https://zacharyelementary.org/presentation/why-do-i-deserve-this-scholarship-essay/30/ buy birth control online us https://heystamford.com/writing/24-7-homework-help/8/ essays on poverty eradication prednisone no presription canada https://www.carrollkennelclub.org/phrasing/essay-on-personality-disorders/6/ go site enter site get link source url see rimedi simili al viagra farmacias similares cialis side children writing book reviews quran essay papers popular cv editor service au https://footcaregroup.org/perpill/mda-and-viagra/35/ accutane coupons discounts cialis falta de libido https://academicminute.org/paraphrasing/dissertation-sur-le-voyage/3/ go to site paxil article how do i know if my essay is good methodology in dissertation example as sociology essay plan where to buy viagra in kampala thesis statemet of criminal justice click here http://archive.ceu.edu/store.php?treat=antibiotics-blaasontsteking-furabid-bijwerkingen-cialis billig viagra ohne rezept astronomy essay writers websites click here Előzetes megjegyzések a radikális-tradicionális katolicizmus lényegéről, és annak mai hatásairól: A radikális tradicionális katolicizmus uralkodott Magyarországon egészen 1918-ig, tehát végig a Monarchia alatt, Erdély fejedelemség felszámolásától kezdve (kb. 1686). Ez lényegében egy modernizálás nélküli tradicionális (2. vatikáni zsinat előtti) katolicizmus: a Szent Szövetség és az ultramontánizmus kulturális öröksége. Ezt azért tartjuk fontosnak megjegyezni, mert a mai tradicionális katolikusok, bár tapasztalataink szerint hajlanak rá, nem feltétlenül jogfosztanák a protestánsokat. Némelyikük beéri a régi rituáléval.

Mindazonáltal arra jutottunk, hogy a tradicionális katolicizmus eredeti formájában radikális, nagyon erősen antikrisztusi, sátáni irányzat. Lényegében semmiben nem különbözik az iszlám elnyomó intézményétől (sőt talán még rosszabb is valamivel), feltéve, hogy hatalmon van. Éppen úgy, ahogy a Saria jogrend alatt a nem muszlimok hátrányos megkülönböztetést élveznek, ugyanúgy a protestánsok is alanyi jogon hátrányt szenvednek egy trad. katolikus rezsimben. Ez megmutatkozott például, hogy körülbelül a Horthy-korszakig, tehát még bőven a felvilágosult 19. szd.-ban is voltak jogi akadályok a protestáns vallási anyakönyvezés körül. A keleti ortodoxiában hasonló jelenség még nyiltabban létezik: pl. napjaink Moldovájában, Oroszországában zaklatják a baptista prédikátorokat, vagy jogilag (pl. szemináriumaik akkreditálásának visszavonása), vagy fizikailag, pl. betörik az autójuk ablakát stb..

Hogy milyen egyéb konkrétumokról beszélhetünk, azt nagyon plasztikusan érzékelteti van Prinsterer alább. Egy tradicionális, politikailag és társadalmilag radikális katolicizmust úgy is kell kezelni, mint a vörös kommunizmust, vagy az iszlámot. Tehát küzdeni kell ellene, minden fronton.

Azonban kortévesztők és tudatlanok lennénk, ha nem hivnánk fel a figyelmet arra, hogy a radikális nyugati/római katolicizmus a 2. vatikáni zsinattal bizonyos értelemben semlegesitve lett. (A teológia nem változott, de annak képviselete és az elhajlások tolerálása igen, továbbá a korábbi destruktiv társadalmi és politika tendenciáik sem érvényesülnek). Kijelenthetjük, hogy az újitó Második Vatikáni zsinat után a katolicizmus nem jelent közvetlen veszélyt Krisztus szolgáira, holisztikusan szemlélve (sajnos az üdvösségre nézve, hitéletileg ugyanúgy veszélyt jelent, mint akármikor korábban). Ennek ellenére a trad. katolikus gondolkodásmód (illetve annak nyomai) felbukkan sok helyen, ha módositva is, ilyen például az ultrajobboldali tradicionális filozófia, amit Vona Gábor terjesztett.

