images86WAJ13R

Kérem fogadja az olvasó ezt az összefoglalást türelemmel, és nem eleve elhatárolódva. Tudom, magyar közegben a rekonstrukcionizmus rendkívül újszerűnek, sőt furcsának hathat, azonban ha jobban megnézzük, akkor túlnyomórészt régi elemeket elevenít fel. A cikk végére érve emésztgessük az olvasottakat. Már egy ideje tervezem ennek a bevezetőnek megírását, azonban csak most jutottam el idáig. 2013 májusa környékén lettem teonomista. A rekonstrukció más, főbb elemeit később fogadtam el. Amikor R. J. Rushdoony „Institutes of Biblical Law”-ja a kezembe került és olvasni kezdtem, úgy éreztem magam, mint állítólag Plótinosz, amikor először hallgatta Ammoniosz Szakkaszt (akinek hatására lett platonista): “Ő az akit kerestem!” Nem állítom, hogy a rekonstrukcionizmusban minden egyes dologgal egyetértek (ez furcsa is lenne, tekintve hogy itt nem egy egyházról van szó, hanem egy adott teológiai vonalba tartozó teológusokról – a keresztény reconstrukciót ezért nevezik rekonstrucionista mozgalomnak is), de majdhogynem.

A jövőben rendszeresen fogunk, illetve fogok ezzel az irányzattal foglalkozni, mivel a rekonstrukcionizmust a keresztény teológia betetőződésének tartom (ha nem számítunk egyes rendkívül bonyolult, skolasztikus dogmatikai alterületeket).

Először az irányzat besorolásáról kell szót ejtenünk. A domínium teológiák közé sorolandó, és azok talán emblematikus példája. A domínium név eredete a Westminsteri Nagykáté 17. kérdésfeleletéhez köthető: „uralmat (dominion) adott nekik a teremtmények fölött”. Az e névvel fémjelzett teológia azt akarja kifejezni, hogy Isten királyságának („országának” kitétel szerepel rendszerint a magyar fordításokban – egy lényegesen szerencsétlenebb megfogalmazás) terjesztésére a jelenkori egyház aktívan, tevőlegesen hivatott, mégpedig nem csak evangelizációs aspektusból, hanem a társadalmi befolyásolás, ráhatás aspektusából is. Azaz a társadalomra Isten királyságának olyan nagy hatással kell lennie, hogy azt végül teljesen átitatja. Domínium teológiából nem a rekonstrukcionizmus az egyedüli, noha a legbefolyásosabb és a legismertebb. Létezik még például a “Kingdom now!” teológia is (ennek fordítására egyelőre még nem vállalkoznék), ami a domínium terjesztését karizmatikus módon képviseli (mégpedig jellemzően pünkösdista szinten). A rekonstrukció hagyományos módon és a klasszikus hitvallási kálvinista gyökereket megtartva áll ehhez hozzá, és szesszacionista álláspontot képvisel (a témával talán Kenneth Gentry foglalkozik a legtöbbet) – noha a rekonstrukcionsta teológusokat nem ez köti össze elsődlegesen, hanem a rekonstrukció főbb pontjai, pl. a teonómia és posztmillenizmus, lásd alább). Ami a teonomizmus szót illeti, az egyetlen részelem, alkotóelem, noha talán a legfőbb, de a teonomizmus még önmagaban nem azonosítható a rekonstrukcionizmussal, így létezik olyan teonomista, aki nem rekonstrukcionista.

Néhány szó a megalkotóiról. Az elsődleges alapító tag Rousas John Rushdoony, az örmény származású amerikai misszionárius (san fransiscói kínaiak, és rezervátumi indiánok között), teológus és filozófus. Egy fél élet tapasztalata és a Cornelius Van Tillel folytatott eszmecserék hatására rájött, hogy a Biblia az élet minden területére mércéül szolgál, és legkiforrottabban gondolatait az 1973-ban megjelenő Institutes of Biblical Law című művében ismertette (később ehhez még két további kötet társult, amik azonban meglehetősen repetitívek már). Állítólag a mű szerkezetében és címében Kálvin Institúciója szolgált alapul, ami nagymellényű törekvésnek tűnhet, azonban azt kell mondjam, hogy Rushdoony legalább annyira alapkő letéteményesnek tekinthető, mint amennyire Kálvin és Augustinus (talán ők hárman a protestáns teológia csúcsai a fundamentumok lerakását illetően). Az irányzat másik fő képviselője Greg L. Bahnsen, aki Rushdoonyt olvasott, és ő védte meg elsőként egyetemi tanárként a teonómia tanát 1977-ben a Theonomy in Christian Ethics című művében. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a teonómiát 1973-ban találták ki, már voltak képviselői a reformátori érában, illetve a klasszikus protestáns ortodoxia korában is (természetesen a rekonstrukcionizmus 20. szd.-i jelenség, hiszen fő eleme, hogy a túlzott mértékben megerősödő, szinte messiási tekintéllyel bíró modern államok ellen szól). Harmadik legnevesebb képviselője a ma is élő Gary North, Rushdoony veje, közgazdász, teológus. Ő a legtöbb témáról írt könyvet, ami csak megközelíthető rekonstrukcionista szemszögből. Második generációs képviselői Kenneth L. Gentry, a posztmillenizmus neves védelmezője, David Chilton (ő formailag első generáció, de munkásság tekintetében inkább második) a preterizmus védelmezője, és Gary DeMar a legnevesebb ma élő rekonstrukcionista teológus. Ennél jóval többen vannak, de nem sorolok fel mindenkit. Igaz, hogy az irányzat tábora nem olyan nagy, relatíve persze, így Wayne Grudem megtehette, hogy Politikájában perifériális irányzatnak nevezze, azonban az amerikai politikai életre már volt, hogy hatást gyakorolt, így az efféle hozzáállásban egy jó nagy adag elhallgatás is szerepet játszik (ami szerintem is általánosságban megnyilvánul a rekonstrukcionizmussal szemben ).

