2015-08-16 19:43

Az alábbi cikk Gordon H. Clark leírása a teológiai liberalizmusról, avagy a modernizmusról. Az irányzat a 19. században az első világháborúig rendkívül nagy teret hódított, és utána sem szűnt meg, neves 20. szd-i képviselője Paul Tillich (1886-1965), de a teológiai posztmodernizmus is liberális alapokon nyugszik. A közhasználatban többnyire liberalizmust mondunk, erre a teológiai liberalizmusra célozván, azonban nagyon hangsúlyozandó, hogy nem szabad összekeverni ezt a fogalmat a politikai liberalizmussal.

A liberalizmusnak a teológiában (a teológiai „balszárnynak“ is mondható) és politikában más jelentése van, ennél fogva az is lehetséges, hogy egy személy egyszerre legyen liberális (pl. teológiailag liberális) és konzervatív (pl. politikailag konzervatív). A magyar református lelkészek között kis számban képviselteti magát a liberalizmus (nem úgy, mint a neo-ortodoxia), de azért helyenként előfordul. A liberalizmust nem is célszerű már kereszténységnek hívni (John Grashem Machen a Westminster Theological Seminary alapítója le is választotta fogalomrendszerében a kereszténységről), mivel olyannyira elszakadt attól, hogy a Bibliát Isten különleges (specialis), egyedi kijelentésének tekintse. A liberalizmus olyasvalami, mint az unitárius vallás, vagy mint a Jehova Tanúi és a Christian Science: valami keresztény talajon kinőtt vallás, ami egyúttal mégsem a (biblikus) kereszténység.

A szócikk eredetileg a következő helyen jelent meg: [1975. In Wycliffe Bible Encyclopedia. Howard Vos, Charles Pfeiffer and John Rea, eds. Chicago: Moody Press.] – az aláhúzások nem képezik az eredeti cikk részét.

Liberalizmus, vagy ismertebb nevén modernizmus, olyan vallási rendszer, amely elutasítja a tévedhetetlen Isten Igéjét, megveti az objektív, intellektuális igazságot, és szubjektív személyes tapasztalaton alapszik.

Schleiermacher (1768-1834) a megteremtője. Ő azt tartotta, hogy a teremtés, csodák, szűztől való születés stb. fogalmak tudományosan tarthatatlanok, és ennél fogva a vallást újra kell alakítani, hogy ne veszítse el a művelt emberek szimpátiáját (értsd: a művelt, főleg természettudományt sokra tartó emberek szimpátiáját – a ford.).

A pietizmus már kikövezte az útját az értelmi teológia elutasításával és az érzelmi tapasztalat hangsúlyozásával. Míg a reformátorok azt tartották, hogy a keresztény tapasztalat egy olyan hit eredménye, amely értelmes bizonyítékon alapszik, miszerint aki Istenhez tér, annak (először) hinnie kell, hogy Ő létezik – addig Schleiermacher tagadta a verbális kijelentés szükségességét, amely tudást közvetít, és eltávolította a kegyelem szükségességét azáltal, hogy azt állította: a vallás lényege az érzelem. A [külső] vallás nem szükséges, mert mindenkinek van egy veleszületett vallási képessége. Ezek az érzelmek természetesek, és általuk fogja fel az ember a maga belső lehetőségeit.

Schleiermacher rendszerében a dogmatika egyes doktrínáit úgy kapjuk meg, hogy az emberek érzelmeit elemezzük. Az érzelmek, természetesen szubjektívak; nem tükrözik a környezetük objektív jellegét, e helyett inkább az őket megtapasztaló személy belső érzelmeit tükrözik. Schleiermacher számára a dogmatika nem Istenről szerzett ismeretek gyűjteménye, hanem valakinek az érzelmeinek a leírása. Ezért a biblika és rendszeres teológia helyére behelyettesítette a vallási tapasztalat pszichológiáját.

Filozófiai szempontból Schleiermacher egyfajta panteista volt. Ám azért, hogy megőrizhesse hírnevét Németországban, mint kiváló keresztény lelkipásztor, álcázta tényleges nézeteit annyira, amennyire csak lehetett, és konzervatív nyelvezetet használt.

