tehát a teonómia azt mondja, hogy nem lehetséges, vagy erőltetett megkülönböztetni az erkölcsi törvényeket (amiknek a Westminsteri a tíz parancsolatot mondja) a civil törvényektől (kiemelten Ex 21-23, de más részek is vannak, szerte a törvény könyveiben), és hogy nem csak előbbiek, hanem utóbbiak is érvényesek, és kötelező erővel tovább fennmaradnak napjainkban is, jóllehet az adott kulturális körülményeknek és az egyházban időközben beállt változásoknak (Krisztus inkarnálódása, az áldozati szertartások és papi funkciók) megfelelően.

A törvény egyik aspektusát, a civilt nem lehet különválasztani a többi vonatkozástól, ami az egyházi, társadalmi, politikai, családi stb. területeket öleli fel, mivel mindegyik együtt képezi a bibliai törvényt. Tehát a törvény civil része is érvényes ránk nézve – no persze nem mindig egy az egyben átemelve, sokszor a modern kulturális közeghez kell igazítani a civil törvények formáját, de nem úgy esszenciájukat, lényegüket.

Ekkor felvetődik a kérdés, hogy a ceremoniális-rituális törvény érvényességét is tanítja-e a teonómia, ha a civilét igen, annak ellenére, hogy a zsidókhoz írt levél az áldozati ceremóniákat Krisztussal lezártnak tekinti? A válasz az, hogy nem, a teonomisták szerint a törvény azon részei, amelyeket az Újszövetségben apostoli tekintéllyel módosítottak, vagy Krisztus tökéletesen betöltötte őket, egyszer és mindenkorra: azok a törvényrészek nem tartandóak, máskülönben azonban az összes törvényrészlettel kapcsolatban fel kell tételeznünk, hogy érvényben maradtak (alkalmi kivétel itt is lehetséges, azonban exegetikailag külön bizonyítanunk kell, hogy miért kivétel az a bizonyos törvényrészlet).

Hogy miért kell ezt feltételeznünk? És itt el is érkeztünk a teonómia részletes bizonyításához.

 

A)Bizonyítás az újszövetségi eseti törvényekre való hivatkozások alapján

Rousas John Rushdoony főművében (Institutes of Biblical Law Vol. I – 1973) alapozta meg először a huszadik században a teonómiát. Megállapítása, hogy az erkölcsi törvény, a tíz parancsolat, a Bibliában csak alaptörvényként szerepel, azonban tartalma önmagában még rendkívül tág, ha a legszűkebb értelemben vett tíz parancsolatra gondolunk. Ezért az ószövetségben található, számos civil/civilerkölcsi eseti törvény tölti fel a tíz parancsolatot konkrét tartalommal, illusztrálja azokat, hogy hogyan kell őket alkalmazni a konkrét esetekben, milyen elveknek megfelelően kell eljárni. Az Újszövetségben is több hely van, ami alkalmazza a tíz parancsolatot az eseti törvényekkel együtt. Máskülönben, ha az eseti törvényeket levesszük az erkölcsi törvényből, akkor az adott parancsolatot nagyon lazán tudjuk csak alkalmazni, nagyon pontatlan, szabályozatlan a konkrét alkalmazása. Azok, akik a tíz parancsolatot az eseti törvények nélkül értelmezik, azok rendszerint a saját országuk humanista-szekuláris, iszlám, hinduista stb. törvénykönyveinek megfelelően értelmezik. Számukra a tíz parancsolat nem igazán jelent konkrétumokat, vagy csak nagyon lazákat.