Ami viszont a keleti ortodoxiát illeti, ott az igaz kereszténység, tehát a bibliahű protestanizmus elnyomása a továbbiakban is érvényesül a szláv népek körében. De hála Istennek Görögország nagyon toleráns irántunk, a közel-keleti ortodoxiák meg legalábbis kénytelenek a körülményeik miatt toleránsak lenni, hogyha soraikban valaki megtér és protestáns lesz.

De elég a bevezetésből, olvassuk van Prinsterer leirását:

Guillaume Groen van Prinsterer (1801–1876)

Nem akarok nem tudomást venni a keresztény Róma szolgálatairól, melyeket a kora középkorban hajtott végre; terjesztette az evangéliumot vallási tekintetben, és ellenállt a zsarnokságnak társadalmi téren azzal, hogy az európai szabadságot munkálta. De egy romlott Róma; egy olyan Róma mely ellenzi az evangéliumi újjászületést; a babonás, hitetlen Róma; egy olyan Róma, mely isteni tekintélyt követel magának a teljes világ fölött és Krisztus állitólagos helytartójaként minden világi hatalmat maga alá rendel; egy olyan Róma mely egyszer lázadásra hiv népeket, másszor meg együttműködik zsarnokokkal saját érdekében; egy olyan Róma, mely a szabadság, tolerancia és tudás ellensége; egy Róma, mely teljesen képtelen, hogy megvédje, vagy megszabaditsa Európát a forradalomtól, viszont már kétszer megteremtette a talajt neki és kaput nyitott neki?

Soha! A 15. század nyitánya volt egy egyetemes felfordulásnak, amikor a Reformáció megállitotta a kibontakozó forradalmi törekvéseket. Három századdal később, megintcsak Róma volt az – az a Róma, mely szétszórta és elfojtotta az élet magvait, az Evangélium előretörését Franciaországban azzal, hogy erőszakkal száműzte és elnyomta a reformátusokat és janzenistákat egyaránt – amely a saját hibáin, bűnein, intoleranciáján és erkölcstelenségén keresztül elvetette a magvakat, melyek hamarosan új elméletekben vertek gyökeret, és annak kitörését okozták, amit csak 1789-es forradalomnak hivunk.

Sose feledd, hogy a római egyház visszaélései elválaszthatatlanul össze vannak kötve tanaival, és a megkövetelt infallibilitása azokat javithatatlanokká teszi. A korrekció azt jelentené, hogy önmagukat itélik el, és lemondanak.

Mindig ugyanazok az antikrisztusi tanok, ugyanaz az ingyen megváltás iránti megvetés, ugyanaz a hiú ceremónia, ugyanaz a mariolatria [egy Mária bálvány imádása, ugyan el nem ismerik, de mégis gyakorolnak egy szentnégyesség iránti bálványozást – a szerk.], de immár még több bálványimádó túlzással. Mint mindig, lényegében, ugyanaz a királyok és nemzetek feletti univerzális felsőbbség van jelen. Mindig ugyannak a parancsnak az eltorzitása “kényszeritsétek őket bejönni”; manapság inkvizicióként és kinzásként interpretálják, mely abban csúcsosodik ki, hogy védelmükbe veszik a Szent Bertalan éji mészárlást és a Nantes-i Ediktumok visszavonását; szörnyű kemény rendelkezések és vallásos államcsinyek – számukra ezek mind példát mutatnak a következő generációnak. Mindig ugyanaz a polgári és politikai szabadsággal szembeni ellenállás. Emlékezzünk csak az 1832-es enciklikára. Ez átkot mondott az “abszurd és téves” maximára, miszerint mindenki bizonyosodjon meg és nyugodjon meg a saját lelkiismereti szabadságában, és rátért arra, hogy kifejtse, a szabad sajtó milyen végzetes szabadság, amely kapcsán egyszerűen szóhoz sem tud jutni.

