Jelen cikk azt bizonyítja, hogy a római katolicizmus – ha keményen és lényegre törően akarunk fogalmazni – hamis vallás. Ennek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni egy olyan országban, ahol a lakosság hatvan százaléka hagyományosan katolikus. Ez az egész bejegyzés egy cikk összefoglalása. A cikk elérhető az “Az Alapvetések” (“The Fundamentals”) című gyűjteményben, amit minden magyar protestánsnak el kellene olvasnia, sajnos még eddig senki nem vette a fáradságot, hogy lefordítson vagy finanszírozza a lefordítását egy ilyen jelentős műnek. Ennek a könyvnek az 58. fejezetét foglaljuk össze – egyébként az egész könyv azért íródott a 20. szd elején, hogy megvédje az ortodoxia ügyét a feltörekvő liberalizmus ellen.

A könyv teljes tartalma (két kötetben szokták papírformátumban kiadni) egyben elérhető a cikk végén található linken. A szerző bevezetője, hogy van egy igaz evangélium, amit Kr. és az apostolok hagytak ránk, és vannak hamis evangéliumok, amelyek különböznek az igazitól (Gal 1:6-9). Ennek az a magyarázata, hogy az ördög hazudik (Jn 8:44), és igyekszik mindenkit félrevezetni, akit csak tud úgy, hogy valami jónak (2Kor 11:13-15), vagy legalábbis valami ártalmatlannak (2Kor 11:3) tünteti fel magát.

Az igaz evangélium igaz volta megállapítható, mégpedig az alapján, hogy megegyezik a Biblia tanításaival, míg a hamis evangéliumok eltérnek az Írásban lefektetettektől. A szerző kimutatja, hogy a katolicizmus, annak tanításai alapján egy hamis evangélium és nem pedig a bibliai evangélium. Ezt nagyon fontos tudnunk, mert rengeteg naiv protestáns van, többnyire azokon a helyeken, ahol többségében vannak a katolikusok, akik balga módon azt hiszik, hogy a katolicizmus (pápizmus egy szép régi, de találó kifejezéssel) is az igaz kereszténység egy fajtája, pusztán amiatt, mert elfogadja az első négy egyetemes zsinat végzéseit a Szentháromságról. Azonban ez messze nem elég önmagában ahhoz, hogy egy felekezetet igaz keresztényinek nevezhessünk. Nézzük csak meg a cikk főbb pontjait:

1.  A római katolicizmus kegyetlenül üldözte az istenfélő keresztényeket

A szerző legrosszabb érvével kezdem (ez egyébként nem az első hanem a második pontja), ami a nyugati katolikus egyház történetileg erőszakos voltán alapul. Századokon át üldözte a protestantizmust, és ráuszította az inkvizíciót. Továbbá volt több pápa is, aki örvendezett, ha protestánsok valami tragikus esemény áldozatai lettek (pl. lemészárolták őket). Ez tényleg igaz, azonban egy ilyen érv kevéssé használható (noha valamennyire tanulságos, mivel ami egyszer megtörtént egy bizonyos szervezet jóvoltából, az még egyszer megtörténhet, amíg az a szervezet létezik), mivel minden értelmesebb ember meg tudja különböztetni a rossz egyházvezetést az vallás eszményi formájától. Ezért, ha a katolicizmus eretnek természetéről akarunk meggyőződni, akkor annak tanait kell megvizsgálnunk.

2. A római katolicizmus a Szentírás fölé rendel alaptalanul egy követhetetlen és hiteltelen egyházi tekintélyt

A katolicizmus tagadja, hogy a Szentírás a hit egyedüli szabálya (sola Scriptura). Tagadja, hogy a Szentírás önmagát magyarázza (Scriptura Sacra soli ipsius interpres). Továbbá, igyekszik elijeszteni a hívőt a Biblia olvasásától (ezzel szemben 5Móz 6:7-9), mivel az nem az ő feladata, hanem a magyarázó papságé, vagy hivatalé. Ráadásul még ez a hivatal hozzá is ad a Bibliához egy jópár zsinati végzést, rendelkezést és bullát (no meg sok apokrif könyvet is, amely tényt egyébként a szerző nem hangsúlyozza). Hálás vagyok Mr. Medhurstnek hogy a hírhedt Tridenti Zsinat végzéseiből sokat megoszt, azokat a részeket, amelyek a Biblia minden egyes főbb, üdvösséggel kapcsolatos tanítását kiátkozzák. Ezzel a 2. ponttal kapcsolatban a hit szabályáról így nyilatkozik a zsinat:

