Úrvacsora egy skót gyülekezetben

A lelkészi öltözet a protestantizmusban mindenütt közömbös dolognak számit, azonban ennek ellenére egy kis hanyagsággal vádolhatóak azok a gyülekezetek, ahol a lelkészi istentiszteleti öltözetet teljesen eltörlik. Vagy ha nem hanyagságról, de akkor is legalábbis az anabaptista irányzathoz való közeledésről beszélhetünk.

[az anabaptizmus és baptizmus különbségeit lásd itt]

A papi öltözet eredete: biblikus

A lelkészi öltözet eredete az Ószövetségre nyúlik vissza, ahol Isten parancsban előírt az elkülönített papságának egy liturgikus öltözetet. A papság feladata az Isten előtti rendszeres áldozat bemutatása volt, ez törölte el a nép hívő tagjainak a bűneit – noha csak Krisztuson keresztül, akire előremutatott. A papságnak két fontos jellemzője van, egyik, hogy áldozópapság volt, a másik, hogy a kizárólag a jeruzsálemi templom szolgált az áldozat színteréül, tehát kizárólag a templomhoz kötődött. A papság öltözete nagyon díszes volt, hasonlít a magas liturgiai (high church) protestáns irányzatok papi öltözetére, sőt akár egyenesen a keleti ortodox egyházak papi öltözeteire. Az öltözetet nem részletezzük*, de a pap fém (?) lemezt viselt a mellén, drágakövekkel kirakva, alsó ruhája pedig olyan volt, mint egy hosszú köntös: takart – ez a pap szemérmét védte. A papi tisztség az Újszövetség beköszöntével megszűnt, átadta a helyét egy tanító intézménynek, az ige hivatásos magyarázóinak: a prédikátoroknak. Ez bizonyos értelemben rokon intézmény az újszövetségi rabbinikus hivatallal.

Azonban a prédikálás illetve a tanítás kötelessége már az Ószövetségben is megvolt, nem csak a családfők voltak ezzel megbízva, hanem a léviták is. Ilyen értelemben egy egyházi tisztség kvázi folytatódott a jeruzsálemi templom lerombolása után is, és a keresztény egyházban is.

Viszont egy nagyon fontos tényező megváltozott: a papság áldozópapi volta egy az egyben megszűnt, átadta a helyét az egyetemes papságnak, mely fogalom azt takarja, hogy a minden hívő ember Lelki szempontból áldozópap, jócselekedetekkel áldozik (1Pt 2:5,9), a Biblia példáit és Isten törvényét követve. Azonban tényleges fizikai áldozatra már nincs szükség, sőt egyenesen tiltott dolog ilyet bemutatni, hiszen Krisztus értünk való keresztáldozata egyszeri és mindenkorra történő volt és tökéletesen hatásos (Zsid 9:12,28). Ez azt jelenti, hogy nem utánozható, és nem reprodukálható – a fölöslegesség miatt se, és a szentségsértés miatt se. Emiatt egy legitim áldozópapi tisztség akkor sem volna visszavezethető, ha a jeruzsálemi templom újjáépülne és minden járulékos körülmény adott volna.

Az ókori és középkori papság öltözete

Csakhogy a középkori és ókori egyház fokozatosan bálványimádásba süllyedt, és a zsidó papság elmúlása után is a fentebbiekről nem tudomást véve igyekezett visszahozni, és tulajdonképpen vissza is hozott egy újszövetségi áldozópapságot. Ennek lényege abban állt, hogy az Úr vacsorája során megtört kenyeret is úgy kezdték el kezelni, mintha ez egy rendszeresen bemutatandó ószövetségi jellegű áldozat volna. Holott az úrvacsorai kenyérmegtörés egy Krisztusra emlékező szertartás, melynek ugyan vannak spirituális tulajdonságai (minthogy a hitünket erősíti), azonban semmiképp sem áldozat, pláne nem rendszeres bűneltörlő áldozat, ahogyan azt a középkorban kezelték (valójában Krisztus egyszeri áldozata törölte el a választottak vétkeit, hit által). Feltehetőleg részben e miatt a képzettársítás miatt az ókori keresztény papság lemásolta a bibliai zsidó papság liturgikus öltözetét – jogtalanul.

[előzetes megjegyzés: részletes adatok hiányában a lelkészi fejfedőket nem tárgyaljuk]