Meg kell jegyezzük azt is, hogy az irányzat olyan személyekre is hatással volt, mint Francis Schaeffer és Pat Robertson. A rekonstrukcionizmus nem alkot önálló felekezetet, hanem az ortodox kálvinista egyházakon belül jelenik meg. Ez a gyakorlatban legtöbbször konzervatív presbiteriánus gyülekezeteket És egyházakat jelent, azonban megtalálható közöttük baptista is.

rushd   bahnsen  gary n jo  gary demar

Rushdoony, Bahnsen, North, és DeMar

Alap megközelítésének az átfogó megváltás (comprehensive redemption), illetve a bibliai világnézet átfogó alkalmazása mondható. Ez azt mondja ki, hogy a megváltás elfogadása nem csak az egyéni, egyházi és családi életet változtatja meg, hanem kiterjed az élet minden szférájára, és átalakítja azt. Ilyen területek közé tartozik a családon, az egyházon kívül a politika, a társadalom (annak teljessége, tehát nem csak egyes tudományok, mint a biológia az „evolúció” miatt, vagy az álszenteskedés, amikor csak arra figyelnek, hogy egy keresztény táncol-e, fogyaszt-e alkoholt, vagy dohányzik-e), a gazdaság, a hadügy, a jogrendszer-bíráskodás és az oktatási rendszer (ez utóbbi végső soron a társadalmi szféra alá tartozik).

Képviselői azt vallják, hogy a megtérés csak a kezdet, de semmiképp sem egy olyan befejeződés,  amikor is az ember takarékra rakja magát. Rushdoony képével élve, ha megállnánk a megtérésnél és az evangelizációnál, az olyan lenne, mintha egy ember/gyerek oktatását befejeznénk ott, hogy megtanul olvasni. Jobb esetben, mi keresztények mindannyian eljutunk arra a pontra, amikor feltesszük a kérdést: megtértem igen, és most mi legyen? A válasz az átfogó megtérés! Amikor az evangélium hatása a gyülekezeteken kívül is hat a társadalomban. Úgy is megfogalmazhatjuk ezt, hogy a rekonstrukcionizmus a megszentelődést egy jóval tágasabb spektrumon értelmezi, ami lecséreli a 18. századtól kezdve az ortodoxiára jellemző begubózódást és kulturális visszavonulást.

Ez utóbbiról a rekonstukcionizmus azt tartja, hogy végzetes veszély, mivel csak átjátssza az ördög kezére mindazt, ami Istené (ugyanis a rekonstrukcionizmus nem vallja, hogy a világ egésze az ördög birodalma, uradalma volna), mégpedig ellenállás nélkül.

Ezen világi befolyásolástól való elszakadás alapján határozza meg a két legfenyegetőbb veszélyt is. Ez vallásos oldalról a pietizmus, illetve a csak kulturális (kegyességi, lelkiségi) kereszténység, szekuláris oldalról pedig a humanizmus, illetve a humanisztikus világnézetek. Mindkettő azt propagálja, hogy a Bibliának nincs helye az élet minden területén, hanem legfeljebb csak egy nagyon kis részén. Mindazonáltal Isten igéje maradjon ki lehetőleg a legtöbb dologból. A legtöbb dologgal kapcsolatos döntést bízzuk a világi, szekuláris emberekre (tulajdonképpen az ördög követőire). Isten uralma megmarad egynémely szférára, és ez jól van így – szerintük.