Erre egy szélsőséges példa a Joseph Fletcher szituáció etikája, ami nem ismer sok etikai irányelvet, kivéve egyetlenegyet, az aranyszabályt, illetve a felebarát szeretetét. De mivel semmiféle egyéb bibliai szabály nem adott számára, ezért, ő saját maga hivatott eldönteni, hogy hogyan akarja alkalmazni az aranyszabályt. De mégis milyen elvek mentén fogja alkalmazni azt? Természetesen az adott kultúrkörében honos szabályok mentén. Az adott korszellem mentén. Pl. egy szekuláris országban, egyértelműen szekuláris, humanista értékeknek (lényegében többé-kevésbé jóindulatú, de emberek által kitalált értékek) megfelelően fogja alkalmazni. Ami akkor gond, ha a szekuláris etikai elv nem egyezik meg a bibliai törvény egy vonatkozásával (pl. hogy pontosan mi számít paráznaságnak, pl. homoszexualitás az-e, mi számít, lopásnak, mi számít ölésnek – ezeket máshogy definiálja a keresztény, és máshogy egy ateista/agnosztikus; utóbbiak rendszerint jóval lazábban értelmezik a tíz parancsolatot és a bűnöket, és jóval tágabban alkalmazzák az aranyszabályt; helyenként a fordítottja lehet ennek igaz: az ateista abszolút mértékben elítélheti a katonáskodást, és az állatokat is emberi rangra emelheti – itt meg éppenhogy a bibliaihoz képest túl szűken értelmezi a tíz parancsolatot). Természetesen egy nem teonomista keresztény is tágabban értelmezi a tíz parancsolatot, mint a teonomista, hiszen az eseti törvények konkrét (tematikai és helyzeti) leszűkítéseket tartalmaznak.

De nézzünk most meg két újszövetségi példát ószövetségi eseti törvények mintaszerű alkalmazására, ahogyan azt R. J. Rushdoony rendszerezte:

I)

1.Az első lépcső az alaptörvény, egy alapvető elv, megállapítása: pl. ne lopj! (2Móz 20:15)

2.Ehhez kapcsolódik néhány eseti, lopással kapcsolatos konkrét törvény (casual law): pl. nyomtató ökörnek ne kösd be a száját (5Móz 25:4). Ez egy alaptörvényt illusztráló eseti törvény.

3.Pál apostol ezt az eseti törvényt arra alkalmazza, hogy az egyház hivatalos tisztviselőit meg kell fizetni, ellenkező esetben, bűnös módon elvesszük tőlük, ami őket illetné meg, mint amikor egy ökörtől a jogos jutalomfalatokat kvázi ellopjuk, ha bekötjük a száját és nem tud legelni (1Kor 9:9-14).

II)

Ugyanennek az eseti törvénynek az alkalmazása található meg az 1 Tim 5:17-18-ban, amikor Pál azt parancsolja, hogy tisztelni kell a presbitereket, sőt még egy másik eseti törvényre is hivatkozik, a Lev 19:13-ra (ne maradjon nálad a napszámos bére még reggelig se), amikor azt szűri le, hogy méltó a munkás a maga bérére. Tehát:

  1. Alaptörvény: itt is a ne lopj! Ex 20:15
  2. Illusztratív eseti törvény: az 5Móz 25:4: ne kösd be az ökör száját; és a Lev19:13, ne maradjon nálad a munkás bére reggelig (sőt, még a Mt 10:10-t is)

3.Az eseti törvények újszövetségi alkalmazása, hogy kettős tisztességre kell méltatni a szorgalmas presbitereket (1 Tim 5:17-18).

Mindehhez hozzátehetjük még, pl. a Mal 3:8-12-t, ami szintén egy eseti törvény és az következik belőle, hogy ne sumákoljuk el a tizedet, mert az Isten meglopása. (Más kérdés persze, hogy ezt a malakiási részt alkalmazzák széles körben, de csak azért, mert a zsidó civil törvénygyűjteményen kívül esik – viszont ez esetben a teonomista nem érti, hogy mit vétett a civil törvény, hogy szisztematikusan „kispadra ültetik”, mellőzik.)

Tulajdonképpen számunkra ma már Pál szavai is külön újszövetségi eseti törvénynek számítanak (a Biblia plenáris inspiráltsága és az apostoli tévedhetetlen tekintély miatt), annak ellenére, hogy eredetileg csak a bibliai eseti törvényből levont következtetések voltak (a korai keresztények bibliája egy görög nyelvű Ószövetség volt).

Láthatjuk, hogy Pál magától értetődően, és tekintélyelvűen hivatkozik Ószövetségi eseti törvényekre, mégpedig újszövetségi gyülekezeti közösségben. Ráadásul semmiféle magyarázatot nem fűz az adott ószövetségi részek igénybe vételéhez, hogy miért tette, mint a rendhagyó, kivételes módszer alkalmazásánál szokás – hogy a hallgató számára szokatlan részeket letisztázzák.

De ezen a helyen kívül még több más eset is előfordul.