“Az Íratlan Hagyomány, amit a Katolikus Egyház a folyamatos szukcessziójával megőrzött, az Írással egyenlő mértékű kegyes odaadást és tiszteletet érdemel”

“senki nem értelmezheti a Szentírást az Egyház magyarázatával ellentétes értelemben, aminek egyedül a feladata, hogy meghatározza a Szentírás helyes értelmét és értelmezését” -az is tiltva van, hogy valaki “az egyházatyák egységes egyetértésével nem megegyezően értelmezze” a Szentírást (4. ülés) (sajnálatos, hogy ilyen egységes egyetértés sohasem volt)

E pontok megszentségtelenítik Kr. prófétai tisztségét, továbbá a keresztény egyén prófétai tisztségét, miszerint mi nem adhatunk hozzá, de el sem vehetünk a Szentírásból, és miszerint kitartóan vizsgálgatnunk és hirdetnünk kell a Biblia tiszta tartalmát. (1 Thessz 5:21; Jn 5:39; Apcs 17:11; 2 Tim 1:13; Júd 3)

3. A római katolicizmus szerint Jézus Krisztus keresztáldozata nem egyszeri, rendszeresen meg kell újítani, tehát nem tökéletesen elégséges.

A katolicizmus tagadja, hogy Krisztusnak egyszeri volt az áldozata, egy tökéletes áldozat, amit soha nem kell megújítani. Tagadja, hogy Kr. áldozata miatt szentséget tulajdonít Isten a hívőnek. Ehelyett azt tanítja, hogy a misében Kr. áldozata ismétlődik újra és újra a papok közreműködésével (mégpedig nem csak az élőkért, hanem a purgatóriumbeli holtakért is), miközben Kr. testileg jelen van az ostyában. A tridenti zsinat a következőket állítja:

Ebben az isteni áldozatban, amit a misében ünneplünk, ugyanaz a Krisztus található meg és áldoztatik meg vértelenül, aki egyszer feláldozta magát véres módon, a keresztfa oltárán, a szent zsinat tanítása, hogy a misei áldozat mindig elégtétel értékű, és emiatt azt munkálja, hogy könyörületet nyerjünk, és kegyelmet találjunk a megfelelő időben, ha közeledünk Istenhez bűnbánóan és vezekelve, őszinte szívvel és egyenes hittel, félelemmel és tisztelettel. Mivel az Úr, megbékélve az áldozattól, megadja a kegyelem és bűnbánat ajándékát és megbocsátja még a förtelmes bűnöket is. Hiszen az áldozat egy és ugyanaz, aki most áldoztatik meg a papság által, valamint aki akkor áldozta fel magát a kereszten, egyedül az áldozat módja más.” (22. ülés)

“Ha valaki azt állítja, hogy a misekor nem mutatnak be Istennek helyes és megfelelő áldozatot, vagy ha azt mondja valaki, hogy az áldozat, amit fel kell ajánlani, nem más, mint az, hogy Krisztus nekünk adatott, hogy együk, legyen átkozott.” (1. kánon 9. fejezet.)

Ha valaki azt állítja, hogy a miseáldozat csak dicsőítő és hálaadó áldozat; vagy csupán egy megemlékezés a betöltött áldozatról a kereszten; vagy, csak annak használ, aki veszi, és ezért nem szabad felajánlani az élők és holtak bűneiért, fájdalmaiért, elégtételeiért és egyéb szükségeikért; legyen átkozott. (3. kánon.)

„Ha valaki tagadja, hogy a legszentebb Eukarisztia szentségében benne van a mi Urunk Jézus Krisztusnak igaz, valóságos és lényegi teste és vére, együtt az ő lelkével és istenségével; és ehelyett azt mondja, hogy Ő csak jelként, kiábrázolásként vagy erényként van benne, legyen átkozott.” (A 13. ülés első kánonja.)

E tanok megszentségtelenítik Kr. papi tisztségét, amely szerint, senki sem ismételheti Kr. áldozatát, mert az a lehető legegyedibb és tökéletes, meg nem ismételhető, de senki más sem működhet közre a véghezvitelében (tehát egy pap sem). Továbbá Kr. nincs is jelen testileg a földön, egészen az utolsó ítéletig (Zsid 9:28; Zsid 10:10; Zsid 10:14; Rm 8:34; Kol 3:1; Zsid 7:25; 2 Thessz 1:10;).