A katolikus öltözet nagyon díszesre sikerült, talán még túl is tesz bibliain az aranyos hímzéseivel és változatos színeivel. A keleti ortodox papság öltözete a legrégibb, de ezzel egyáltalán nem fogunk foglalkozni, hiszen a kálvinista „papság”, lelkészség öltözetére egyáltalán nem voltak hatással, vagy legalábbis közvetlenül nem. A nyugati középkori egyház illetve a római katolikus papság liturgikus öltözetének ismerete nélkül azonban nem érthető a meg a kálvinista lelkészi öltözet sem. A római papság öltözete nagy vonalakban: áll egy alsóruhából (cassock, reverenda, vestis talaris), a fölött egy karingből (surplice, kórusing), vagy albából (misézőing). Erre jöhet még egy nagyobb, lebernyegszerű, poncsóra hasonlító miseruha (chasuble, casula), ezt vagy kiegészíti, vagy helyettesíti egy általvetőszerű aranyozott lap, melyet szintén casulának hívnak. Ez utóbbi merev és gyakran kereszt alakú mintázat volt a hátán. Bizonyos papok viselnek a nyakukban egy sálra, vagy hózentrógerre hasonlító lelógó pántot, ez a pallium. Továbbá rengeteg féle stólát is viselnek nyakba akasztva, ez hosszan két párhuzamos szálként ereszkedik alá és színei az egyházi év liturgiai színeinek felelnek meg. A magasabb rangú papok hordanak még ezeken felül egy nagy merev köpenyt (cope, cappa, pluviale), mely jóformán az egész testet körbeöleli. Ennél részletesebben az öltözetükre kitérni nem áll szándékunkban. Ezt ismerni csak azért kell, mert ez képezi a protestáns lelkészi öltözetnek is az alapját. Mivel a protestáns bibliai kereszténység a nyugati középkori egyház talaján alakult ki, ezért annak öltözetét fogják a kálvinista egyházi személyiségek és uralkodók átalakítani, vagy éppen visszafejteni.

Az anglikán lelkészség öltözete

Az anglikán egyház az egyik első kálvinista közösség, ahol átalakították az addigi pápás papi öltözéket, hogy azt protestáns (nem áldozó) lelkészi öltözethez méltóvá tegyék. Az 1552-es általános anglikán református imakönyv száműzte a miséző papi öltözékeket (mass vestments). Az 1559-es Act of Uniformity rendelet ezt később megerősítette. A 1604-es évi egyházi kánonok úgyszintén. Az 1662-es anglikán episzkopális restauráció során is ennek szellemében jártak el az egyházi öltözeteket illetően. Ezek a rendelkezések kimondják, hogy anglikán lelkészeknek tilos hordaniuk a díszes miseruhákat, az albát, casulákat, chasuble-eket, palliumot, stólákat, ezeket az állami hatóságok lefoglalták. Ez a rendelkezés azzal ment szembe, hogy a lelkészek ne sugározzák magukról azt a képzetet, hogy ők még mindig egy ószövetségi áldozópapság, hanem egy újszövetségi prédikáló lelkészség. Ez a lelkészség ugyanúgy az egyetemes papság része volt, mint a templomi hívek mindegyike, a papság elnevezést az anglikán egyház pusztán a történelmi hagyományok miatt tartotta meg, ugyanis az óangolban a preost (vö. priest) szót használták a bibliai presbiter fordításának. A presbiter szó a Szentírásban gyülekezeti vént, elöljárót jelöl, mégpedig az egyházi magas hierarchiára való tekintet nélkül. (Ennek alapján bármelyik felekezet egyszerű lelkésze, vénnek, presbiternek, más szinonímával episzkoposznak, püspöknek minősül. Ez felekezettől független, protestáns alapigazság is. Az esetleges hierarchia erre jön még rá.)

Az anglikán egyházban a papi öltözetet tehát leegyszerűsítették. A miseruhák helyébe egy néhány darabból álló öltözetet rendeltek el, melyet aztán végig kötelezően viseltek az anglikán és episzkopális egyházakban világszerte, egészen azok liberalizálódásáig, amikor is már visszaengedtek mindenfajta római katolikus öltözetet kritikátlanul. Ekkor azonban a rendelt lelkészi öltözetet a következők tették ki: a lelkészek kötelesek voltak viselni a reverendájuk fölé (mely teljesen általános egyházi alsóruha volt) egy fehér karinget (surplice, superpelliceum), egy hátravetett akadémiai csuklyát, valamint egy sálat, mely a tippet névre hallgat. Ez a stólára hasonlít, a különbség az, hogy semmi nincs rajta (kivéve esetleg az adott egyház jelvénye) és egyszerű fekete, a feltűnő, sziporkázó stólával szemben.

Ennyit hagytak meg az anglikán testvérek a papi öltözetből: láthatjuk, hogy meglehetősen „puritán” lelkészi öltözet volt ez, nem csak a korábbi középkori egyházi viselethez képest, hanem a skandináv és északnémet lutheranizmushoz képest is (melyet most nem taglalunk). Ezen felül megengedték a cope, pluviale (fordításban talán kabát) viseletét is, de csak a katedrálisokban és bizonyos speciális státuszú templomokban. Az anglikán püspökök öltözete kicsit díszesebb is lehetett ennél, de sok érsek sem viselt a kispapság öltözeténél többet. Mindazonáltal a püspök és az érsek jogosult volt viselni egy rochet-t, ez a karingnek egy díszesebb csipkés változata. (Ez különbözik a római katolikus verziótól, hogy annál hosszabb. Ugyanígy az anglikán karing is más, mint a római, az anglikán tradicionálisan buggyosabb szabású. Ha már itt tartunk jegyezzük meg, hogy az anglikán reverenda oldalgombos (lett), tehát az is más, mint a római katolikus reverenda.) A rochet-n kívül a püspök viselhetett még chimere-t, ez egy ujjatlan laza, püspöki köntös. Ennek színe ma már majdnem mindig piros, de annakidején úgy tűnik, inkább fekete volt. Ezen felül a cope-t is viselték bizonyos alkalmakkor, például a király koronázásakor. Azt hiszem, azt is elismerhetjük, hogy az anglikán püspökség öltözete is meglehetősen egyszerű volt a római katolikus öltözetekhez képest.

