Bevezető: Népegyháznak nevezzük az olyan egyházstruktúrát, ahol bárki tag lehet anélkül, hogy bármit is elvárnának tőle. Mindössze egy személytelen éves (vagy még ritkább) tized megfizetése esetén az illetőnek szavazati/egyháztagsági jogot adnak, nem kérnek tőle számon semmit, hacsak azt nem, hogy kamaszkorában előadja a bemagolt kátét, amikor konfirmál.Elvárt szolgálatok, szolgálatra hívások nincsenek, vagy ritkák. Senkinek nem kell megfelelni se. Az Úr vacsorájában automatikusan részt vehet az egyháztag, sőt még az olyan valaki is, aki nem fizető tag, de az utcáról besodródott vendégként részt szeretne venni az úrvacsora közösségben (ez nem baj, ha az illető egy hívő vendég, de baj, ha egy hitetlen lélek, aki csak illem, vagy a saját humanista elvei miatt részt akar venni egy csak keresztényekre tartozó zárt közösségi eseményben). Egyszóval, a népegyházban bőven elég ha valaki rendszeresen besodródik egy alaktalan massza tagjaként a templomba, majd ki is megy. A hívek közössége ilyen közegben ritka mint a fehér holló, bár előfordulhat, hogy mégis létrejönnek ilyenek különféle házicsoportok mentén – és úgy áttételesen többfelé darabolódik a gyülekezet. Galambos kritikája szerint ilyen helyeken az is könnyen előfordul, hogy az adott helyre beosztott lelkész nem a hamisítatlan Szentírást tanítja, hanem azt eltorzítja esetleg valami szekuláris ideológiával is keveri. Az ilyen egyházakban egyházfegyelmi eljárás csak papíron létezik, a múlt kövületeként, ugyanis a vezetőség legfőbb szempontja, hogy megmaradjon a látogatók/tagok nagy létszáma (senki ne rettenjen el), és az adományokat is mindenki rendszeresen, vagy alkalmankénti rendszerességgel fizesse. Egyházfegyelmi eljárást itt ritkán alkalmaznak, és nem akkor ha valaki Isten Igéje ellen vét, hanem inkább akkor ha valaki a regnáló egyházstruktúrát megtámadja (pl. rosszul politizál “palástban”, egyházi rendeletet ellenez, számonkéri a püspököt az adminisztráció dolgában stb.).

Ezzel szemben áll a munkálkodó egyház (working church) koncepciója. Ezt másként nevezik még hitvalló (konfesszionális) egyháznak. Ennek fő jellemzői, hogy valakit rendes tagnak csak hitbeli vizsgálat után, illetve egy történelmi hitvallás elfogadása (esetleg aláírása) esetében vesznek fel – a baptista gyülekezetek esetében a bemerítés is feltétel. Az itteni gyülekezeti tagok ügyét legalább bizonyos mértékig figyelemmel követik – pl. a szembetűnő dolgokat -, és ha igeellenes tanokat vall, vagy az élete teljesen ellentmond a Szentírás normájának, akkor a Bibliában leírt egyházfegyelmi eljárás alá vetik az illetőt. Az is lehetséges, hogy az Úr vacsorájától is eltiltják a fegyelem alá vont személyt, egészen addig, amíg bűnvallást nem tesz, és el nem ismeri, hogy vétkezett. Némelyik hitvalló egyházban jegyrendszerrel folyik az úrvacsora vétele, hogy meggátolják, hogy akárki utcáról beeső (nem hívő) azt venni tudja. A fegyelmi részt leszámítva az ilyen egyházakra jellemző, hogy az “átlag” gyülekezeti tag is valamilyen rendszeres megbízást, feladatot kap – ez a munkálkodó egyház munkálkodó vetülete. A megbízás lehet pl. szórólapozás, “utcára kimenés” (amit igazán eltanulhatnának a Jehova tanúitól a hívő gyülekezetek is), de lehet olyan látszólag marginálisabb, de mégis fontos feladat is, mint a templom parkolójának igazgatása – hogy ki hova tud beállni. Az ilyen gyülekezetekben nem csak a presbiterekre, előljárókra lehet számítani, hanem a rendes tagok is bőven felérnek egy népegyházi presbiter szintjével, nemcsak az elvárt hitet megvalló nívó miatt, de a nagy segítő- és tettrekészség miatt is. Ugyanígy ezek a közösségek valódi közösségek, a hívek gyakran ottmaradnak az istentisztelet után beszélgetni, mégpedig a Hittel kapcsolatos témákról, és nem ritka, hogy családiasabb a közösség, vagy ha nem is ilyen, de legalábbis az odalátogató nem érzi úgy, hogy elképzelhetetlen, hogy valakihez szóljon, vagy, hogy hozzá szóljanak. Összességében elmondható, hogy a hitvalló és/vagy munkálkodó gyülekezetek kisebbek, nem szörnyméretűek, de sokkal sokkal-sokkal inkább megfelelnek a bibliai gyülekezeti normatívának.