Mi a pietizmus? A történelmi pietizmus alapvonásaiban lefedi, amire gondolunk. A pietista attitűd megjelenik pl. a klasszikus poszt-reformátori amillenista egyházakban, akik elkönyvelték, hogy a végidőkben az egyház majdhogynem el fog pusztulni, az antikrisztus eljön stb., és ez ellen nem lehet semmit se tenni, a keresztények világban történő dominanciája reménytelen. E helyett, zárkózzunk imaszobába, és imádkozzunk egyesekért, de még véletlenül se képviseljük magasabb fórumokon a keresztény véleményt, legfeljebb a baráti körünkben de ott is csak halkan, hogy baj ne legyen belőle és ne dobjanak minket oroszlánok elé (érezzük, hogy anakronizmus van ebben a hozzáállásban, már nem Kr e. 300 előtt élünk). Ennél még inkább pietistának mondhatóak az amerikai diszpenzacionalista premillenista egyházak, akik nem elég, hogy begubózódnak (legkomolyabb politikai lépésük az volt, hogy a 20. század elején kierőszakolták a szesztilalmat, ami eleve kudarcra volt ítélve, és mellesleg en bloc nem is tiltja a Biblia), de még ennek tetejében repesve várják, hogy elragadja őket Isten e világból, hogy még annyit se kelljen foglalkozni vele, mint amennyi keveset addig tesznek. Tipikus jelmondatuk volt a 20. szd.-ban, hogy „nem kezdesz el fényesíteni egy süllyedő hajót” („you do not polish brass on a sinking ship”). Vagy, pietizmus nyilvánul meg akkor is, amikor a keresztények szó nélkül átengedik a döntést nem keresztény vezetőknek bizonyos dolgokban, amikben a Biblia is döntést hoz (pl. önvédelmi jogok, abortusz legitimitása stb.). Vagy akkor is, amikor egyesek önkényesen kijelentik, hogy az igaz kereszténynek nincs helye a politikusok, filozófusok, egyéb tudományok művelői között, vagy legalábbis keresztényként nincs helye. Erre a rekonstrukcionisták azt mondják, hogy igenis, van helye! Az ellenkezők meg elfojtják a Biblia széleskörű befolyását. Másik oldalon ott van a humanizmus.

Mi a humanizmus? Humanizmus az a rendszer, ami a világnézet helyét betölti, ha a Biblia befolyását, és a bibliai törvényt kiiktatjuk. Minden emberi, saját kútfőből származó rendszer humanista. Ilyenek a pluralista demokrácia (ami az embert imádja közvetve, „human-worship”), a marxizmus-leninizmus (az államot imádja), nemzeti szocializmus (ez előző kettő kombinációja nagyjából), az istentelen vallásokon alapuló társadalmak (itt a legszembetűnőbben kiemelkedő az iszlám rendszer, amit egyesek iszlamofasizmusnak is neveznek). Szükségszerűen humanista rendszer és kormányzás fog létrejönni ott, ahol nem a bibliai törvény uralkodik, hanem az ember magát emeli piedesztálra, akár ha csak hallgatólagosan is. Az ilyen rendszerekben minden lehet fontos, de Isten nem, csak neki nem adják meg azt, ami Neki jár. Aki minden méltóságot megkap, az lehet az ember, az állam, valami hamis istenhalmaz vagy ezek kombinációi.

Konkrét teológiai jellemzők: (az alábbi bemutatás nem törekszik részletes kifejtésre, azt későbbi külön egy-egy témával foglalkozó cikkek, cikksorozatok fogják megtenni)

Ötpontos kálvinizmus: mivel a rekonstrukcionizmus ortodox kálvinista irányzatnak mondható, ezért nem csoda, hogyha szilárdan megjelenik benne az a bizonyos öt pont, ahogyan azokat a dordrechti zsinaton megfogalmazták: 1.) Teljes romlottság, 2.) feltétel nélküli kiválasztás, 3.) korlátozott váltság, 4.) ellenállhatatlan kegyelem, 5.) a szentek kitartása.

Teonómia: A szót ugyan néhány neo-ortodox  teológus is használta, azonban itt teljesen más értelemben szerepel. A teonomizmus azt mondja, hogy az ószövetségi törvények megmaradnak, amennyiben nem érvényteleníti őket az Újszövetség, amit megtett a ceremoniális törvények esetében, mint amilyen a szombat (noha itt vannak eltérő álláspontok), az áldozatok és a körülmetélés (tehát a teonómia nem propagál semmiféle galatai eretnekséget, ami a rituális törvényt akarná átmenteni). De mivel az érvénytelenítés nem történik meg – nem csak az erkölcsi törvények esetében, hanem a polgári/civil törvények esetében sem -, ezért fel kell tételezzük a biblikus gondolkodás alapján, hogy a mai napig érvényben vannak (máskülönben önkényesen megszűrnénk Isten törvényét). Ezt az igazolja, hogy az Újszövetség rengeteg ószövetségi civil törvényt idéz, mint érvényeseket (néped fejedelmét ne átkozd; nem szabad a testvéred feleségével élned; nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; méltó a munkás a maga jutalmára; valaki atyjának feleségét ne vegye el; szamarat ökörrel ne fogj egy igába; két vagy három tanú vallomása alapján megáll minden dolog, férfival ne hálj úgy, mint asszonnyal; az asszony hallgasson, miként a törvény is mondja stb.). Sőt mi több, az erkölcsi törvény, a tízparancsolat értelmezhetetlenül tág a konkrét polgári törvények nélkül, amelyek eseti törvényekként (case laws) funkcionálnak, és megmondják, hogy a fő tízparancsolat, mit jelent a gyakorlatban. Ha nem így van, akkor valaki tíz db. parancsolatba és a felebarát szeretetébe azt magyarázhat bele, amit csak akar (tulajdonképpen a szituációs etikának megfelelően). Pl. a ne ölj parancsolatot önmagában lehetne úgy értelmezni, hogy semmilyen ölés nem legitim, még háborúban és a halálbüntetésben sem. Vagy az aranyszabály (tedd azt mással, amit magadnak is kívánnál Mt 7:12) feljogosíthatna egy keresztényt, hogy droggal kínáljon meg egy drogfüggőt. Tulajdonképpen az eseti törvények nélkül még a legelképesztőbb alkalmazásnak is teret lehet adni, mindössze annyit kell tenni, hogy egy Jézusról alkotott képzeletbeli képre hagyatkozik valaki (pl. Jézus jó, ő úgyis megszánná ezt meg ezt stb.; holott az igazság az, hogy bibliai törvény nélkül nem lehet korrekt képet alkotni Jézusról).