Mégis ezen leegyszerűsítő és protestáns karakterűvé tévő formációk ellenére a puritán mozgalom vehemensen támadta az egyszerű karing megtartását is, mint félpápás maradványt, és többek között emiatt merte csúfolni félig reformáltnak az angol egyházat, félbemaradt reformációnak az ottani reformációt. [Érdekes módon, míg a puritánoknak bizonyos egyházi jámborabb hagyományokkal szemben kifogásaik voltak, elfogadták pl. az erasztiánus egyházkormányzati rendszert, mint lehetőséget, annak ellenére, hogy az az államnak irtózatos túlhatalmat biztosít, és jogtalan beavatkozást az egyházi ügyekbe – miként Gary North éles megjegyzéssel erre rámutat.]

Azt sem hallgathatjuk el, hogy a karing elleni sorozatos kifakadások közben az alsóruházati reverendát elfogadták, ugyanis a korban mindenki azt viselte a prédikációs öltözet alatt (legalábbis ez ellen nem írnak), továbbá a genfi talár ellen sem volt kifogásuk, pedig az éppúgy megkülönböztette (netán még ki is emelte) a prédikátort a nem-lelkész néptől. Ilyen értelemben a puritanizmus aggályait a lelkészi öltözetet illetően – legalábbis ezen az áttekintő szinten – egyáltalán nem értjük meg, viszont az anglikán egyházi rendelkezéseket, mely protestáns külsőt adott a „papoknak”, annál inkább értékelni tudjuk, úgy is, mint bátor állami lépést. Az anglikán lelkészi öltözet uniformizáltsága a 19. szd. második feléig biztosan megmaradt.

A nyugat-európai kálvinista lelkészek öltözete

Nyugat-Európa alatt értjük a nyugatnémet, holland, svájci területeket, de még ide csatolhatjuk Skóciát annak puritán presbiterianizmusa miatt. Sőt itt kell kitérnünk az angliai, de nem anglikán lelkészek öltözetére is. Azt találjuk, hogy lelkészek öltözete a genfi talár volt. Ezt magyar nyelvi közegben szokás luther talárnak, vagy luther kabátnak is hívni. Ez a lehető legrosszabb kifejezés, két okból is. Az egyik, hogy ez a ruhadarab nem kabát, hanem egy vékonyabb köntös. Másrészt pedig nem lutheránus karakterisztikum, hanem épp ellenkezőleg, inkább egy kálvinista karakterisztikum volt. A lutheránusok sok egyéb lelkészi ruhadarabot is viseltek, mint az alba (miseruha – a lutheránusok megtartották a mise elnevezését is) vagy a casula (általvető díszes lemezlap, lásd fentebb). Ellenben a kálvinista lelkészeknek egyedül ez a talár volt a markáns öltözetük, melyet joggal nevezhetünk genfi talárnak (genevan gown). A genfi talár eredetileg a felsőoktatásba nyúlik vissza, az egyetemi oktatók is ilyen öltözetet viseltek. Melyet aztán a kálvinista lelkészek megtartottak, ezzel is kívánván emelni a lelkészi pozíció rangját, hogy nem pusztán egy „hétköznapi” hívő tisztsége. Hiszen az ige hirdetője, amikor prédikál, magát Istent képviseli (praedicatio verbi Dei est verbum Dei), és a hivatásos lelkészi szolgálat öltözete a rangját érzékelteti. Ez alatt a talár alatt elméletileg, mint minden egyházi személy, reverendaszerű alsóruhát viselt.

Még egy fontos kiegészítője volt ennek a talárnak: a lelkészi gallér. Ez a háromszáz év alatt változott, többféle lelkészi gallér volt forgalomban. Ez a gallér szintén meg volt a világi divatban is, de teljesen hétköznapi jobbágyok ilyet nem viseltek, hanem inkább a nemesek. A lelkészi gallér legismertebb típusa a mózestábla. Ez két fehér nyelv, két fül, amely a gallérból jön le. A magyar mózestábla elnevezés autentikusságát meg lehet kérdőjelezni, ugyanis ezt az angol és német irodalomban nem használják. Mindenesetre még csak nem is kizárólagosan protestáns vonás volt ez, hiszen zsidó rabbik is kötöttek a nyakukba Mózes táblát. Ennek két fő formája van: a genfi, anglikán – ez a mai magyar lutheránus táblával azonos kinézetű, szétágazik. A skót táblák pedig párhuzamosan futnak alá. Angol nyelven ez a ruhadarab prédikációs tábla, vagy szalagként szerepel (preaching tab, preaching band).

A prédikációs gallérok nem néztek mindig ugyanúgy ki a reformáció évszázadai során. A divatot követték, és van olyan tábla, amely jóval szélesebb szabású, nem csak egy keskeny csík, és olyan is van, amely egy előrenyúló vastag gallérként az egész ingnyakat körbeéri. Ennek volt egy korábbi változata a fordozott körgallér, amely ma már kizárólagosan az északi lutheránus lelkészi öltözet része, de annak idején világi méltóságok is viselték.