III)

Pl. Hozza a Deut 22:10-t eseti törvényét, ami szerint ökörrel és szamárral ne szánts együtt, és a 2 Kor 6:14 k.-ban alkalmazza, hogy ne házasodjunk, hitetlennel. Az alkalmazott alaptörvény lehet a ne paráználkodj, illetve ne törj házasságot.

IV)

Az 1 Tim 5:19 – megismétli a vád megfogalmazásához szükséges 2-3 tanú meglétéről szóló eseti törvényt. Alaptörvény a ne tégy hamis tanúbizonyságot.

V)

Pál története a lukácsi beszámolóban szintén rendkívül beszédes, amikor a főpapot szidalmazza (Apcs 23:1-5), mivel három ízben is kapcsolódik az ószövetségi tíz parancsolaton kívüli törvényekhez: 1.: Pál magát olyannak tartja, mint aki nem vétett a zsidók törvénye ellen 2.: a Deut 25:2 – miszerint csak a bűnöst szabad megveretni – nem betartását számon kéri a főpapon. 3.: elnézést kér, amiért egy eseti törvényt nem tartott be (Ex 22:28: néped fejedelmét ne átkozd). (hasonló törvény ismételtetik meg a 1 Pt 2:17-ben: a királyt tiszteljétek) Az alaptörvény a tiszteld apádat és anyádat.

Krisztus szavaival:

VI)

Jézus a Lk 10:7-ben – ez a rész értelmezhető úgy is, mint egy általános missziói útmutatás ami nekünk szól: Deut 24:14-15 (a bérest vagy vendéget ne nyomd el, hanem segítsd meg) alapján ad utasítást: a munkást ki kell fizetni, ne használd ki a vendéglátód vendégszeretetét, abból ne profitálj. A gyökér a kilencedik parancsolat.

VII)

A Mk 10:19-ben-a tíz parancsolatot kiegészíti egy eseti törvénnyel, hogy ne károsíts meg mást (a Deut 24:16-ból), ami a ne lopjnak egy esete. Ezáltal a kettőt szorosan összekapcsolja. (a kettő kapcsolata egyetemes standardot sugall és nem azt, hogy Jeruzsálem lerombolása után a kettő szétválik)

VIII)

Idéz a Mt 15:3-9-ben (kiemelten Mt15:4) a és a Mk 7:6-13-ban (Mk 7:10) a dekalógusból és azon kívülről is idéz (mégpedig a részeges, szüleiken élősködő fiatalok kivégzését), megintcsak összetartozóan, amiktől eltérnek a farizeusok. (a kettő kapcsolata egyetemes standardot sugall és nem azt, hogy Jeruzsálem lerombolása után a kettő szétválik) Alaptörvény az ötödik parancsolat.

 

Esetek, amikor a törvény részleteiben is méltatásra kerül a célzás szintjén:

István vértanú a zsidóknak adott összes törvényről szól (Apcs 7:38): Apcs 7:53 „kik a törvényt angyalok rendelésére vettétek, de nem tartottátok meg”, és Jakab apostol is: Jak 4:11 – mintha ezeknél az egész komplex törvény ellen szólás negatív lenne.

Rm 10:6-8 – Deut 30:11-14: Egy tíz parancsolaton kívüli törvényrészt illusztrációnak alkalmaz Pál a hit megélésére és megvallására. (sugallva, hogy az egy számunkra releváns rész)

Az Írás egésze a jelenben is hasznos a tanításra és feddésre (2 Tim 3:16 k.). Nem pedig az egész Írás, mínusz a civil törvény. Bár ez a hely még nem kötelező jelleggel ír elő, csak erősen javasol.

Krisztus szavaival:

A Miatyánk egy szakasza Mt 6:10: „legyen meg a te akaratod… a földön is”. Itt, amint Bahnsen mondja, nem a dekretális akaratról van szó, hiszen az úgyis meglesz, hanem hogy a híveknek szerte a földön Isten akarata szerint kell eljárni. Márpedig Isten akaratát az egész törvény fejezi ki legjobban, legpontosabban, semmint csak a tíz parancsolat.

Krisztus a szombattal kapcsolatos véleményét úgy védi meg, hogy egy ószövetségi szombati esetre hivatkozik, mint ami megáll a törvény részleteit nézve is (amikor Dávid megeszi a kenyereket Mk 2:25-28). Márpedig a szombattal kapcsolatos véleménye ma is köt minket.

