Herbert Paulus teológiai tanár volta 20. szd. közepén az erlangeni egyetem teológiai karán. Az erlangeni teológiai fakultás volt a 19.-20. szd.-ban az egyedüli konzervatív teológiai örökséget ápoló német teológiai központ. Mára már sajnos ez is egzisztencialista lett. Paulus kritikai megjegyzései a modern liberális és részlegesen liberális teológiát illetően rámutatnak, hogy ezek az észrevételek nem holmi “amerikai fundamentalista”, elmaradott keresztények megjegyzései, hanem a német konzervatív teológia ugyanúgy közelítette meg a modernista jelenségeket. Ez nem is csoda, hiszen az egzisztencialista és liberális modernizált teológia megjelenése minden ortodox protestáns irányzat számára -legyen az lutheránus, kálvinista, amerikai, angol, vagy kontinentális- egyformán tragikus.


A teológiai helyzet

Meglehet, hogy Immanuel Kant filozófiájának befolyása az evangélikus teológiára általánosságban már elhalványulónak számít, az evangélikus teológiák még ma is Kant filozófiai fogalmainak függésében vannak. Még az újabb egzisztencialista dialektika [értsd: barthianizmus – a szerk.] is – melyet a lutheránusok és reformátusok egyaránt gyakorolnak a teológiatudomány egyfajta “via modernájaként” – alapvetően csak egy lázadás a kantianizmus ellen; ugyanis a háttérben továbbra is különféle ellentétek feszülnek: ellentétek az idő és örökkévalóság között, az ítélet és kegyelem között, a halál és feltámadás között.

Az első világháború után az evangélikus teológiában egy ezt helyettesítő irányzat jelent meg: Kantot – aki a huszadik század küszöbéig vitathatatlanul egyfajta protestáns egyházatya lett – leváltotta Kierkegaard. Ez utóbbi pedig egyre inkább a protestáns világháború utáni teológia Aquinói Tamásává lesz (vö. Beda Thum: Thomismus und Existenzialismus). Kierkegaard kiindulási pontja a “Hit csak nekem” (Glauben nur für mich) valóban rokonítható Luther “Krisztus nekem” (Christus für mich) gondolatával, csakhogy Luther teljesen máshogy közelítette meg az egzisztenciát, mint Kierkegaard. Kierkegaard számára a hit, melyet csak kételkedéssel és kételkedésben lehet megnyerni, mindig merész lépés, gyakran egy szuverén lépés, amely prométeuszi bátorságot igényel, míg Luther számára a hit – és ez van a Bibliával egyetértésben – gyermeki bizalom, mely az Atya iránti odaadást és hűséget is biztosan kifejezi. Vakon, bátran előrelépni csak a sors ismeretlen és felfoghatatlan nagyságának árnyékában lehet, de a bizalom az embert már eleve egy nagyjából ismert, vagy ismertnek vélt Nagyság elé állítja. Mivel az embernek egziszteniálisan merészen előre kell lépnie, egy radikális kétosztatú gondolkodásmód jelenik meg, mely szerint nem csak az egzisztenciális biztonság lehetősége áll fenn számunkra, hanem az egzisztenciális bukás egyaránt megjelenik mellette kiindulópontként, és végeredményként is.

A jelenkori teológia kiindulópontját egyfelől az istenbizonyítékok összeomlása jellemzi (oksági, teleologikus, ontológiai, kozmológia istenérvek, továbbá az analogia entis és imago dei), másrészt pedig annak vehemens megvallása, hogy teljesen képtelenek vagyunk az Istenhez vezető utat magunk megtalálni. Istent nem gondolhatjuk el; hiszen ő az aki teljesen más [Barth fogalma – a szerk.]. Eszerint mégha az ember a halál küszöbén áll is, akkor sem tud a gondolkodás segítségével Istenhez eljutni. Ehhez jön hozzá a második világháború utáni ismételt kísérlet a párbeszédre a felekezetek, hitvallások között, illetve az egyház világ iránti feladatának hangsúlyozása.

A teológia iskolák

Az evangélikus, illetve reformált teológia két “egyházatyája” (Kant és Kierkegaard) megjelölése alapján elkülöníthető két teológiai iskola.
Egyik az idealisztikus teológia, másik a dialektikus teológia.


Herbert Paulus az idealista teológusok közé a következőket sorolja [ezt a tömböt nevezhetnénk liberális teológiának is John Grashem Machen kifejezésével élve]:

1)Kanttól eredő idealisták: Fichte, Hegel, Schelling, Schlegel, Schleiermacher. (Itt sok a filozófus: ők azért vannak a listán, mert a teológia tárgyaival is foglalkoznak.)
Az újkantiánusok: Kohen, Natorp, Vaihinger, Ritschl.
Még modernebb képviselői: Lütgert, Hirsch, Paul Althaus, Wobbermin, Wehrung.

Velük állnak szemben az olyan lutheránus biblikusok mint Martin Kähler vagy Adolf Schlatter, illetve a 19. szd.-ból Johann Christian Konrad von Hofmann.

2)A dialektikus teológusok irányzatát az első világháború után Karl Barth alakította meg [ő formálisan református volt]. Ők Soren Kirkegaardra nyúlnak vissza, és Barthon kívül neves képviselőik az alábbiak: Emil Brunner, Heim, Hans Asmussen és Eduard Thurneysen (utóbbi kettő svájci “evangélikus”).


Forrás: H. Paulus – Dogmatik, 1949