Tehát a kálvinista lelkészek ezt viselték nyugaton: egy genfi talárt, és hozzá egy lelkészi táblát. Tehát ez az összeállítás egyáltalán nem lutheránus! Akárhogyan is nem tetszik, ez volt a hétköznapi natúr kálvinista öltözet, ezt bárki le is ellenőrizheti, aki ellátogat Genfbe, és megtekinti a lelkészekről készült festményeket, vagy John Knox szobrát megnézi az Edinburgh-i New College-nál. De a reverenda is kidomborodik, a skót presbiteriánusoknál is hordták ezt a szűkebb lelkészi ruhát, sőt ma már papi körgallér is jár nekik hozzá, és ez nem a katolikus ökumené hatása, hanem skót presbiteriánus örökség. Tehát amire Magyarországon reflexszerűen mondjuk, hogy katolikus vagy lutheránus öltözet, az lehet, hogy éppenséggel külföldön egy tradicionálisan református, vagy presbiteriánus ruhadarab.

A reverendát nyugaton részben leváltotta a Szent Albert kabát (egy szűkített 19. szd-i kabát) és annak származékai, ez elegáns világi külsőt kölcsönöz, de emellé gyakran megtartották a mózestáblát. A 20. században a nyugati kálvinista lelkészek az anglikánokat leszámítva ma már nem hordanak reverendát, helyette öltöny fölé veszik a genfi talárt – és ez a gyakorlat egyetemes a magyar reformátusokat leszámítva: mindenki genfi talárt hord, nem csak a lutheránusok.

Szót kell ejteni még a reformált baptistákról, hiszen a mai baptisták általában teljesen mellőzik a lelkészi öltözetet (bár a presbiteriánus egyházak között is akad ilyen). A 17. században, a ref. baptizmus eredeténél még látható, hogy az öltözetük teljesen megegyezett a gyermekkeresztelő kálvinista és puritán lelkészekével (talár és tábla, vagy esetleg csak tábla). Úgy tűnik, hogy a 18.-19. században hagyták el a baptisták a genfi talárt, de a mózestáblát kitartóan viselték később is. A modern időkben kevés baptista hord a kálvinista hagyományoknak megfelelően talárt nyugaton, de pl. a 20. szd.-ban a neves Martyn Lloyd Jones mégis így tett – bár ő inkább kongregacionalista, noha baptista vonásokkal. De napjainkban is lehet látni a déli baptisták között olyat, hogy a lelkész istentiszteleten nem vesz fel csak öltönyt, viszont például házasságkötéskor az esemény kedvéért még akár díszes fehér talárt is magára ölt (megjegyezzük, az öltönyben házasságot celebráló lelkész inkább kelti a házasságkötő ügynök benyomását, mint egy lelkészét). Tehát a baptista lelkészi öltözet a modern korban sem precedens nélküli, amelyet annál is inkább kellene követni, hogy a kálvinista baptizmus jobban kötődik az angolszász kálvinizmushoz, mint a primitív és arminiánus baptizmus.

A magyar kálvinista/református lelkészek öltözete

Mielőtt a magyar református lelkészekre rátérnénk, a magyar evangélikus lelkészek öltözetét röviden megmagyarázzuk, ugyanis ezt már lényegében ismerjük is. Az ev. lelkészek alapöltözete Németországban és nálunk is a genfi talár (a genfi talár és a luther talár között legfeljebb szabásbeli különbség van). A mózestáblákat, azaz a prédikációs táblákat is ugyanúgy viselik, mint a kálvinista lelkészek. Tehát a mai evangélikus magyar lelkészi öltözet, az voltaképpen a kálvinista lelkészi öltözet is (ez megdöbbenéseket is keltett: volt rá példa, hogy Antal Gábor református püspök nehezen tudta feldolgozni, amikor meghívták Genfbe, 1909-ben a Kálvin jubileum alkalmával és „luther talárt” kellett egy közös csoportképen felvennie.) Annyi különbség van mindössze, hogy a magyar nemzeti jellegre adva korábban sújtásokat raktak a talárra, hogy azt így tegyék magyarosabbá, megkülönböztetve a nyugati változatoktól (a sújtásokat ma már nem alkalmazzák). Az evangélikus egyház nagyon sok öltözettel kapcsolatos problematikától megkímélte magát, amikor meghonosította a talárt lelkészei körében, ezzel szemben a református lelkészi öltözet története végeláthatatlan újítgatások, módosítgatások és fegyelmezések sorozata, amikor a reverendát nem használták. (Arról nem is beszélve, hogy a talár eleve megad egy jellegzetes protestáns és egyházi karaktert.)