A Jn 10:35: „az Írás fel nem bontható”, azaz nem érvényteleníthető önkényesen, hacsak nem Isten által – ez az egész törvényre vonatkozik kétségkívül; a teljes inerrancia igazolására is fel szokták ezt az igét használni.

Azokat az eseteket nem soroltam fel, amikor Krisztus halála előtt valaki betartja a törvényt, mert arra a diszpenzacionalisták mondhatják, hogy még a törvény korszaka volt. Azokat se soroltam fel, amikor Krisztus úgy buzdít a törvény egésze megtartására, hogy a farizeusokkal beszél (tehát amire egyesek mondhatják, hogy ott nem hozzánk szól örök érvénnyel), mert azokra mondhatják a nem teonomista kálvinisták, hogy csak a zsidó állam megszűnése után jártak le. Ilyen esetből egyébként rengeteg van, de igyekeztem csak a kikezdhetetlen részeket felsorakoztatni az álláspont védelme mellett – bár ha jobban meggondolom, hajlandó vagyok arra ragadtatni magam, hogy őrültség egyedül arra a bizonyítatlan feltételezésre támaszkodni ellenérv gyanánt, hogy majd a zsidó állam megszűnése után megszűnik a civil törvény és nem kell többé tekintetbe venni, annyit hivatkozik Krisztus és a többiek a civil törvény részleteire, anélkül, hogy akár csak egy kis célzást is tenne bárki is arra, hogy a civil törvények nem fognak kötni a zsidó állam megszűnte után.

Továbbá az első századi zsidó állam megszűnése, mint választóvonal több okból is logikátlan. Egy, mert a zsidó állam korábban is megszűnt az asszír fogság idején, és a babiloni fogság idején. Kettő, bizonyos értelemben a kr. utáni 70-es pusztítás után is megmaradt a zsidó államiság a zsidó diaszpórák önkormányzata formájában. A zsidó templom megléte vagy nem léte, ami az egyedüli különbség ami kr. u. 70-re vonatkozik, azért nem releváns jelen esetben, mert a templom lerombolása csak a ceremoniális vonatkozású törvények esetében hoz változást.

 

B)Bizonyítás abból, hogy Krisztus nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni.

A Mt 5:17-19 azt írja, Krisztus nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni.

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik. Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában.”

Kérdés, hogy mit jelent a betölteni (plérószai) szó. Erre több javaslat is van.

Az első szerint véget vetnit, jelent. A mondat értelme eszerint az volna, hogy nem jöttem a törvényt eltörölni, hanem véget vetni neki. Ez feloldhatatlan ellenmondás.

Egy másik értelem szerint: lecserélni.  Ezzel a probléma, hogy a lecserélés előfeltétele az eltörlés, amit kizárhatunk. Valamint ilyen értelemben nem is szerepel a szó az Újszövetségben, noha nyelvtanilag jelenthetne ilyet. A következő 18. vers szerint sem töröltetik el semmilyen részlet sem (még egy jóta sem).

Harmadik javaslat: kiegészíteni. Ez Isten törvényének tulajdonsága miatt – nevezetesen, hogy tökéletes (Zsolt 19:7) – válik lehetetlenné.

Negyedik javaslat: engedelmesen személyesen betölteni. (Ez a diszpenzacionalista értelmezés. Ez azért nem korrekt, mert a szakaszban Krisztus tanítói funkciójáról van szó. A 16. és 19. versben el is várja, hogy frissen összefoglalt tanításához alkalmazkodjunk – általánosságban és részletekbe menően is).

Az ötödik és legvalószínűbb megoldás: a megerősít – mint az eltöröl teljes ellentéte. Ez a teonomista és klasszikus kálvinista álláspont is. „ne képzeljük azt, hogy Krisztus a törvény tekintélye alól megszabadít” – idézet Kálvintól. Greg L. Bahnsen ezt védte meg átfogóan alapművében: Theonomy in Christian Ethics, 1977;

A 19. versben szereplő ióta is a törvény részleteit fejezi ki, jelképes nyelvezettel.

