https://zacharyelementary.org/presentation/essay-writing-scarlet-letter/30/ levitra interacciones college board ap essay us history tok essay outline research essay on alzheimer's disease http://nursing.au.edu/cart.php?add=levitra-st-john cialis perscription drug stores https://vabf.org/reading/research-proposal-conclusion/250/ computer virus essays cheap kamagra quick essay solutions problems https://eventorum.puc.edu/usarx/cialis-wirkt-nicht-forum/82/ kamagra soft paypal https://companionpetstn.com/medication/levitra-cornland/32/ top biography ghostwriters service uk pay to do school assignment https://journeysmobilevet.com/edimprove/levothyroxine-synthroid-levothroid/26/ attention getters examples essay click writing cause and effect essay synthroid and metabolism effects go https://shepherdstown.info/conclusion/frankenstein-s-monster-essays/17/ awa essay topics gmat free free essays in psychology essay book catcher rye farmasi ada jual viagra essay about history of computer https://ramapoforchildren.org/youth/write-my-term-paper/47/ 70mm hateful eight comparison essay essay good relationship short essay on indian freedom fighters Bevezetés: Mivel a kortárs kereszténység egy erőteljes szekuláris vákuumban létezik, azon keresztények számára, akiknek nincsen erős identitásuk, adódik a kísértés, hogy integrálják világnézetükbe a mai korszellemet kulturális téren. Azt hiszik, hogy a kereszténység csak egy steril spirituális eszme illetve, hogy a környező kultúrára nincs és nem is szabad, hogy legyen ráhatása. Ilyen háttérrel aztán nem meglepő, hogy sokan vannak, akik zavarodottan érzik magukat, ha keresztényként kulturális kérdésekben véleményt kell alkotniuk, sőt el is háríthatják a helyzetet mondván, hogy ezt bízzuk a szakértőkre, tudósokra illetve, hogy a Bibliának nincs erről tanítása. Ezek teológiai cáfolatával már sokszor foglalkoztunk, most arra az evangéliumi filozófiai hagyományra fogunk rámutatni, mely szerint a kereszténység nagyon erősen meghatározza a kultúrát – amennyiben egy ereje teljében lévő kereszténységről van szó.

H. Dooyeweerd református filozófus, a reformációs filozófia 20. szd.-i legnagyobb képviselője. R. J. Rushdoony pedig szintén reformációs filozófus, presbiteriánus lelkész, teológus, őt az olvasóknak remélhetőleg nem kell bemutatni.


Herman Dooyeweerd (1894-1977)

Egy utolsó figyelmeztetés – Herman Dooyeweerd

Négy vallásos alapmotiváció irányította a nyugati kultúra fejlődését. …

Ami az antitézisben kockán forog az a vallási és világi élet közötti viszony.

… amikor visszakövetjük a nyugati kultúra vallási alapmotivációit, folyamatosan emlékeznünk kell rá, hogy ezek személyesen érintenek minket. E kultúra gyermekei vagyunk; ez szült, etetett és nevelt minket.

Nagy vonalakban, …

… azok, akik a modern korban élnek, nem számolnak a nyugati kultúra vallási alapmotivációival és azok eredetével. Még keresztény körökben is túl könnyedén veszik ezeket. Sajnos azonban a kulturális fejlődés vallási alapjaira vonatkozó kritikai reflexió hiánya az egyik legnagyobb oka annak az elidegenedésnek, mely a mi kultúránkon belül történik a különféle lelki áramlatok ütközésekor. Esszenciális fontosságú a mai kultúránk jóléte érdekében, hogy a különféle áramlatok vallási gyökereit felfedjük és feltérképezzük.


Forrás: Herman Dooyeweerd: Roots of Western Culture, Paideia Press, 2012


Rousas John Rushdoony (1916 – 2001)

A kultúra vallási alapjai – R. J. Rushdoony

[Rushdoony a humanizmus szót, egyedi, filozófiai jelentésben használja, nem pedig kultúrtörténeti fogalomként, erről bővebben lásd a terminológia szócikket]

1954-ben Bernard Baruch úgy gondolta, hogy a modern mentalitás egyre inkább fél a jövőtől. “Akármerre nézünk, mindenütt bizonyítékait látjuk az összeomlástól való félelemnek” Egyik kor sem mentes a félelmeitől és bajaitól, de amikor ezek meghaladják az adott kor magabiztosságát és reménnyel teli jövőbe tekintését, akkor az a kultúra a megsemmisülés felé halad.