Még egyszer szeretném emlékeztetni a kedves olvasót, hogy a Tridenti Zsinat a katolikusok egyik legkedvesebb zsinata. Nagy szerepe volt a római egyház önmeghatározásában, és végzései eltörölhetetlenek nekik, mivel e zsinat rengeteg dogmát fogalmazott meg (a pápának és az általános zsinatnak joga van új kötelező érvényű dogmákat törvénybe iktatni).

4. A római katolicizmus szerint a saját cselekedeteink, érdemeink és önerőből kifejlesztett szentségünk által igazulunk meg.

A római katolicizmus tagadja, hogy egyedül hit által (Sola Fide), Isten kegyelme által (Sola Gratia), Isten (ill. Krisztus) áldozata miatt igazulunk meg. (Rm 3:20; Rm 3:28; Rm 4:6; Rm 10:3,4; 2 Kor 5:19; 2 Kor 5:21; Rm 5:1) Ehelyett a munka és tettek általi megigazulást tanítja. Ez az idézet csak részlegesen származik Tridentből, részben Medhurst szavai:

“Azt tanítja, hogy Isten igazságát, ami által az emberek megigazulnak, a Szentlélek ösztönzésére, Isten kegyelméből, Krisztus által az emberek maguknak munkálják ki; mégpedig egy bizonyos eszköz által, ami “a keresztség szentsége… ami nélkül soha senki nem üdvözült”; és, hogy Isten igazságát “magunkba” kapjuk, amikor megújíttatunk a Szentlélek által. Azt is tanítja, hogy a megigazultság “közöltetik”, “belénk áramoltatik” és “plántáltatik”, de nem tulajdoníttatik.” (6. ülés, 7. fejezet)

“Ha valaki azt állítja, hogy a megigazító hit nem más mint bizalom az Isteni kegyelemben, ami megbocsátja a bűnt Krisztus kedvéért; vagy, hogy e bizalom által igazíttatunk meg egyedül; legyen átkozott.” (6. ülés, 12. kánon)

“Ha valaki azt állítja, hogy… a jócselekedetek pusztán gyümölcsei és jelei az elnyert megigazultságnak, de nem okai a növekedésnek, legyen átkozott.” (24. kánon)

“Ha valaki azt állítja, hogy valaki a jócselekedetek által igazul meg, amiket Isten kegyelméből és Jézus Krisztus érdeméből képes megtenni, akinek élő tagja, meg sem érdemli a kegyelemben való növekedés, örök életet… legyen átkozott.” 32. kánon

5. A római katolicizmus szerint Jézus Krisztuson kívül még sok-sok más közbenjáró is van.

A kereszténység azt tanítja, hogy Krisztus az egyedüli közbenjárónk (solus Christus) (1 Tim 2:5; Ef 1:20; Zsid 7:25). Míg a pápizmus azt tanítja, hogy Mária és a többi szentek úgyszintén közbenjáróink. Hogy ezt elhiggyük, elég csak egy pillantást vetnünk a Tridenti zsinat 25. ülésére.

E pontban a katolicizmus megszentségteleníti Krisztus királyi tisztségét, mivel Istenen kívüli személyeknek is juttat dicsőséget. A szerző végkövetkeztetése, hogy hagyjuk el a római katolikus egyházat amilyen gyorsan csak lehet. Jel 18:4: “Fussatok ki belôle én népem, hogy ne legyetek részesek az ô bûneiben, és ne kapjatok az ô csapásaiból:”

Ezek után már be kell látnunk, hogy talán a római katolicizmus a legnagyobb „keresztény” eretnekség a világon, márpedig eretnekeket (tévtanítókat) nem szabad testvéreknek hívni, hacsak az ördögöt magát nem hívjuk testvérnek, akkora abszurdumról beszélünk. A katolicizmus és közöttünk akkora a szakadék, hogy a cikk írója nem is eretnekségnek titulálja az előbbit, hanem egy másik vallásnak – és ezzel történelmi protestáns hagyományt követ, bár nem feltétlenül van a két fogalom között éles határvonal.

Összegzés:

Semmi esetre sem hívhatjuk a katolikusokat testvéreknek – ugyanez igaz mellesleg a mormonokra és az unitáriusokra is! Azért nem, mert a tévtanítók közösségéből ki kell vonulni, nem pedig bevonni őket a hívők közösségébe. Természetesen a felebaráti szeretet szempontjai szerint meg kell próbálni megtéríteni őket, azonban ez a szomorú tényeken nem változtat, hogy Isten közösségén kívül van az egyházuk.


forrás: http://www.oocities.org/athens/parthenon/6528/fundcont.htm

Le kell görgetni az 58. fejezetig.