A liberalizmus egyik későbbi kifejlődése Albercht Ritschlnél található (1822-1889). Ő még Schleiermachernél is jobban meg volt győződve róla, hogy a Biblia tudományos és történelmi szempontból téved, így arra törekedett, hogy megőrizze a kereszténység lényegi magvát úgy, hogy közben a héjait lehámozza róla. Meggyőződése szerint a tudomány és a bibliakritika a tényekkel foglalkozik. Objektívek. Úgy közelítik meg a dolgokat, amilyenek. Azonban a vallás kizárólag értékítéletekből áll. Amikor Krisztus istenségéről beszélünk, megtarthatjuk az istenség állítmányt, de csak úgy, mint amely kifejezi Krisztus kijelentésbeli értékét, az Ő vallásos értékét. Azt mondani, hogy Krisztus Isten, nem egy értelmi kijelentés, amely Krisztus természetére, vagy lényegére utal, hanem egy szubjektív, érzelmi kiértékelése a „Krisztus” kifejezésnek a vallást gyakorló illető tapasztalata alapján. Hasonlóképpen a „csoda” kifejezés is csak egy esemény vallásos tartalmára utal, de nem mond semmit annak tudományos értelméről. Ennek mintájára az ortodox fogalmak megtarthatóak anélkül, hogy eredeti jelentésük megmaradna. A vallás kizárólag érték és semmi tény; a tudomány kizárólag tény és semmi érték; ezért egyik sem zavarhatja a másikat (ez volt a későbbi liberális Paul Tillich megközelítése is – a ford.).

Mivel e nézetek szerint a vallás egy természetes emberi képességből fejlődik ki, az ember teljes romlottságáról szóló bibliai tant felváltották az ember lényegi jóságáról szóló tannal. Ennek következtében Herbert Spencer írt a gonosz múlandóságáról, és egyházi személyek buzdították a politikusokat, hogy építsék meg a földön Isten királyságát, mégpedig a szocializmus és pacifizmus segítségével. Sok prédikáció átfogó témája lett Isten egyetemes atyasága és az emberek egyetemes testvérisége.

Ezen elméletek elterjedtek Amerikában. A populáris modernizmus az 1920-as években olyan eredményekhez vezetett, mint pl. Harry Emerson Fosdick támadása a szűztől való születés ellen; továbbá a pérdikációi, mint pl. „Jézus imádatának veszélye”, „Győzzenek a fundamentalisták?”, valamint az Auburni Deklaráció (Auburn Affirmation) – ez utóbbi dokumentumot több, mint 1200 presbiteriánus lelkész írta alá, akik elutasították a Biblia szavahihetőségét, és kijelentették, hogy a szűztől születés, az elégtétel és a feltámadás nem lényeges részei a kereszténységnek. Őket még következetesebb személyiségek követték, mint például Walter Rauschenbusch a Rochester Theological Seminary-ról, aki 1907-ben kiadta a maga befolyásos munkáját „Kereszténység és a szociális válság” címén. Az ilyen szociológiai hangsúlyok oda vezettek, hogy a menny már nem érdekelte a közvéleményt (később egy dal szerint így utaltak rá: pie in the sky) (a szófordulatban szereplő mennyei pite arra utal, hogy a mennytől csak földi, szociális jóléttel kapcsolatos dolgok betöltődését várjuk – a ford.), de Isten sem. Az „Isten” fogalmat természetesen megtartották, de H. N. Wieman, a University of Chicago-ról a következőképpen definiálta: Isten „az eseményeknek azon jellege, amikhez az embernek alkalmazkodnia kell, hogy elérje a legnagyobb javakat, és elkerülje legnagyobb bajokat”. Isten tehát a világnak vagy egy része, vagy egy aspektusa lett.

A humanisták (szekulárisok, ateisták – a ford.) következetlenséggel és őszintétlenséggel vádolták meg a liberálisok, mondván, hogy miért használják az ortodox kifejezéseket, továbbá arra buzdították őket, hogy nyíltan kötelezzék el magukat a naturalizmus (filozófia nézet, mely szerint csak az anyagi világ létezik, de semmi azon túli nem – a ford.) mellett.

A liberális reményt, mely szerint szocializmussal kellett volna megvalósítani Isten országát, az első világháború alapjaiban rengette meg. Később a második világháború pedig az amerikai optimizmust gyengítette el. Ma már senkinek sem kerülheti el a figyelmét, hogy a szocializmus, legyen az Hitler nemzetiszocializmusa, vagy a kommunizmus nemzetközi szocializmusa, vagy bármely más kormányzati forma, amely nagy hatalmat biztosít a vezetésnek, pusztán arra lehet jó, hogy nagy hatalmat ad az emberi romlottságnak. Az embert nem érzelmei, vagy szubjektív értékítéletei kell, hogy vezessék, hanem az objektív isteni üzenet. Az ember nem a belső természeti képességeinek a kifejlesztésére szorul, hanem egy természetfölötti újjászületésre. Alapvetően nem gazdasági és politikai tevőlegességre van szüksége, hanem a bűnből való megváltás teológiájára, amely az Úr Jézus Krisztus által valósul meg.”


forrás: http://thegordonhclarkfoundation.com