Minden kultúra külsődlegesen megnyilvánult vallás, életbe és cselekedetbe integrált hit. Minden kultúrának a fő forrása az alapvető hite, a vallási meggyőződése, mely aláhúzza reményeit, tetteti és világlátását. Amikor ez a hit elkezd meggyengülni, akkor a kultúra is pusztulásnak indul. Pál apostol kifejti a remény lényegét:

“Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.”

Rm. 8:24-25

De csak addig várunk türelmesen a reményre, amíg megvan az abba vetett hitünk. Amikor a hit eltűnik, akkor a remény is odavész.

Ez megmagyarázza a Szovjetunión és a kommunista eliten belül egyre növekvő belső válságot. Mind a kommunista egyetemisták, mind a vezetők kezdik reményüket veszteni, mert kiábrándulnak a marxizmusból. Erre az egyik legékesebb példa 1969-ben egy szovjet vezető disszidálása a Szovjetunióból . Anatolij Kuznyecov elhagyta a Szovjetuniót, anyját, fiát, és feleségét és magasrangú pozícióját is beleértve, hogy menedékjogot kérjen Angliában. Ezután új nevet vett fel A. Anatolt, hogy jelölje új életének kezdetét. Nyilvános vallomásában a következőket írja:

“Azt mondhatjátok, hogy ezt nehéz megérteni. Miért döntene úgy egy hihetetlenül sikeres és gazdag író, akinek könyveit milliós példányszámban adják el, hogy nem fog visszatérni országába, amit egyébként szeret? A reményvesztés: Egyszerűen nem tudok ott tovább élni. Ha mégegyszer a Szovjetunióban találnám magam, megőrülnék… Amíg fiatal voltam, még reménykedtem valamiben… Végül csak feladtam… Eljutottam oda, hogy már nem tudtam többé írni, aludni, lélegezni.”

“I Could No Longer Breathe,” Time, 8 August 1969, 30.

A menekülési hangulat közismert, senki nem akar egy égő épületben benne maradni. Így hát sok amerikai és európai is el akar menekülni egy másik országba: Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra, Dél-Afrikába, és még más helyekre, de mindegyik elszánás ugyanabból a pánikból táplálkozik.

Nem meglepő, hogy az 1969-es holdraszállás nagyon népszerű lett. Sokan így reagáltak rá: “Ugyan nincs élet a Holdon, de legalább zavargások sincsenek!”

Ezt az általános kiábrándulást az okozza, hogy a korszellem nem tudja fenntartani az ember spiritualitását. A modern kor hite a humanizmus, egy vallásos hit, mely az ember elégségességében hisz, és abban, hogy az ember a maga ura, a saját törvénye, és saját megváltója. Isten és Isten ige-törvénye mint zsinórmérték helyett, a humanizmus az embert tette minden valóság mértékévé. Bizonyos szintig sikerrel is járt, mert jogot formált a keresztény civilizációra; elfoglalt egy már létező kultúrát és annak gyümölcseit learatta.

Az ortodox [evangéliumi] kereszténység felfogásában, az ember Isten törvénye alatt áll, az ember egyedül Isten törvénye alatt lehet szabad. A humanizmusban viszont az ember nem áll törvény alatt, hanem afölött és azon túl, és önmaga a törvényének forrása. A szabadság humanista felfogásában törvénytől mentes szabadság, még konkrétabban, megszabadulás Isten törvényétől. Ezért hát a humanizmus gyorsan leépíti a kultúrát, azzal párhuzamosan, ahogy a humanizmus vívmányai egyre fejlődnek és beérnek.

A humanizmus állandóan örök forradalomra szólít fel, mégpedig azért, mert ha minden ember önmaga törvénye továbbá, ha az evolúció minden nemzedékkel egyre nagyobb magasságokat ér el, akkor a múlttól való megszabadulás szükségszerű vágy. De egyúttal ez az örök forradalom a civilizáció tőkéjének szándékos elpusztítása, és a végső következménye mindenki elszegényedése lesz.

