Egy korábbi írásban megállapítottuk, hogy a premodern történelem folyamán végig egyöntetűen verbálisan ihletettnek tartotta az összes teológus a Bibliát, vagy legalábbis annak megfelelően kezelték – valamint a Szentírás is ezt állítja magáról, hogy így kell forgatni. Az egy dolog, hogy az Írás minden szava tökéletes, ihletett és hiba nélküli.

De ezzel még nem segítettünk a bibliaolvasónak eligazodni egy nagyon fontos kérdésben: mindig, amikor olvas, minden egyes szót szószerinti, elsődleges jelentésben kell-e vennie? Azt azért mégsem lehet, hogy mindent szimbolikusan értünk, de igenis, akadnak olyan részek, amelyeket, ha szószerint értünk, akkor igencsak „feldolgozhatatlanok” lesznek, pl. mert értelmetlennek tűnnek. Mik a pontos arányai a literális (szószerinti) és az allegorikus/szimbolikus (jelképes) értelmezéseknek?

Ennek szenteli a figyelmet Augustinus „A keresztény tanításról” című művében (annak is, ha jól emlékszem a 2. részében), ahol sok és hasznos szempontot sorol fel, amelyek a kegyes bibliaolvasót útbaigazítják. Az alábbiakban közreadom gondolatait kivonatolva, hogy mondanivalója és szempontjai lényegét könnyen és gyorsan elsajátíthassa mindenki – ez annál is hasznosabb, mivel egy kulcsfontosságú kérdésről van itt szó, amivel naponta szembesül a keresztény, tehát e kérdésben feltétlenül helyesnek kell lennie az álláspontjának. Tehát:

Még a literális és szimbolikus értelmezések előtt, fontos tudnunk, hogy bizonyos esetekben a mondatok tagolása és hangsúlyozása is kérdés. Ui. az eredeti szövegek keletkezésekor nem volt szokás központozni, és az írásjeleket sem tették ki. Tulajdonképpen egy folyószöveg volt az összes szentirat.

Néhány példa, amikor nem mindegy, h. hogyan tagolunk:

„Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.” Jn 1:1

„Különbözik egymástól az asszony és a hajadon. Aki nem ment férjhez, az Úr dolgaira visel gondot, hogy szent legyen mind testében, mind lelkében; aki pedig férjhez ment, a világiakra visel gondot, mimódon kedveskedhessék a férjének.” 1Kor 7:34

„De ha e testben való életem munkámat gyümölcsözteti: hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni és a Krisztussal lenni; mert ez sokkal inkább jobb; De e testben megmaradnom szükségesebb ti érettetek.” Fil 1:22-24

Néhány eset amikor a hangsúlyozás nagyon kérdése felmerül:

„Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk:” Rm 8:33-34

„És monda néki Nátánael: Názáretből támadhat-é valami jó? Monda néki Filep: Jer és lásd meg!” Jn 1:47

Amikor olvassuk a szöveget, nekünk ez nem kérdés – azonban az ókori embereknek az volt, mert nem ilyen részletesen kidolgozott kiadásaik voltak. A Károli-féle fordítók, és a mások viszont eldöntik részletesen, hogy hogyan tagolnak, meg milyen írásjeleket tesznek ki. Ebben rendszerint szöveggondozási hagyományokat követnek, amiket tudósok dolgoztak ki. De ezek nem abszolút vélemények.

De mi dönti el azt, hogy melyik a helyes hangsúlyozás és tagolás? Meg kell nézni, hogy:

– az adott tagolás, nem ellentétes-e egy már kifejtett, megkérdőjelezhetetlen dogmával

– a kötőszó, ill. a kontextus eldönti-e a helyes verziót

– ha egyik se egyértelmű, akkor az olvasónak jogában áll eldönteni a kérdést.

Ezek után rátérhetünk a szószerintiség és átvitt értelem problematikájára:

A) Ha átvitt értelmű részt szószerint veszünk, akkor testi módra gondolkozunk, nem ügyelünk a következő tanácsra: „Aki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.” 2Kor 3:6

Ezért, pl. nem vehetünk szószerint mai életünkre aktualizáltan semmit se, amely a szószerinti szombatról, és semmit, ami a rendszeres állatáldozatról szólt. Mert nekünk a szombat csak annyit jelent, hogy egy elkülönített, megszentelt nap, míg az áldozat, csak Kr. halálát jelenti nekünk, de nem rendszeres áldozatot, ahogy az szószerint hangsúlyozva van.