És meg is adja az okát: “az állammal való viszony tekintetében, a római egyháznak nem a függetlenség az ideális, hanem az uralom; nem a szabadság, hanem a zsarnokság.” Valóban, elveinek megfelelően, ha a római egyháztól megvonják a jogot, hogy szabadon uralkodjék és üldözzön akárkit, akkor megsértődik és elkezd a maga babiloni fogságáról morogni.

Tisztelem, ha valaki korrekten és igazságosan áll a római egyházhoz, de már belefáradtam, hogy én is ilyen úton járjak. Ha Róma végül elismeri, elvi szinten, a világi hatalom függetlenségét és szentségét; ha megtagadja a pápa egyetemes felsőbbségét; ha nem követeli többet az eretneknek mondott királyok letételét, és nem tagadja meg jogaikat a koronához, vagy nem oldja fel alattvalóikat azok esküi alól; ha VIII. Bonifác bullája, mely kijelenti, hogy mind a spirituális, mind a szekuláris hatalom alá van vetve az egyháznak (a spirituálisat az egyház forgatja, a szekuláris pedig az egyházért forog), nem lesz többé Róma mindenhatóságának szent grálja; ha Róma alkalmazkodik a modern nemzetközi jog elvárásaihoz és visszavonja rendelkezéseit, melyek érvénytelenitenek mindent a Vesztfáliai Békében a protestánsok iránti toleranciáról, mely toleranciát a Bécsi Kongresszus 1815-ben kriminálisnak és bűnösnek itélte;

ha Róma, tömören fogalmazva, elfogad mindent, amit egykor kiátkozott, akkor természetesen hajlandóak lennénk mi is elfogadni egy ilyen újjászületett katolicizmust, még olyan messze menően is, hogy vele együtt tudnánk hadat viselni a keresztény civilizáció érdekében, a forradalom hibái ellen. De amig Róma elutasitja, hogy elismerje a saját elitélését, addig nem szabad hamis reményeket dédelgetnünk. Amikor segitségre van szüksége, gyorsan kinyújtja a kezét; de amint a legkisebb esélye megvan rá, kötelességének fogja érezni, hogy elpusztitson minket.

A római egyház a saját ügyét azonositja az isteni igazsággal és tekintéllyel, magának osztja ki az Isten Igéjének hivatalos értelmezőjének a szerepét, és csak saját magán belül ismeri el a Szentlélek tevékenységét [a 2. vatikáni zsinat után már az aklukon kivül is elismerik a Lélek működését, jóllehet ezt lehet, hogy képesek lennének visszavonni egy domináns szituációban – a szerk.]. Felcseréli a Szentirás felsőbbségét (mely imával és mennyei fény által közöltetik [azaz a Szentlélek megvilágositásával – a szerk.]) az emberi ész felsőbbségével, az Istennek való engedelmességet úgy kezeli, mint lázadást az állitólagos helytartó [a pápa] ellen, ..

Ami magát illeti, a reformáció mindig is észben fogja tartani, hogy mi a hamis és végzetes az ultramontán katolicizmusban és pápizmusban. Itt is az ember lép Isten helyére.

Az emberi szuverenitás az, amihez Róma és a Forradalom útjai egyaránt vezetnek, jóllehet különböző utak és elvek mentén. Az sem számit, hogy mennyire hangosan és művészien fedik el ezt. E kettős támadás ellen – egy olyan rendszer ellen, amely nem más, mint megszervezett káosz, mind az egyházban, mind az államban – a reformáció ismételten az igazi tekintély és a hiteles szabadság elveit hozta, s a modern világ eszméit örök alapokra fektette, leigázta az emberi büszkeséget, mialatt az ember törvényes kivánságait kielégitette. És ezt tette azzal, hogy az ember kötelessége alapjának és a jogai garanciájának Isten szuverenitását és Isten törvényét tette meg.

Forrás: Prinsterer, Guillaume Groen van. Le parti Anti-revolutionnaire et Confessionnel dans l’Église Reforméé des Pays-Bas: Etude d’histoire contemporaine, 1860. – angol forditásból