Ebből következően az összes szakasz, ami a törvényt általánosságban annak részleteinek kiemelése nélkül nagyra tartja, értelem szerűen az egész törvénykorpuszra vonatkozik, leszámítva a ceremoniális és egyéb újszövetségben érvénytelenített részeket (pl. étkezés, szombat), azaz a westminsteri felosztással élve nem csak az erkölcsi, hanem a polgári törvényekre is vonatkozik. Lássuk a felsorolást:

A gazdag ifjú esete (Mt 19:17); 1Jn 2:17 – az Isten akaratát tenni kell; a missziói parancs (Mt 28:19-20); ahol a törvény a szeretet követelményeként van feltüntetve: Rm 13:8-10; Gal 5:14; a parancsolatok megtartása: 1Jn 5:2 k.; 2Jn 6; a szent parancsolattól szörnyű dolog elbukni (2Pt 2:21); a szentek, mint a parancsolatok hűséges megtartói: Jel 12:17; 14:12;

A leghangosabb igehelyek a törvény nagyra tartásáról és értékeléséről: Rm 7:12-13a; Rm 8:4; 1 Kor 9:21; Péld 10:8; Zsolt 1:2;

„A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó. Akkor a jó lett halálommá? Szó sincs róla!” – Rm 7:12-13a

„hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” – Rm 8:4

„A törvény nélkülieknek olyanná lettem, mint aki törvény nélküli – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket.” – 1Kor 9:21

„A bölcs szívű megfogadja a parancsokat,

a bolond beszédű pedig elbukik.” – Péld 10:8

 

„hanem az Úr törvényében gyönyörködik,

és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.” – Zsolt 1:2

 

Mindezek azt bizonyítják, hogy elkerülhetetlen az eseti törvényeket lényegileg, mai kontextusba átültetve használni, mégpedig minden egyes eseti törvényt, kivéve amiről külön exegetikailag ki tudjuk mutatni, hogy nem alkalmazandó ceremoniális, vagy Krisztushoz kötődő vonatkozása miatt. Az is nyilvánvalóvá lett a fentebbiek alapján, hogy valami, illetve valaki teonomista jellegét az mutatja meg, hogy az ószövetségi eseti törvényeket mennyire akarja tekintetbe venni, hogy mennyire akarja azokat komolyan venni, hogy mennyire szenzitív azokra. Éspedig vannak e törvények közül különféle életszférákra vonatkozók: az államra, jogra, társadalomra, családra, katonaságra, politikára, gazdaságra, egyházra vonatkozók.

 

A diszpenzacionalizmus által kínált alternatíva és arra való reakció

A diszpenzacionalizmus bizonyos igehelyek miatt a törvény teljes betöltését, és teljes eltörlését vallja, ami után új törvény keletkezik, amit csak az újszövetség lapjai határoznak meg, de ott se minden etikai rész (mert az Újszövetség egy része etikailag a jövőbeli, elszeparált milleniumra vonatkoztatandó). Ez azt is jelenti, hogy etikailag az ószövetség teljes mértékben elmúlt, és már múlt. Reprezentatív Norman Geisler diszpenzacionalista teológus véleménye, aki elmarasztalóan jegyezte meg, hogy nagyon hálás neki, hogy már nem él az ószövetség etikai rendszere alatt.

A diszpenzacionalista javaslat tehát: csak a megismételt ószövetségi törvények és az újonnan hozott újszövetségi törvények jelentik számunkra az érvényes törvénykorpuszt. Mondhatnánk esetleg úgy is, hogy a diszpenzacionalizmus csak az újszövetségi eseti törvényeket hajlandó figyelembe venni. (Ez azért is jelentős állítás, mivel a teonomisták ezt az álláspontot látens antinomianizmusnak – burkolt törvényellenzésnek – tartják).

E megközelítés hátulütői:

– erőltetett, önkényes és következetlen a törvényt szakaszokra osztani. Természetesebb magyarázatot kínál, hogy a civilerkölcsi törvény is megőriztetett, annyiszor idézik és természetesnek veszik a tekintélyét; a törvény elmarasztalásáról szóló részek harmonizálhatóak a törvény magasztalásáról szóló részekkel olyan végeredménnyel, hogy a törvény külső szabályozó ereje megmarad, és csak a vádja, illetve átka alól szabadulunk fel.