Természetesen a mai gyülekezetek némelyike átmenetként működik a fentebb felsorolt két gyülekezeti típus között, tehát nem feltétlenül van mindig egy letisztult típusról szó. Végezetül Nt. Galambos megjegyzései előtt nevezzünk meg néhány példát a két gyülekezeti típusra. A nagy református egyház (MRE) egyértelműen népegyház, az evangélikus egyház szintén az, de még rosszabb (mert a történelmi hitvallásos gyökereihez még kevésbé kötődik). A kicsiny református presbiteriánus egyház (RPE) viszont minden esetleges hibája ellenére hitvalló egyház, vagy megpróbál az lenni. A magyar baptista nagy egyházszövetségről (MBE) is elmondhatjuk, hogy sokkal inkább a hitvalló egyházhoz áll közel, mégha nem is annyira munkálkodó, és a doktrína terén kissé híg. De hitvalló karaktere abból is látszik, hogy míg a reformátusoknál a templomok általában panganak, és a nagy egyházi ünnepekkor megtelnek, addig a baptista gyülekezetekben egész évben kiegyenlítettebb a jelenlét, míg a nagy ünnepekkor kicsit alacsonyabb a részvétel, mert akkor sokan elutaznak. Azután vannak még a független baptista gyülekezetek, a kálvinista baptista gyülekezetek, ezek is hitvalló és munkálkodó egyházak is, még akkor is így van ez, ha esetleg túlzott szigorúságuk miatt kevés fiatalt tudnak bevonzani.

Egyik egyház sem tökéletes, de két dolog világos. Egyik, hogy a hitvalló és munkálkodó egyházak közelítenek a bibliai előírásokhoz, míg a népegyházról ez nem mondható el, az éppenhogy távolodik. A másik, hogy a népegyházakat a komoly hitehagyás veszélye fenyegeti (ez látható abban, hogy az európai államegyházak vagy liberalizálódtak, vagy opcionálisnak, dísznek veszik a hitvalló protestáns hagyatékukat), ezért a kevés hitvalló csoportnak, amely még ezekben van, folyton ellen kell állnia a nagyegyházból érkező nyomásnak, és hadakoznia kell azért, hogy megmaradhasson az igei vonalon. De nézzük most mit mond Nt. Galambos:


“A “népegyház” – beteg állapot. Szomorú példák erre a svájczi és a birodalmi német államegyházak, továbbá a holland “nagy”, vagy “Hervormde” Egyház, stb. Egyrészről a papok tanítása vezet ilyenekben egészen abszurd rendkívüliségekre (a fentiekben nem egy kommunista “lelkész” van!); másrészről meg a belső irányok, szekták, “modern utópiák” stb. melegágya az. Lendületes építő hit legfeljebb csak egy kis töredékében van a népegyházaknak. A mostani keresztyén világébredés lelki és anyagi forrása csekély kivétellel a külföldi konfesszionális Egyházakból folyik – egészen hozzánk is. Minél inkább fertőzötté válik egy Egyház, annál nagyobb súlyt helyez népegyház jellegére. Nálunk is körülbelül ez az eset. A hitetlen liberálizmus a Hitvallások fölé képzelvén magát: népegyházzá szerette volna degradálni a Méliuszok hagyatékát [Méliusz Juhász Péter 16. szd-i reformátor, az általa tanított ortodox kálvinista teológia ma is éppannyira érvényes, mint a török hódoltság idejében – a szerk.]. De ne feledjük el, hogy a mienk sohsem volt az: a szó nyugati értelmében [sajnos azóta már az lett a 20. szd. végére, Galambos tiszteletes ezt a ’20-as években írta]. Falusi ekklézsiáink igen nagy rétegében még ma is az ellenkezőjének a köztudata él. Már pedig nem a városi gyülekezetek adják meg a mértékét a magyar nyelvű református egyházaknak. … Sokkal inkább keresendő a [veszedelem] abban, hogy az új belső és külső reformáció a városokból szivárog le a falvakba. Míg Kálvin és Knox és Méliusz idejében megfordítva volt az. A városi gyülekezet hatalmas és sokszor heterogén és változó tömegével nem alakítható át konfesszionális, fegyelmezett Egyházzá. De a falusi igen. Meg városon, kevés kivétellel, nem él már a régi virágzás emléke sem. S így ott nehezebb a történeti folytonosság helyreállítása. Falun e téren is helyrehozhat sok mindent egy Isten-küldötte, hívő, ízig-vérig magyar református lelkész: egész életének odaáldozásával. – S mert most a városból hömpölyög lefelé az áram, így a város, annak mai problémái, félkereszténysége, “általános” elvtelen újulása, réteges és részleges reformációja lesz a falu mintaképe: mely minden jó szándék mellett is népegyházzá fog elsekélyesedni. Ami meg az új reformáció teljes diadalát teszi kérdésessé.”


forrás: Galambos Zoltán jegyzete Willem Wijnand Heyns: Manual of the Reformed Doctrine c. művéhez.