Hasonló hiba, amikor valaki a jeleket jelzett dolgoknak nézi, és olyan fontossággal ruházza fel őket. A zsidók estek ebbe a hibába. Holott, aki az isteni jelet tiszteli, annak azt kell tkp. tisztelnie, amire a jel vonatkozik. Pl. az állatáldozat, és egyéb rendelések, amik Kr.-ra utaltak. Ma nekünk csak 2 jelünk van érvényben, a keresztség és az úrvacsora jele. Ezek is Kr.-hoz kapcsolódó dolgokat jelölnek.

Két eset merülhet fel, egyik, amikor a jelet rosszul érti valaki, a másik, amikor egyáltalán nem érti (azaz, h. egy dolog mire utal, vagy, h. mi a jelentése). Az a rosszabbik eset, amikor valaki félreérti a jelet, és rosszul magyarázza (pl. az áldozat nem Kr. egyszeri áldozatára utal, hanem az emberek évről-évre való megmentésére.)

B) Fontos az is, hogy a szószerinti részt se értelmezzük képletesen. Itt a szabály: Minden, ami szószerint nem értelmezhető az életszentségre (ami Isten és a felebarát szeretete), vagy az igaz tanra/doktrínára (Isten és felebarát ismerete), mert ellentmond annak: az átvitt értelemben veendő.

Mit jelent ez? Egy példával: az Írás pártfogolja a jótettet (Isten szolgálatát, vagy más szolgálatát Istenért), és leszólja az önös vágyakat (önmagunk szolgálata, vagy más szolgálata, aki/ami nem Isten). Ha ez ellen szól valami szószerint, azt átvitt értelemben kell érteni (mert a Szentlélek nem mond ellent a saját, önzetlen elveinek).

Mit jelent az átvitt értelmű szövegrész, ha nem azt, amit szó szerint leír? Az átvitt értelmű szövegrészeknek olyan jelentést kell tulajdonítani, ami Isten, a felebarát és önmagunk szeretetét szolgálja (utóbbi úgy értendő, h. nem önsanyargatás pl.). Ezért, ha szeretetlen dolgot olvasunk, akkor azt átvitt értelemben kell érteni (feltehetőleg itt a ÓT-i irtásokra céloz Augustinus. Természetesen, nem feltétlenül kell egyetérteni vele, az ÓT-i irtásokat érthetjük például szószerinti példának is, csak éppen egyetlen konkrét, régi szituáció leírásának, nem pedig mindenkori parancsnak).

Néhány konkrét példa:

Isten 7 lelke. – ez ellene mond egy alapvető dogmának, hogy Isten Hármasság és nem hét lényeg. (egy lehetséges magyarázat: Isten tökéletességére utal)

Izrael, mint a szószerinti testi zsidó nép. (egy lehetséges magyarázat: ez nem szolgálja minden felebarát javát, hanem csak a zsidókét, tehát az egyházat kell alatta érteni)

Tartsd oda a bal orcádat is/vágd le a kezed, ha megbotránkoztat/heréld ki magad a mennyek országáért. Ezekre azt mondja Augustinus, hogy a fő alapvetésnek, az aranyszabálynak ellentmondanak. Tehát az értelem átvitt.

Én teszem hozzá az eddigiek alapján, hogy nem is jótett, és nem is a felebarát és magunk szeretete. Ezért nem szószerint fogjuk érteni, hanem a felebarát és önmagunk javára. De hogy szólhat ez a rész a jótetteknek és igaz tanoknak megfelelően, úgy, hogy a lehető legkevésbé rugaszkodjunk el a szavak formájától, és ne beszéljünk valami teljesen más jelentésről? Úgy, hogy lelki értelemben vesszük.