Ha az erkölcsi és polgári törvény érvényben van, ez két törvényértelmezéssel állítja szembe a teonómiát. Ezek közül az első a többségi történelmi kálvinista törvényértelmezés, ami azt mondta, hogy csak az erkölcsi törvény maradt meg, mert a polgári törvények érvényüket vesztették a zsidó állam megszűnésével. A teonómia erre vonatkozó vádja a következetlenség. Vajon miért is? A polgári törvények miért érvénytelenítődtek ezzel, míg az erkölcsiek nem? Tulajdonképpen a kettőt nem is lehet feltétlenül egzakt módon elválasztani! Ekkor a többségi reformátori törvényértelmezés miért nem futtatja végig ugyanazt a gondolatmenetet a polgári törvények esetében, amit az erkölcsi törvények esetében?  Miért kell a kettő megmaradására más-más mércét alkalmazni?  Miért szűnnének meg véglegesen a zsidó polgári törvények, a zsidó állam megszűntével? Miért éppen akkortól szűnnek meg? Miért, a diaszpórában nem lehetnek polgári törvények? Egyáltalán mi adja a motivációt ezeknek a teológusoknak, amikor az Isten adta polgári törvényeket mindenképpen platóni alapú, humanista törvényekkel akarták helyettesíteni? Ugyan egyes ortodox, törvénnyel kapcsolatos megnyilvánulások elismerik, hogy a zsidó polgári törvényt egy nemzet alkalmazhatja, amikor neki tetszik (tehát választható opcióként tartják számon). Azonban a többségi vélemény inkább hallgatólagosan irtózik mindenfajta ószövetségi polgári törvény bevezetésétől, annak ellenére, hogy azok isteni mivolta nem megkérdőjelezhető. Ez a tábor bírálja legitimen a teonómiát? Nem gondolhatjuk.

(Megjegyezném itt, hogy a rekonstrukcionisták közül nem mindenki fogadja el a törvény klasszikus hármas felosztását. Egyesek csak érvényben maradt és érvénytelenített, ill. megváltoztatott törvényt különböztetnek meg (pl. Rushdoony). Mások olyan teonomizmust képviselnek, ami a Westminsteri hitvallással nagyobb összhangban van, és megtartják a hármas felosztást. A fentebbi részben a hármas felosztást alkalmaztam, mivel az jobb kapcsolópontot képez az ortodox kálvinista olvasóval.)

A második alternatíva, amivel szemben áll a teonómia, az a diszpenzacionalista törvényértelmezés. Ez sokkal szilárdabb megközelítés. Ez azt mondja, hogy az Újszövetség korában teljesen új törvénygyűjtemény jött létre (más diszpenzacionalisták szerint pedig a törvény teljes mértékben el lett törölve, hiszen a “kegyelem” alatt vagyunk), mégpedig azokból a törvényekből, amiket az Újszövetség megismételt az Ószövetségből. Ez valamennyire ésszerűen hangozhat, azonban furcsaságokat rejt magában. Pl. az Újszövetség nem ismétli meg az Ószövetség bestialitás (állatokkal való közösülés) ellen szóló törvényét. Erre egyes diszpenzacionalista teológusok azt a választ adták, hogy a bestialitás tiltása benne foglaltatik a paráznaság tiltásának parancsában. Csakhogy ez nem áll, mivel az Újszövetségben a paráznaság szó ószövetségi értelemben szerepel (emlékezzünk arra, hogy a korai egyház Bibliája csak görög Ószövetség volt), ami nem foglalja magában a bestialitást, hanem az egy kapcsolódó bűn. Mindennek tetejében ez a törvényhalmaz újraértelmezés olyannyira önkényesen logikus,mint a diszpenzációk maguk. Azt gondolom, hogy a teonomista magyarázat sokkal kézenfekvőbb, természetesebb, főleg, hogy ilyen tradicionális beidegződésűek számára képtelennek tűnő törvényeket is törvényként kezelnek, minthogy nyomtató ökörnek ne kösd be a száját.