“Egy hit szerint élni” minden nemzetnek és népnek szükséges. Ez a hit ad értelmet az ember életének, a múltjának, jelenének és jövőjének. Az embernek szüksége van egy jelentőséggel teli világra, de a humanizmus ahogy beérik, ehelyett csak egy totális jelentőség nélküli világot hoz. Az ortodox kereszténység, a maga Hármasegy Istenbe és Isten szuverén eleve elrendelő akaratába vetett hitével képes egyedül megadni ezt a teljes jelentőség tudatot.

Az egyház csak az élete kockáztatása árán távolodhat el ettől a hittől. Ha egy vallás elkülönül a világától és csakis az egyházra vagy templomra korlátozódik, akkor irrelevánssá válik a világ számára, mert nem az lesz többé a motivációs ereje. Viszont egy kultúra vallása olyan motivációs erő, amely irányítja az emberi cselekvést minden területen és megtestesíti magában az életet, intézményeket, reményeket és a társadalom álmait.

A kereszténység megszűnt ennek a társadalommotiváló erőnek lenni. A kereszténységgel nem csak a humanizmus száll szembe, hanem belülről a hamis eszkatológiák is – premillenizmus és amillenizmus -, ezek szintén egy világtól való visszavonuláshoz vezettek, és az abban való győzelmet megtagadták. Ez a kultúra feladása és átadása az ellenségnek.

Azonban ha egy kultúra vallása nem tudja fenntartani a rendet társadalmai intézményeiben, akkor annak a vallásnak vége. Egy társadalom bevett, vagy elfogadott vallásos hitének meg kell támogatnia magát a szükségszerű társadalmi renddel ahhoz, hogy haladást és párbeszédet tudjon elérni. A modern kultúra viszont az egyház, állam, iskola, család és egyebek radikális leépítésével néz szembe, ebből világosan látszik, hogy modernizmus humanisztikus hite megszűnik a társadalom által felhasználható hitnek lenni.

Tehát napjainkra a kereszténység a nyugat régi vallása, jelentéktelenné vált, és a humanizmus, a jelenlegi hit pedig gyorsan összeomlófélben van. A humanizmus, minden formájában – legyen az marxista, utópista, demokrata, republikánus, monarchista vagy egyéb – erőteljes pusztulófélben van és képtelen a kultúrát továbbvinni.

A kereszténység, mely a bibliai értelmezésében világvallás és a világ uralom alá hajtására törekszik, Jézus Krisztus szabályainak megfelelően, ma már képtelen uralmi kategóriákban gondolkozni. Schilder [filozófus] helyesen hívta fel a figyelmet azokra a keresztényekre, akik – Vriend szavaival élve – nem hisznek benne, hogy bármilyen magasztosabb feladatuk lenne annál, minthogy megegyék a morzsákat, melyek a hitetlenek kulturális asztaláról eléjük hullottak. A morzsaszedők megelégednek azzal, hogy az ördögnek hagyják, hogy bebetonozza magát kulturális területen, de visszautasítják, hogy olyan Istenben higgyenek, aki ugyanezt megköveteli a saját népétől.

Egy híres lelkész intelme az összes olyan kísérlet ellen, mely a keresztény reformot a kultúra területére is ki akarná terjeszteni a következő volt: “Nem kezdi el senki se fényezni a rézkorlátot egy süllyedő hajón!” Valóban, ha a világ egy süllyedő hajó, akkor minden korlátfényezés hiábavaló. Azonban ha a világ arra rendeltetett, hogy Ézsaiás és a Biblia összes próféciája beteljesedjen benne, mely egy dicsőséges békével végződik (Ézs 2:4), és keresztény törvény és rend örömteli uralmával, akkor viszont a morzsaszedegetők szállnak szembe Jézus Krisztussal.

A kultúrát úgy határoztuk meg nagyon egyszerűen, hogy “egy társadalom életmódja”. Amikor ez az életmód elkezdi úgy nézni az életet, mint valami értelmetlent, akkor a társadalom vagy stagnál majd hanyatlik, vagy egyszerűen összeomlik. Ha az életet értelmetlennek, jelentéktelennek tartjuk, az nem más, mint a halált tenni meg “életmódnak”. A keleti társadalmak tagadáson alapuló világnézeteket és életfilozófiákat sajátítottak el; azt hirdették, hogy a semmi lét és az értelmetlenség a végső meghatározottság.