A református lelkészek kapcsán azt kell a leginkább hangsúlyoznunk, hogy az alapöltözetük a reverenda. Ezt nem viselték takarva, hanem elég nyíltan, majdnem olyannyira kilátszott, mint a római katolikusoknál a papi civil. Ráadásul annak elölgombolt katolikus változatáról beszélünk, és nem az oldalgombolt anglikán változatról. Ez marad a legutóbbi időkig a református lelkészi öltözet egyetemesen. Jóllehet egy időben egy bizonyos zsinóros tógát alkalmaztak helyette, amely már a református kollégiumi diákoknak is kötelező viselet volt. Ez a zsinóros tóga elég nehezen megkülönböztethető a reverendától, elölgombolt, hosszú köntös, csak a gomboknál díszesebb sújtásos jellegű. De mégis jellemzőbb volt a reverenda, amely a 19. szd. második feléig általános használatban volt. A tóga előfordult sötétzöld színben, ezt hol rendeletileg megtiltották, hol pedig elrendelték, de azért mégiscsak többnyire mindig fekete volt.

Azonban, hogy e fölé mit vettek a református lelkészek, az mindig változott. A 16.-17. században prémes mentét (egyébként még a 19. szd-ban is volt rá példa). Ez egyfajta nemesi kabát, melynek szőrmegallérja általában rókaszőrből készült. Ez a prémes mente hosszú ruhadarab volt. Ujja mindig változott, volt, hogy sima ujjú volt, volt, hogy vágott ujjú mentéről beszélhettünk, és Nemes-Nagy féle viselettörténet szerint volt ujjatlan mente is. Ezt viselték a 16. szd. végéig mindenképp a református lelkészek a reverenda fölé, a református Erdély fénykorában, és a török hódoltság területén is, ahol megintcsak ők voltak a domináns magyar religio. Még talán annyi érdekes, hogy a képen a mentét gyakran szétnyitva viselték, azaz az reverenda, vagy a tóga alatta igencsak szembeszökő volt. A mente, lévén egy nemesek által is hordott viselet, nem csak fekete, hanem színes is lehetett. Ezekben a századokban az egyházi karaktert az alatta lévő tóga adta.

A 18. századtól aztán megjelenik a prémes mente helyett a köpeny, mint fedőruha. Ezt pallium néven nevezték, de ez nem azonos a római katolikus szalagszerű díszítménnyel, melyet fentebb megemlítettünk. A köpeny, amit a mai palást bevezetéséig viseltek, egyáltalán nem egyezett meg azzal: a köpeny keskenyebb volt, mint a palást, és nem is volt a vállrésze külön anyagból, nem is volt sújtásos se, a köpeny része meg nem volt barázdált és cikkcakkos, hanem úgy tűnik, hogy egy egyszerű hosszú, köpeny volt, melynek végét felcsavarva is lehetett tartani, hogy ne akadályozza a mozgást (lásd Séllyei és társa képét). Ez a köpeny a képes ábrázolásokon legtöbbször fekete, de előfordul sötétzöldben is korábbról.

A mente, a köpeny, a reverenda és tóga képezte tehát tradicionális református lelkészi öltözetet. Érdekesség, hogy mózestáblákat sosem viseltek, bár arra hasonlító darabok felbukkannak legalább egyszer, mint a cikk végén szereplő képtárban láthatjuk.

A reverendát és a tógát a 19. szd. folyamán kezdte leváltani a hosszú atilla (1820/1848-tól), de nem egységesen. Erről ki kell emeljük, hogy fekete volt. A Magyar Református Egyház megalapítása után a zsinat is ezt rendelte el, mint kötelező viseletet: hosszú, fekete atillát palásttal. Már ehhez a relatíve modern újításhoz sem hű ma az államilag támogatott magyar református egyház, ugyanis a hosszú atilla (vagy bocskai – a pontos különbségekről sajnos nincsenek ismereink) teljesen kihalt, alig-alig fordul elő ünnepségeken is, helyette legfeljebb rövid bocskait lehet látni. A többség ma már mindenesetre modern öltönyt visel nyakkendővel. Amikor bevezették az atillát, akkor még szokás volt hozzá fekete magas szárú férficsizmát is viselni, fekete nadrággal (persze voltak, akik cipővel vették fel).

A mai elterjedt magyar református lelkészi öltözet kritikája

Ehhez a hosszú fekete atilla garnitúrát előíró rendelkezéshez képest a 20. szd. folyamán fokozatosan általánosították az modern öltönyt, úgy, hogy a bocskai inkább csak a megtűrt vendég szerepét kaphatta meg, a reverenda pedig teljesen elképzelhetetlenné vált, annak ellenére, hogy a püspökök és általános lelkészi viselet is ez volt még a 19. szd. közepén is. De a modern református egyház még ahhoz sem képes magát tartani, hogy a modern öltönyt következetesen fekete színösszeállításban alkalmazza – alkalmazkodva az 1887-es zsinati döntéshez a színek terén – és legalább azzal megkülönböztesse magát a világi öltönyöktől.

Bár még a tiszta fekete modern öltöny is kissé furcsán hat a palásstal (temetkezési vállalkozók öltözete), de a színes nyakkendővel a fehér ing a palást mellé még rosszabb – mert az teljesen világi öltözet és teljesen elüt a palásttól is. Az is kellőképpen érthetetlen, hogy egyes MRE-beli lelkészek, esperesek milyen alapon erőltethetik a fehér inget, amikor a modern ing színéről senki sem rendelkezik (vagy legalábbis úgy 5-6 éve még csak egy fekete öltöny, nadrág, és fekete nyakkendő volt előírva a fekete palást mellé), viszont a történelem során csakis a fekete (vagy zöld) szín dominált kálvinista lelkészek ruhájában.