-a bestializmus bűne nem ismétlődik meg az Újszövetségben, tehát meg kellene engedni. Volt egy bizonyos diszpenzacionalista egyetemi tanár (nevét diszkréciós okokból elhallgatták, Professor X), aki ezt el is ismerte David Chilton rekonstrukcionista teológusnak. Más diszpenzacionalisták viszont azzal próbáltak érvelni, hogy a paráznaság lefedi a bestializmust is az Újszövetségben. Csakhogy ez nem igaz, mivel ószövetségi fogalmakkal operál az ÚT (ismét: a korai keresztények Bibliája a Septuaginta), és ott a paráznaság alatt csak az „alap paráznaság” értendő, a fokozottabb aberrációkat (állatok, azonos neműek vonatkozásában) külön fogalmak írják le.

Alább két rövid idézettel hozzájárulnék ahhoz, hogy miként vélekedtek a modern teonomisták a látens antinomianizmust hordozó diszpenzacionalizmusról:

Kenneth L. Gentry a következőt jegyezte meg róla: „idegen teológia, cionista eszkatológia, premillenizmus, hibás hermeneutika, farizeusi literalizmus”

R. J. Rushdoony summázata: „Ez egy modern eretnekség, ami azt tartja, hogy Isten törvényének (az egész bibliai törvény – a ford.) nincs jelentősége, és semmi kötő erővel sem bír a mai emberre. Egyfajta humanista befolyás és evolucionista gondolat az egyházban, ami egy fejlődő Istent ad elénk. Ez a „diszpenzációs” Isten régen a törvény által fejezte ki magát, később egyedül kegyelem által, később talán valami más módon fogja kifejezni magát. De ez nem a Biblia Istene, akinek kegyelme és törvénye ugyanaz marad minden korban, mivel Ő szuverén és abszolút Úr, nem változik, és nincs is szüksége változásra. Az ember ereje Istenének abszolút voltában van.”

 

A nem-teonomista kálvinizmus alternatívája: a természeti törvény, mint a bibliai törvényt helyettesítő törvény

Ezen alternatívának az lehetett a motivációja, hogy egyeseknek úgy tűnt, hogy amikor a civilerkölcsi törvényeket a gyakorlatba átültetjük, akkor mivel nem 100 százalékban mechanikusan másolunk (valószínűleg a zsidóknál se volt mechanikus alkalmazás minden esetben, már akkor is a mögöttes elveket kellett nézni, amit egy-egy illusztratív eseti törvény megfogalmazott), ezért lényegében egy középkori jellegű természeti törvényt követünk, amikor a bibliai törvényt követjük. Igaz ugyan, hogy kettő nem áll nagyon távol egymástól, ha a humanista modern etikával vetjük őket össze. Csakhogy egy természeti törvény koncepció, sem teológiailag, sem filozófiailag nem bír kényszerítő erővel. Az alapján nem lehet megkérdőjelezhetetlen etikai paragrafusokat alkotni, mert nincs mögötte Isten egyértelmű tekintélye, továbbá legjobb esetben is csak megközelítőleg lehet olyan pontos, mint Isten legkonkrétabb bibliai törvénye. Legrosszabb esetben pedig Isten akarata szerintinek adja elő azt, ami nem az.

A természeti törvény konkrét buktatói tehát (az alábbi nem részletes, hanem csak nagyvonalú bemutatás):

-homályos és nem szolgálhat közös nevezőként. Melyik természeti törvényt akarjuk? Ciceró-, Platón-, Szophoklész-, Arisztotelész-; Aquinói-, Montesquieu-, William Blackstone-; Hugo Grotius-; Pufendorf-; John Locke-; Rousseau-; Adam Smith-, vagy Karl Marx-félét? (mind politikai filozófusok voltak) Mindegyik hasonló sok kérdésben, azonban sok kérdésben meg eltérnek egymástól. Melyikük lesz a mérce? Az Aquinói féle? Talán azért, mert a pápa tekintélye azt legitimálta?

-az emberi természet, ami a természeti törvény forrása volna: romlott és megbízhatatlan. Jer 17:9 vagy Gen 6:5. A természeti törvény a bukott emberen keresztül, és nem közvetlenül Istenen keresztül jut el hozzánk, így kétségbe vonható, hogy mennyire tekintjük legfőbb mintának.

-bibliai morális kérdések és témakörök lehetnek igazoltak is és tiltottak is különböző természeti törvények szerint pl.: poligámia; rabszolgaság; homoszexualitás (gondoljunk Platón és Aquinói eltérő megközelítéseire); emberáldozatok. E kérdésekben egyedül a bibliai törvény tud abszolút mértékben dönteni, a természeti törvény csak megközelíthet.