A bal orca megütése nem mazochizmus, hanem a sértések tűrésére felszólítás (a zsidóknál a bal kézzel jobb arcra adott pofon volt a megalázás egyik legnagyobb jele, írja Bolyki János professzor). Tehát a magyarázat: ha egy ilyen durva megalázás már megtörtént, akkor az enyhébbeket is tűrjük el. Ez összhangban van a szelíd lelkülettel.

Az önmagunk kiherélése azt jelenti, hogy aki birtokolja a nőtlenség ajándékát, az kerülje el a házasságot, mert neki csak visszaesés volna Isten szolgálatában. Ez összhangban van a lelki ajándékokkal. (Augustinus úgy mondja, hogy vagy azt jelenti, hogy valaki a saját választása miatt kötelezi magát a nőtlenségre, vagy azt, hogy a hajadon férjhez nem adásának kifejezése van itt leírva metaforikusan. A régi poligámia is ellentmond a herélésre való felszólításnak)

A vágd le a kezed, nem azt jelenti, hogy csonkítsd meg önmagad, hiszen nem is esik szó róla, h. mit tegyél a levágott végtaggal, hanem a lelked mohó kezét, nyúlványát vágd le magadról. Tehát a buja vágyaktól szabadulj meg. Ez összhangban van azzal, hogy ne legyél parázna.

Egy új példát is hozzátehetünk: ha elveszik a felsőruhád, add oda az alsót is – ezt a Didakhé úgy magyarázza, hogy nem azt jelenti, hogy mindig hagyd, hogy meggyötörjenek, és kifosszanak, hanem úgy, hogy ha nincs erőd és hatalmad megakadályozni a rablást, a túlerő miatt pl., akkor ne veszélyeztesd magad fölöslegesen, mert úgyse tudnád visszavenni az elrablott tulajdont. Ez összhangban van azzal, hogy legyél olyan ravasz, mint egy kígyó.

Lényeges még, hogy egy jelképes/átvitt értelmű dolog az egyik helyen jelenthet valamit, az attól még más helyen jelenthet mást.

Így a kovásznak (faizeusoké; kelő tésztáé), oroszlánnak (Júdai; Sátán) kígyónak (Sátán; keresztény ravaszság) egyaránt van jó és rossz jelentése.

Több jelentése lehet még pl. ezeknek: fénylő csillagok (angyalok; szentek); hajnali csillag (Krisztus a Jelenésekben; Lucifer, a hajdanvolt csillag).

Tehát van, hogy a jelentés helytől függ: ruha (Isten igazsága; jócselekedetek); víz (pl. Szentlélek; Ige).

Hozzáteszem, ezért jelenti Izrael leggyakrabban az egyházat, ritkábban meg a zsidók népét (testi Izrael kontextusban).

A konklúzió summázva:

  1. Az Írás nem mond ellent a saját dogmatikai (pl. az egyház nem csak a zsidókhoz szól), és ami még fontosabb, etikai alapvetéseinek (pl. önmagunk és társaink oltalmazása). Ahol szó szerint véve látszólag mégis, ott olyan átvitt értelmet kell keresni, ami összhangban van az alapvetésekkel, amelyekkel már találkoztunk a Biblia egyik másik egyértelmű részén, és a lehető legközelebb áll az adott hely szó szerinti formájához.
  2. Egy jelkép más és más helyeken mást és mást jelenthet.
  3. Ha egy átvitt értelmű/szimbolikus részt mégis szó szerint veszünk, akkor a betű megölt minket.
  4. Ha egy szó szerinti, de magán (jelképpel) túlmutató részt csak szó szerint veszünk, akkor a zsidók hibájába esünk, akik nem voltak hajlandóak elfogadni a jelek mögötti jelzett dolgokat (pl. Kr.-t)
  5. Ugyanezt az 1)-es helyzetet kell alkalmazni a tagolásnál és hangsúlynál, csak ott a kontextus is segíthet, valamint nagyobb lehet a döntési szabadságunk. – Sőt, én azt mondom e téren elégedjünk meg a Károli Bibliával.]

Augustinus voltaképpen a könyvében az 1689-es Második Londoni Baptista Hitvallás 1. fejezetének megfelelő hermeneutikai szabályokat állít fel. (1./9.)

2012-07-30 05:32