Ennek az lett a következménye, hogy stagnálni kezdtek, majd végül meghódította őket a nyugat, először iszlám hatalmak formájában, majd keresztény hatalmak formájában. A stagnálás luxusának immár befellegzett; a történelem gyors ütemben hoz ítéletet azok felett, akik elbuknak. Ennek eredménye, hogy amikor a kultúra, egy társadalom életmódja, többé képtelen rendet és értelmet adni az életnek, akkor sorsa a halál.

Egy olyan kor végével szembenézve, mely konkrétan megérdemli a halált, a kereszténynek ismét újra kell értékelnie a kereszténységet, mint átfogó életmódot. Ez azt ist jelenti, hogy a keresztények és egyházak elhanyagolják a kötelességeiket, ha nem gondolnak át még egyszer minden életterületet, gondolatot és tettet a Szentírásnak megfelelően.

A keresztény iskolák kiváló kezdet, de egyetlen életterület sem maradhat kívül Krisztus uralmán. Amilyen mértékben haladnak az egyházak és a keresztények a morzsaszedegetők vágányán ahelyett, hogy a keresztény befolyást terjesztenék, olyan mértékben fog a világ is a saját pusztulásában és romjaiban vergődni egészen addig, míg megújulás nem jön. Henry Van Til szépen összefoglalta Schilder krisztusszemléletét, mint ami kulcsfontosságú a kultúrára való ráhatáshoz:

“Mivel a keresztény ember az a valaki, aki részt vesz Krisztus kenetében (HK., 12. Úrnapja), megkerülhetetlen, hogy ne legyen érintett a kultúra kérdésében. Mivel Krisztus felkenése által nem csak az első Ádám törvényes örökösének jelentetett ki, hanem meg is lett bízva azzal a feladattal, hogy végrehajtsa, amibe első szülőnk belebukott, konkrétan, hogy élete munkájával dicsőítse Istent. De Krisztus nem csak fel lett hatalmazva, hanem a Lélek képessé is tette. Felkenetése volt eredményességének a garanciája, mivel azért jött, hogy megbékéltessen mindeneket az Atyával (Kol 1:20).

Mint ilyen Krisztus nem valami teljesen újat hoz, hanem helyreállítja ami a kezdettől fogva volt, és ténylegesen véghezviszi, amit Isten kezdettől fogva tervezett. Ádám, mint élő lélek tényleg az emberi társadalom atyja volt, de Krisztus élet-adó lélek, aki magához hív, hogy az ember betöltse a teremtéskor az első Ádámra bízott kötelességét.

Az utóbbit elsődlegesen úgy kell tekinteni, mint Isten képmás-hordozóját és tisztségviselőjét. Egy szolgáló, aki próféta, pap és király és kulturális mandátumot kapott, hogy művelje a talajt, hogy benépesítse a földet és hajtsa uralma alá. Az ember számára ez volt Isten szolgálata, az igaz vallás. Ez volt az eredeti kozmikus rend, melyben az elhívás ötlete – annak ötlete, hogy az ember el/ki van küldve – meghatározó volt a kultúra természetére nézve.

De az ember fellázadt és megtagadta kapcsolatát az Atyával, Isten ellenségének, az Ördögnek lett a szövetségese. A teremtett világ részeként az embernek van tudata és lelkiismerete, Isten könyvének egyszerre volt betűje és olvasója-értelmezője. Arra lett elhívva, hogy művelje a jó földet, és fejezze ki azt, ami csak benne foglalva volt, hogy virágoztassa fel, ami csak benne rejlő volt és, hogy így Istennek, a teremtőnek munkatársává legyen. Noha Isten jónak mondta a teremtettségét, az nem volt befejezett munka; híján volt egy fejlődésnek, melyet az ember kulturális tevékenysége révén szerezhetett meg. Csak ezután valósul meg Isten szombatjának örök pihenése.”

Henry R. Van Til, The Calvinistic Concept of Culture (Philadelphia: Presbyterian and Reformed Publishing Co., 1959), 138.

Amíg nincsen keresztény rekonstrukció, addig folytatódni fog ez a radikális hanyatlás és pusztulás.


Forrás: Rushdoony, Rousas John. The religious foundations of culture. In: The One and the Many: Studies in the Philosophy of Order and Ultimacy. Chalcedon/Ross House Books. 1971, 2007