-a természeti ugyan elméletben megőrizhetne egy közel bibliai törvény szerű törvényt, azonban a gyakorlatban inkább törvényátmenetet képez egy bibliaellenes törvénykezésbe, egy modernebb verziójú természeti törvénybe: lsd. pl. mai abortuszkérdés, mai homokoskérdés, egyesek szerint női lelkészség kérdése. A modern természeti törvény jóformán a vérfertőzést is legitimálná a természetes emberi szabadságjogokra hivatkozva. Nagyon igaz, amit Gary DeMar rekonstrukcionista teológus ír: Itt az emberi értelem fáklyája csatázik Isten igéjével, ami a mi utunkat megvilágító fáklya. (Zsolt: 119:105)

az ÓT-ben egyetemes minta a bibliai törvény és nem a természeti törvény: Deut 4:5-8; az uralkodó se foglalkozzon a természeti törvénnyel: Deut 17:18-20

„Lássátok, tanítottalak titeket rendelésekre és végzésekre, a mint megparancsolta nékem az ùr, az én Istenem, hogy azok szerint cselekedjetek azon a földön, a melybe bementek, hogy bírjátok azt.Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcseségtek és értelmetek a népek elôtt, a kik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!Mert melyik nagy nemzet az, a melyhez olyan közel volna az ô Istene, mint mi hozzánk az ùr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk?És melyik nagy nemzet az, a melynek olyan rendelései és igazságos végzései volnának, mint ez az egész törvény, a melyet én ma adok elétek?!” (Deut 4:5-8)

„És mikor az ô országának királyi székére ül, írja le magának könyvbe a törvénynek mását a Lévita papokéból.És legyen az ô nála, és olvassa azt életének minden idejében, hogy tanulja félni az Urat, a te Istenedet, hogy megtartsa e törvénynek minden ígéjét; és e rendeléseket, hogy azokat cselekedje.Fel ne fuvalkodjék az ô szíve az ô atyjafiai ellen, se el ne hajoljon a parancsolattól jobbra vagy balra, hogy hosszú ideig éljen az ô országában; ô és az ô fiai Izráelben.” (Deut 17:18-20)

 

A teonómia történelmi előfordulásai, és ezáltal annak igazolása, hogy ortodox tan (felsorolás jelleggel)

Kálvin János: Ő alapvetően teonomista irányultságúnak számít, noha mai szemmel olvasva az Institúcióját mintha ellenezné (4.20.14 satöbbi részek). Ehhez hozzáolvasva kommentárait és prédikációit a civilerkölcsi törvényrészekről láthatjuk, hogy Kálvin valójában törekedett a pontos megvalósításukra. A helyes következtetés feltehetőleg az, hogy az Institúcióban ellenzett mózesi polgári törvények a polgári törvények merev, münsteri anabaptista típusú átültetése ellen szóltak. Míg a civilerkölcsi törvények esszenciális átültetését propagálta Kálvin. Mindennek részletes bizonyítást fogok szánni.

Pierre Viret 1511-71 CHRISTIAN INSTRUCTION IN THE DOCTRINE OF THE LAW AND THE GOSPEL – ebben a munkájában Viret az állam számára előírja a mózesi polgári törvények használatát

Westminsteri hitvallás: 19. része a civilerkölcsi törvényről érthető pro és kontra is, mint a bevezetésben láthattuk (hogy a teonomisták egy része szigorúan, másik része nem szigorúan alkalmazkodik a 19. cikkely idevágó részéhez). Talán inkább egy következetlen pro véleményt fejez ki a hitvallás, hiszen a Westminsteri Nagykáté a tíz parancsolatot kifejtő magyarázati bibliai igehelyeinél felhasználja az ószövetségi eseti törvényeket, mint tekintéllyel bíró részeket.

William Gouge 1575–1653– a westminsteri tanács tagja volt – a civilerkölcsi törvény nem papsághoz köthető részét alkalmazandónak tartotta

George Gillespie 1613 – 1648, skót teológus: Ő írta a Wholesome Severity Reconciled with Christian Liberty című művet

David Pareus – 17. szd.-i kontinentális ortodox teológus