A civil törvény gyakorlatba ültetésével kapcsolatos problémákról

Általános rekonstrukcionista felfogás, hogy a teonómia alapelveit pofonegyszerű megérteni (azaz, hogy a ószövetségi polgári törvényeket is másolni kell), azonban azok pontos alkalmazása rendkívül bonyolult, és pontos implementálásuk a modern közegbe szakembereket igényel. A különböző rekonstrukcionista teológusok eltérő véleményen vannak konkrét dolgokat illetően, és csak az alapgondolkodásuk a közös, hogy az ószövetségi polgári-eseti törvények alapján kell dolgozni, és nem platonista, meg természetjogi törvények alapján (elvégre a vízpróba és tűzpróba is természetjogon alapult). Általános felfogás, hogy a polgári törvényeket nem mindig úgy alkalmazzuk, ahogy vannak. Inkább arról van itt szó, amit a Westminsteri hitvallás is ír, hogy annyira alkalmazzuk őket, amennyit az általános méltányosság megenged. Néhány konkrétum, a teljesség igénye nélkül, amelyek teonomistáknál előfordulnak, és arra szolgál érvül, hogy bibliai törvény, illetve az ószövetségi polgári törvények átültetése a mai gyakorlatba finom megfontolásokat és nem mechanikus alkalmazást igényel:

Pl.: Ne főzd meg a kecskegidát az anyja tejében: ennek jelentése, hogy ne pusztítsd el az anyaállatot a gyermekével együtt, hogy megmaradjon a faj; az egyes bűnökre kiszabott kötelező halálbüntetést egyesek úgy értelmezik, hogy a halálbüntetés nem egyetlen lehetséges, hanem csak maximum büntetés; egy büntetés, illetve kivégzés módszerét nem kell feltétlenül lemásolni, mert az inkább korhoz kötött, noha a büntetés keménysége maga nem az, pl.: az égetés mellőzhető egyéb halálbüntetéssel; ahol az adott polgári törvény ceremoniális törvénnyel, vagy törvényekkel hozható kapcsolatba, az esetben a nevezett polgári törvény nem kötelező, hiszen az egzakt alkalmazásához a már eltörölt ceremoniális/rituális törvény is szükséges volna.

Ez csak néhány példa arra, hogy teonómia megvalósítása mennyire finom munka.

A teonómia a történelemben

A teonómia nem volt ismeretlen a régi korokban sem, Kálvin barátja Pierre Viret egy monumentális művet írt – ma csak ófranciául érhető el egyelőre -, amiben a polgári törvények alkalmazását javasolja. Kálvin maga csak az Institúcióban ellenséges a teonómiával szemben (és ezen kijelentései híresültek el, pláne a magyar közéletben, ahol senki semmit nem olvas Kálvintól, kivéve az Institúciót), ez feltehetőleg az anabaptistáktól való kényszeredett elhatárolódásnak tudható be (hiszen I. Ferencnek ajánlotta művét). Kommentáraiban és prédikációiban azonban rendkívül  teonomisztikus. Számos puritán is teonomista volt, közülük a legismertebb George Gillespie, de számos kontinentális ortodox is, pl. David Pareus. A Westminsteri Nagykáté is implicite teonomista, amikor a tízparancsolatot alátámasztó igehelyeinél az ószövetségi eseti törvényeket idézi, mint kényszerítő érveket.

Egy kapcsolódó jellegzetesség: extra theonomisticum (ezt az elnevezést én találtam ki). Avagy a teonomista többlet. Ugyan a rekonstrukcionizmus a kálvinista ortodoxiához tartozik (amit egy bizonyos David L. Smith kívülálló hittudós is elismert, aki recenziót írt a mozgalomról), egyetlen gondolatát mégis első olvasatra furcsának találtam, ezt neveztem el extra theonomisticumnak, az extra calvinisticum után. Ez dolog a teonomista elem velejárója. Lényege, hogy mivel az egész törvény életben van és nem csak egy kis töredéke, valamint mert az egész emberiségre vonatkozik és nem csak mai egyházra, és mert pláne nem csak a régi zsidó egyházra (mint a zsidókat extrém pozitív módon megkülönböztető diszpenzacionalizmus esetében); ezért a törvényhez kapcsolódó átkok és áldások is a mai napig érvényben vannak mindenkire vonatkozóan, és egészen a végidőkig kifejtik a hatásukat (tulajdonképpen ezek kulminációja a végső menny és pokol is). Az átkok és áldások az 5 Mózes 28-ban vannak leírva. Az átkok azt jelentik, hogy Isten a bibliai törvényt nem betartó emberekre és társadalmakra a törtenelemben is előbb-utóbb bukást hoz. Míg az áldások a bibliai törvényt betartó emberekre nemcsak lelki nyugalmat, hanem igenis fizikai jólétet is hoznak, a nemzetnek pedig prosperitást és nagyságot. Mégpedig olyan mértékben (mondhatnánk egyenes arányban) következik be a földi jólét, amilyen mértékben betartja valaki a törvényt. Felvetődött bennem az ellenvetés, amikor először olvastam erről, hogy ez nem prosperitás teológia-e (E. W. Kenyon, Kenneth Hagin, Kenneth Copeland, David Yongghi Cho) – miszerint a keresztényeknek a hitük okán egészségügyi és konkrét anyagi áldás jár. Az extra theonomisticum ettől több szempontból is különbözik:

1. Nem csak a keresztényekre vonatkozik, hanem mindenkire, mert mindenki viszonyban áll a bibliai törvénnyel.

2. Nem csak egyéneknél alkalmazandó, hanem társadalmak, nemzetek esetében is.

3. Nem kívánságműsor. A prosperitás teológiában az ember maga kéri Istentől az adott konkrét ajándékok beteljesülését. A teonómiában Isten adja a hűséges embernek a földi ajándékokat úgy, ahogy akarja, olyan sorrendben, ahogy akarja, és akkor és annyira amennyire akarja. Hogy milyen ajándékok fordulhatnak elő, amikből Isten „választ”, az a Deut. 28-ban van leírva. Ez a vizualizációs imának, másnéven pozitív megvallásnak (pl.: szeretnék egy bmx biciklit; 180 centis férjet szeretnék) nem ad helyt. Mindazonáltal a földi áldás alapvető ténye és bekövetkezése sziklaszilárd.