A magyar református lelkészi palást és öltöny kritikája, mint disszonáns és tradícióellenes ruhadarab

De nem csak modern öltöny lelkészi istentiszteleti öltözetként való használata problematikus, hanem már eleve a palást bevezetése a mente, a köpeny és főképp a reverenda helyett szintén rendkívül fölösleges, nemzeti hagyományellenes és praktikátlan megoldás volt, a lelkészi jelleget is kioltotta. De nem csak jelen szerző gondolja így, hanem már a 19.szd-i bevezetésekor (1881) is sokan vélekedtek így, és értelemszerűen a Horthy-korszakban sem hagytak alá a kritikák, főleg, amikor látták, hogy az evangélikusoknál mennyire jól betölti a szerepét genfi talár. 1878-as zsinati előkészületek során döntöttek a reverenda elvetéséről, valamint a palást és atilla kizárólagos bevezetéséről.

Például 1878-ban Kármán József újverbászi református német lelkész írja: „Jelenleg a legtöbb református lelkész az istentisztelet alkalmával csak palástot visel. De ez a palást annyi, mint semmi, ez csak olyan lóggó öltözetforma s a nagy néptömeg s az úgynevezett úri publikum által sem tekintetik valódi papi öltözetnek”. Nemcsak ő, hanem mások is, mint Ormánysági Baksay Sándor, a költő püspök, Csepely Sándor, Barakonyi Kristóf somogyi, böhönyei lelkész (mind lelkészi személyek) is a palást bevezetésének idején inkább egy genfi talár félét javasoltak, melyet ők valamiért lutherrocknak/kabátnak hívtak (talán mert a lutheránusokon volt megfigyelhető közvetlen közelben).

Széll Farkas újságíró: 1863-ban írja: „De vájjon a nemzeti ruhával összhangzásba tudták-e hozni a papi ruha egyházias komolyságát és méltóságát? Eltakarta-e a palást azt, ami nem volt látni való ?” Ugyanis a korábbi a reverenda jobban fedett, mint az atilla. Boross Mihály alispán 1872-ben egy pesti egyházi lapban a reverendát ajánlotta az atilla helyett.

Végülis az 1881-es református zsinat fittyet hányt ezekre a javaslatokra és a következő döntést hozta: „A lelkészek, midőn hivatalos minőségben járnak el, sőt hivatalos polgári ünnepélyeken is, magyar süveget, egészen fehér vagy fekete nyakkendőt, hosszú fekete atillát begombolva és palástot viseljenek.”

A korabéli lelkészek gyászverseket is költöttek a reverenda tiltásának okán, ezekből kritikai hangvételük és szép verselésük miatt részleteket leközlünk, egyébként meg a teljes verziók a forrásmunkák között elolvashatók:

„Nem szült, soha sem szült semmi jót a zsinat, Tudtam én előre, hogy sírnak emiatt. Minden rossztól féltem, de azt nem hittem ám, Hogy megfosszon tőled, szegény reverendám!” vagy: „Betelt feletted a mérték, vén csuha! Kell nekik már most, mint mondják, más ruha. Szénfekete vagy hófehér nyakkendő S Atillába beszorított telt bendő.” Kritikaként az is elhangzik, hogy a rendelet kihagyta a nadrág és a lábbeli szabályozását: „Tisztes atyák, jó ízléstek hova lett ? Hisz így igen fránya lesz a toalett! Hogyha lebbent szél palástot, szent atya! Kilátszik majd Uram bocsa’, a gatya.”

Az 1891-es következő zsinatkor is folytatódtak a kritikai hangok, pl. Révész Kálmán pápai theol. tanár, a későbbi kassai püspök-lelkész szerint az atilla nem felel meg református lelkészi öltözet követelményeinek. A Dunántúli Prot. Lap 18. számában a követelményeket felsorolja, melyek: „papi” állásnak megfelelő, könnyen és bármikor felismerhető, más hivatású egyén által nem viselhető. Garzó Gyula gyomai lelkész is támadta ekkor az atillás viseletet a Prot. Ehi és Isk. Lap 1891. 23. számában. Szerinte az atilla a túlságosan világi ízlés eredménye.

Az 1891-93-as zsinat megintcsak ellenük döntött. Ez a döntés a következő volt: „A lelkészek, midőn hivatalos tisztökben járnak el, sőt hivatalos polgári ünnepélyeken is, rendszeres egyházi ruhát viseljenek, nevezetesen: középmagasságú magyar süveget, fekete nyakkendőt, hosszú fekete atillát begombolva, lehetőleg gombkötő munkájú fekete övvel, a hátat egész szélességében befedő palástot vállra fekvő gallérral, egyszerű nyakbakötővel, általában minden öltözetet feketét.”