4. A prosperitás teológiában valaki hite mértéke alapján jön az áldás. A teonómiában a törvény megtartásának mértéke alapján (és csak a hívők esetében jön a hit megléte alapján is, lévén a hit a törvény egyik fő eleme, lsd. az első parancsolatot).

5. A prosperitás teológia csak áldásról beszél. A teonómia átokról és áldásról. Sőt, egyenesen azt mondja, hogy átok nélkül teljesen súlytalan és jelentőség nélküli volna az áldás is.

Posztmillenizmus: A rekonstrukcionizmus elhatárolódik a pesszimista amillenizmustól, és a premillenizmustól. Azt mondja, hogy ezen eszkatológiai nézetek az egyház történelmi vereségét prédikálták, és végül ezt a vereséget konzerválták; amit prédikáltak az egyház visszaszorulásáról, azt meg is kapták. Egy gyűjtőfogalommal a rekonstrukcionizmus úgy utal rájuk, mint pesszimilenizmus. Amit ezzel szemben állít, az egyfajta posztmillenizmus, amit David Chilton kifejezésével élve lehetne optimista amillenizmusnak is nevezni, ezt az elnevezést csak asszociációs problémák miatt kerülik el a rekonstrukcionista teológusok. Ez a posztmillenizmusnak egy olyan történelmi válfaja, ami a 19. század előtt is létezett, és megjelenése nagyon hasonlított az amillenizmusra, mert az egyház korszakát azonosította a milleniummal, mégis a távoli jövőt illetően erőteljes derűlátás jellemezte. – Ezzel szemben a posztmillenizmusnak van egy másik, modernebb, híresebb változata, ennek egyik neves képviselője Loraine Boettner: ez egy konkrét, későbbi milleniumot is előre vetít, és az aktuális évszázadot is pozitívan könyveli el a millenium felé való haladás útján. Pont emiatt a megkülönböztetés miatt fontos leszögezni, hogy a rekonstrukcionizmus nem egy kiliasztikus posztmillenizmust követ, ami elkülönülő, kánaáni, bűn nélküli ezer évről tanít (és eretnekségnek számított az egyház történelme során -kivéve az egyhàz egészen korai szakaszàt), hanem egy anti-kiliaszta posztmillenizmust, ahol posztmillenisztikus tendenciák érvényesülnek az egyház korszakán belül, lényegében amillenista szerűen, és a korszak kulminációjakor sem fog a bűn teljesen megszűnni, sőt a végén még a Sátán is el fog szabadulni újra (vö. Jel 20:7-10). Azonban az ezt képviselő rekonstrukcionista teológusok mégis a népszerű pesszimista amillenizmustól való elhatárolódás végett inkább a posztmillenizmus elnevezést használták, amivel véleményem szerint nem sokat használtak (mivel ez a posztmillenizmus csak nevében millenizmus). Ez az amillenisztikus posztmillenizmus, vagy optimista amillenizmus is osztja a posztmillenista nézeteket, miszerint végső Antikrisztus és Nagy Nyomorúság nem lesznek, valamint az egyház befolyását és dominanciáját se fogják csírájában elfojtani. A nézet bibliai alapja meglehetősen sok klasszikus amillenista igehely, amit szerintük nem kell elspiritualizálni, hanem a földre vetítve kell értelmezni (úgy, ahogy a premillenisták teszik, csak éppen kétszeres krisztusi visszajövetel tévtanítása nélkül). De emellett tudnunk kell, hogy a hermeneutikában a rekonstrukcionizmust klasszikus hermeneutika jellemzi és nem ultraliterális (extrém módon szószerinti) diszpenzacionalista hermenutika. Tehát a próféciákat ettől még nem veszi literálisan, és elutasítja azt az elképzelést, hogy Krisztus egynél többször jönne vissza, valamint, hogy a menny végső alászállása előtt személyesen uralkodna politikailag ezer évig. Ha ezeket leszámítjuk, akkor a Biblia szerte Isten földi győzelméről árulkodik, és arról, hogy annak meg kell történnie a parúzia előtt, amíg, még Krisztus távol van testileg (Zsolt 2:8; 22:48; Ézs 2:2-4; Dán 2:35,44; Mik 4:1-4; Zsid 10:13). Persze némelyik erről szóló rész valóban értelmezhető a mennyre, de más helyek esetében erőltetett dolog mellőzni a földi-történelmi vonásokat. Az egyéni keresztény eszköze és megbízatása Isten győzelmének elősegítésére pedig: a genezisi domínium mandátum (Gen 1:28; 9:1) illetve az átfogó megtérés elve. Fontos tudni, hogy a próféciák beteljesülésének oka nem a bukott ember erejébe és nagyságába vetett hit, hanem a Szentléleknek által újjászült ember pozitív ténykedése Isten ügyének előremozdításáért. Tehát sem nem a bukott ember munkájának gyümölcse nem lesz egy millenium, de Krisztus sem fog egy milleniumot a földre kényszeríteni, hanem a Szentlélek fog millenium közeli állapotokat meghonosítani a földön. Ez az értelmezés híres teológusokat követ (pl. Edwards, Augustinus, Benjamin Warfield, sőt maga Kálvin is – tehát korántsem csak Whitby, akinek általában tulajdonítják), akik amillenistáknak látszanak avatatlan szemek előtt, azonban inkább voltak Chilton kifejezésének megfelelően optimista amillenisták vagy posztmillenistak. Mint említettük, ők a kései sztereotip posztmillenistáktól abban különböznek, hogy az ezer évet a mai egyházkorszakra vonatkoztatják, és az evangélium jövőbeli dominanciáját nem értelmezik úgy, hogy a bűn akkorra, de még a menny előtt teljesen el fog tűnni. Az optimista amillenizmus tehát közel áll az amillenizmushoz annak reformátori formájában, amikor még nem fordult komorrà, és még nem beszélt végidei nyomorról, és egyszemélyű végső Antikrisztusról (mert ezeket nem vallotta, ezen elemek inkább diszpenzacionalista módosulások, mondhatni torzítások).