Payr Sándor evangélikus lelkész és egyetemi tanár 1935-ös megállapítása szerint az 1881-től rendeletileg meghonosított új lelkészi öltözetben inkább a nemzeti és nem a papi jelleg domborodik ki. Világias-nemzeties és nem egyházias díszruha, és ennek azt hiszem minden további nélkül igazat is adhatunk. Az sem feltétlenül mellékes, hogy a 19. szd. szelleme – amikor mindezen radikális zsinati változtatásokat eszközölték – az egyházi uniók, a vallási racionalizálás és az impériumok szelleme.

Az 1904—07-es zsinat csak méginkább leszállította a mércét: „A lelkészek hivatalos tisztökben, sőt hivatalos polgári ünnepélyeken is hosszú fekete öltönyt, palástot és fekete bársony süveget viseljenek”. Az 1928—33-as így fogalmaz: „Egyházi szertartás végzésekor minden lelkész és lelkészségre képesített egyén egységesen meghatározott lelkészi hivatalos ruhát tartozik viselni, amely hosszú fekete kabát, fekete palást és fekete bársony magyar süveg”.

Itt már konkrétan meg sem említik az atillát, és a kabátot se minősítik, egyre inkább olyan irányba tolódunk el, hogy a palást alatt bármi lehet, de ez a felekezetiség, harmónia, protestáns hagyomány és lelkészi-tanítói jelleg megmutatásának igen nagy kárára van. További kritika-idézetek, hiszen ezeket öröm olvasni:

„Hogy csak egy esetet hozzak fel, akik a közelebbi gönci ünnepélyen jelen voltak s látták ott lelkészeinket százféle változású papi ruhában, entreprise des pompes funébres összefogdosott embereihez hasonló díszmagyar öltözettől a beütött vagy pörge kalapig s tarka pantalonig, velem együtt nem egy szemlélő és gondolkodó sóhajthatott föl nagy kegyesen: „Szent Kleofás, minő karaván!”. Földvári László – a pesti egyházi lapban.

Révész Imre református egyháztörténész és lelkész is a genfi talárt szebbnek és alkalmasabbna találta a palástnál. Írja: „szabadon hagyván a hűvös idő okából alája vett überciehert”. Azt is hozzáteszi, hogy a palást a modern öltönnyel valami elképesztő stílusrontás: „Még akkor is, ha az a modern férfiöltöny magában véve a legkifogástalanabb, komoly és szalóniasan fekete. Hát még azután, mikor a komoly szénfekete redingote helyett a lenge zsakett, vagy épp zakóöltöny, csíkos nadrág és nyakkendő, zöldes kékes, szürkés árnyalatú őszitavaszi, vagy télikabát bosszantja a szemet és veri arcul a stílusérzéket s a legelemibb jóízlést ?!” Igaza is van Révésznek. Egyfelől színösszetételbeli stílusrontásról van itt szó, másfelől stilisztikai stílusrontásról is, azaz teljesen össze nem illő darabokat rakunk össze: egy nemesi, illetve hellyel-közzel papi öltözetet, egy modern üzletemberi, illetve temetkezési vállalkozói öltözettel vegyítünk. Ez a jelenlegi szituációnak komikus jelleget kölcsönöz.

Javaslat a mai magyar kálvinista lelkészek öltözetére, legyenek akár presbiteriánusok, akár independensek, akár baptisták

[Előzetes megjegyzés: Tudjuk, hogy az állami Magyar Református Egyház egyházjogilag öltözeti változtatást zsinati döntés nélkül nem tesz lehetővé. Az ottani hitvalló lelkészek nem tehetnek sok mindent. Ezért a független kálvinista lelkészeknek és gyülekezeteknek címezzük elsősorban a javaslatainkat.]

A fentebbi információk alapján világos, hogy a kálvinista lelkészi öltözetnek jellegzetesen sajátosan kálvinista (vagy legalábbis protestáns) lelkészinek kell lennie, melyet világi személyek nem hordhatnak, vagy nem hordanak, és amely messziről felismerhető. Továbbá a magyar hagyományokhoz híven nem árt, ha a helyi magyar, netán nemzeti tradíciók is megfigyelhetőek rajta, még akkor is, ha azok nem egyeznek a nyugat-európai tradíciókkal. Viszont ez utóbbi nem létszükséglet. Elsődlegesek a lelkészi tradícionális vonások. Javaslatok:

Genfi talár alatta reverendával, mózestáblával, vagy anélkül – történelmileg mérföldekkel messze ez a leghitelesebb, viszont probléma lehetne belőle, hogy ekkor a lutheránus és kálvinista lelkészek ugyanúgy néznének ki. Éppen ezért talán javasolt volna elhagyni mózestáblát. Kálvin némelyik képén genfi talárban szerepel, mózes tábla nélkül.

Genfi talár alatta inggel, nyakkendővel – ez a nemzetközi és nyugati egyetemes kálvinista-presbiteriánus viselet (egyedül az anglikán öltözet teljesen más)

Genfi talár, alatta hosszú fekete atillával – ez a nyakrész miatt majdnem úgy festene talár alatt, mint egy reverenda. Ideális esetben a taláron lehetnének magyaros sújtások, azoknak kedvéért, akik a magyar nemzet előtt is akarnak tisztelegni.

Mai palást, alatta reverendával – úgy gondoljuk, hogy egy anglikán típusú reverenda jobb lenne: nem árt, ha könnyebben rá tudunk mutatni, hogy ez vagy az a ruhadarab nem teljesen római katolikus, csupán hasonlít a római katolikusra. Mindazonáltal a modern palást nem a legpraktikusabb megoldás, mivel méregdrága. Egy talár és egy reverenda együttes költségei alacsonyabbak, mint egy önmagában disszonáns palást költségei.

Palást, alatta hosszú fekete begombolt atillával, fekete nadrággal, fekete magas szárú csizmával, vagy fekete cipővel, fekete zoknival. – ez esetben a nyakkendő elveszíti a jelentőségét, de még akár speciális atillához való fekete vagy fehér nyakkendő meg is lenne engedhető.

Az modern öltönyöket és ingeket, illetve a rövid bocskait, és általában a színes polgári ruhák mutogatását viszont ajánlatos mellőzni, mivel az egész egy merő stílusrontás, továbbá a protestáns tradíció eltörlésére tett kísérletnek is tekinthető.

Kitekintő a magyar reformált baptista istentiszteleti öltözetre

A baptizmus nem volt hagyományosan magyar eredetű, és amikor nagyobb számban meghonosodott a reformált baptizmus Magyarországon (19. szd. vége), akkor már nem volt jellemző a külön istentiszteleti öltözet a baptizmuson belül (bár ezen információt nem ellenőriztük). De két okból kifolyólag mégis a hagyományos magyar református öltözettel rokon istentiszteleti ruhát javasolnánk a hazai kálvinista baptistáknak. Egyrészt, mert az irányzat a legközelebb a magyar kálvinista felekezethez áll, és csak ennek vannak történelmi magyar gyökerei. Másrészt, mert az eredeti reformált baptista irányzat Angliában követte a presbiteriánus és independens egyházak lelkészi öltözetét (lévén ők maguk is annak egy variációja voltak). Esetleg ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a liturgiai öltözet hiánya a protestáns hagyomány iránti averzióra is utalhat – márpedig a reformált/kálvinista baptizmusnak nagyon komoly történelmi hagyatéka van, nem kell úgy definiálnia magát, mint egyes arminiánus baptisták, vagy karizmatikusok, hogy mindent újra kezdenek.

Képtár

Végezetül hálásak vagyunk Istennek, hogy nekünk megadatott, ami Payr Sándornak tiszteletesnek nem. Ő a magyar lelkészi öltözetről szóló liturgiai munkája végére nem tudta odacsatolni a vonatkozó hitelesítő képeket, mivelhogy túl költséges lett volna neki. Mi viszont az internet segítségével nagyjából az összeset, ingyen, néhány klikk segítségével fel tudtuk tölteni. Alább a képtár.


A bibliai papság

Zsidó pap rekonstruált öltözete

Az anglikán-episzkopális tradicionális lelkészség

Thomas Cranmer – hithős, mártír

William Laud, az arminiánus áruló

William Howley érsek- 1766-1848

John Bird Summer érsek (1780- 1862)

Charles Longley érsek (1794-1868), Durham püspöke

A kontinentális, brit szigeteki és új-angliai református-presbiteriánus lelkészség

Wilhelmus á Brakel (1635-1711) – holland

Benedict Pictet (1655–1724) – svájci

John Knox (1513k-1572) szobra

Andrew Mitchell Thompson (1779–1831) – skót

Cotton Mather (1663-1728) – amerikai, Új-Anglia

Skót lelkész napjainkban

A kálvinista/reformált baptista lelkészség

Hanserd Knollys (1599–1691)

Benjamin Keach (1640-1704)

Elias Keach (Benjamin fia)

John Gill (1697-1771)

David Martyn Lloyd-Jones, kongregacionalista/baptista lelkész (1899–1981)

A magyar református lelkészség

Szegedi Kis István (1505-1572)

Méliusz Juhász Péter (1532-1572)

Harsányi István rimaszombati lelkész – a gyászévtized ideje 1671-81

Séllyei István pápai lelkész és püspök – a gyászévtized ideje 1671-81

Bod Péter református lelkész (1712- 1769)

Szikszay György debreceni esperes (1738-1803)

Budai Ézsaiás református püspök (1766—1841)

Könyves Tóth Mihály, debreceni lelkész (1809- 1895)

Balogh Péter tiszántúli püspök/szuperintendens – (1792-1870)

Szoboszlai Papp István, tiszántúli püspök/szuperintendens (1786-1855), cs. kir. tanácsos és vaskorona rend lovagja

Révész Bálint, tiszántúli püspök/szuperintendens (1816–1891) – első alkalommal örökítenek meg egy püspököt világi öltönyben

Kollégiumi viselet (1624-1803) – zsinóros tóga

Tógás diákok – 2013

lutheránus talár, magyaros sújtással


Források:

http://1nc-again.blogspot.hu/2017/04/a-little-faithfulness-anglican-robes.html

http://medit.lutheran.hu/files/1_Payr_03_Oltony_1935.pdf

http://www.evangelikus.hu/node/8375?language=de

Nemes-Nagy: A magyar viseletek története – Franklin társulat, reprint kiadás