Teokrácia: Ez a pont az, ami ténylegesen új a rekonstrukcionizmusban, és korábban nem létezett (mint láttuk mind a teonómia, mind a posztmillenizmus aránylag népszerű nézetek voltak). Először is fontos leszögezni, hogy a teokrácia nem jelent lelkészuralmat. Csak azt jelenti, hogy egyik hatalmi terület (állam, egyház, család) sem kényszerítheti rá hatalmát, befolyását túlzott mértékben a másikra – e koncepció a gyakorlatban leginkább az ellen véd, hogy az állam ne rángassa zsinóron az egyházat és a családot; a középkorban az ellen védett volna, hogy az egyház ne rángassa zsinóron a családot, és olykor az államot. A gyakorlatban még azt is jelenti, hogy a családnak a gyerekei fölött meglehetősen nagy hatalma van – mivel a Bibliából ez olvasható ki – ami nagy jogot jelent az otthonoktatásra (magyar kontextusban inkább magántanulóság).

A teokrácia a bibliai törvény totalitását képviseli. Ennek az a magyarázata, hogy minden rendszer szükségszerűen egy megingathatatlan elemre épül fel, amit ha kikezdenek, vagy aláaknáznak, vagy békésen lecserélnek valami másra, akkor az adott rendszer összeömlik. A rendszerek lehetnek toleránsak akár ezerféle dolog iránt is, de központi magjuk iránt intoleránsnak kell lenniük, ha meg akarják őrizni fennmaradásukat. Ha mégis egy totalitás más totalitás iránt toleránssá válik, vagy eltűri, hogy támadják, akkor megingatja magát, idővel átmeneti káosz jön létre, amiből új totalitás születik (egy konkrét példát jelent a lehetséges európai forgatókönyv: a rengeteg bevándorló polgárháborús anarchikus állapotot vezet be Nyugat-Európában, amiből aztán diadalmasan a nyugat-európai iszlám totalitása fog kiemelkedni). A teokrácia lényege, hogy a kereszténység (a bibliai törvény által megszabta formában) totalitása álljon be. Még egyszer, e totalitás nem azt jelenti, hogy minden hatalmat a protestáns egyházak kapnak meg. Hanem azt jelenti, hogy mindenre, az államra, az egyházra, és a családra egyformán a bibliai törvény lesz érvényes, és más elmélet, ideológia által megszabott törvények nem. Ez azt is jelenti, hogy annál több jellemzően nem lesz kényszerítve fölülről a társadalmi egységekre, mint amit a bibliai törvény előír (ez alapvetően jelentős szabadságot biztosít egy totális államhoz képest, azonban a korlátlan demokrata toleranciához képest meg sok megkötést tartalmaz).

Példák a különböző rendszereken belüli totalitásokra: A teokratikus államban ez a bibliai törvénynek megfelelő kereszténység (lényegében egy ortodox teonomista protestantizmus). A mai demokráciában ez a tolerancia – ezen már látszik, hogy dekadens, hanyatlásba torkollik. Az iszlámban az iszlám. A kommunizmusban a marxista-leninista materializmus (és ahhoz kapcsolódó kvázi panteizmus) és az állam szentsége. A fentebbiekből következik, hogy a teokrácia elsődleges ellensége állami szinten: a totális állam, ami a családot és egyházat az állam alá rendeli. Érdekesség h a totális állam nem csak diktatúra lehet, hanem demokrácia is, csak a demokrácia másféle módon totális. Erre példa egy mai demokratikus rendszer, ami megváltóként tekint magára, azt propagálja, hogy a polgárok mindent támogatást és gondoskodást tőle várjanak és kapjanak, igyekszik leszorítani a civil önállósági kezdeményezéseket (ilyen körülmények között a nép mindent az államtól vár, és nem sokat az egyháztól és a családtól). Továbbá elképesztő mértékű adót vezet be, ami a bibliai törvény alapján már nem legitim (elméletileg a államnak fizetett többletadó egy nagy részét tizedként kellene befizetni). Ezzel szemben a rekonstrukció kimondja, hogy a bibliai rendszernek a szilárd alapja a megingathatatlan biblikus családi szerveződés. Ez magában foglalja azt is, hogy bibliai patriarchális értékek mellett száll síkra. Persze a vonások sora ezzel még korántsem merül ki, de most ezekre szorítkozunk.

Preszuppozicionalista apologetika: Egyesek ezt is a rekonstrukcionista jellemzők közé sorolják. Megalapozói Cornelius Van Til, tanár a Wetsminsteri Theological Seminary-n, keresztény filozófus és apologéta, tovàbbà neves rekonstrukcionalista képviselője Greg L. Bahnsen. Túl részletesen nem térnék ki rá; lényege, hogy a hagyományos apologetikai alapvetéstől eltérő alapra helyezkedik. Ahelyett, hogy a hitetlennel közös, semleges alapról indulna Isten bizonyítása felé, azt mondja, hogy ilyen semleges alap nem létezik, továbbá, hogy amúgy sem istenes dolog egy nem hívő, semleges valaki istentelen nézőpontjába belehelyezkedni. Ehelyett azt mondja, hogy egy percig sem szabad bizonygatni Istent, hanem állandóan fel kell Őt tételezni, és úgy kell az összes ateistával beszélni es konfrontálódni. Ezt többek között az emberi természet romlottságára alapozza, másfelől a bibliai makacs Isten megvallásokra (amik sosem bizonyítják Istent), harmadsorban pedig a kiválasztás tanára, ami szerint akit meg kell ragadnia az Igének, azt meg is fogja ragadni.
A rekonstrukcionizmus egyéb implicit előnyei:

A férfias kereszténység: Egy nem elhanyagolható vonás, ami igazából nincs így kimondva, de mégis férfias kereszténységként is megfogalmazható (nem feltétlenül a rekonstrukció kizárólagos jellemzője, de itt koncentráltan jelenik meg). Ez abból adódik, hogy az Ószövetség részeire nagy hangsúly és megbecsülés esik (pl. a törvény könyveire, amiket ma már inkább csak illusztrációnak használnak), amikkel a hagyományos egyházak nem foglalkoznak, sőt ósdinak tekintenek. A rekonstrukcionizmus felfogása így éles ellentétben áll az olyan etikájú egyházakkal akik főként csak az Újszövetségre hagyatkoznak a gyakorlatban, sőt azon belül is van, hogy leszűkítik a közvetlenül Krisztushoz kapcsolódó etikára (szenvedésetika, szerzetesi etika – ezek túlhangsúlyozásának ékes példája a pápista „egyház”, amit azért többen követnek e tekintetben, noha annak eredménye legtöbbször mégiscsakegyvizet prédikálunk de bort iszunk” magatartás lesz, nevezetesen, hogy a lelkész nagyon magasan húzza meg a mércét a szószéken, rendszerint Jézus beszédeit szószerint értelmezve, de az életvezetésbenw még az agnosztikusok mögött is elmarad). A rekonstrukcionizmus hangsúlyosabban tekinti mintának az ószövetségi szenteket és vezetőket. Továbbá a bölcsességirodalom (pl. zsoltárok és példabeszédek) gyakorlati alkalmazását is nyomatékosítja (itt is jellemző sajnos napjainkban, hogy ezeket sokszor önkényesen helyettesítik újszövetségi részekkel). Mindennek egyébként is természetesnek kellene lennie, ha nem lenne az a modern trend, hogy az Ószövetséget zárójelbe tesszük, és kvázi érvénytelenítjük. Ez ellen szól a nem jöttem a törvényt eltörölni, hanem betölteni szakasz (Mt 5:17).
Az átfogó világnézet alkalmazása: Ugyan a kereszténység eleve világnézetet kínál, azonban egy teonomista kereszténység teszi ezt a legsziszematikusabban és legegyértelműbben, pontosan az Ószövetség hangsúlyosabb méltatása miatt. Míg egy nem teonomista és nem teokratikus, pietista kereszténység esetében sok témakör kapcsán lazább irányelvek érvényesülnek (politikai, gazdaság, jog, társadalom stb.), vagy egyenesen azt mondják, hogy a Biblia bizonyos kérdésekben nem is irányadó (hanem inkább csak a hitéleti kérdésekben, azaz egy zárt szférában). A rekonstrukcionizmus azonban a kereszténységet kiterjeszti az élet minden területére, mondhatnánk úgy is, hogy a Bibliát alkalmazza az élet minden területére, így a keresztényeknek konkrétabb álláspontja lesz a partikulárisabbnak látszó dolgokról is.  Ez mégegyszer, azzal jár együtt, hogy rengeteg férfi többségű, praktikus terület (pl. gazdaság, politika, hadügy) lesz ismét olyan, amihez a keresztényeknek közük van, a női többségű területek monopóliuma megszűnik – mint azok a hagyományos istentiszteletek, ahol csak pszichológiai, empatikus, és lelki orientáció van, de semmi gyakorlatiasság nincs.