Oldalunk azon rekonstrukcionista fórumok közé tartozik, amelyek a felnőtt-, vagy legalábbis hitvalló keresztség hívei, azaz a csecsemőkeresztséget nem fogadják el érvényes keresztségnek. Mivel a bemerítés egyedüli létjogosultságát manapság nem divat megvédeni, és mert a Magyar Református Egyház palástvesztéssel sújtja azokat a lelkészeket, akik bemerítkeznek, ezért időnként elő-elő fog kerülni a felnőttek/hitvallók egyedüli bemerítésének biblikus követelménye.

Igaz, a klasszikus rekonstrukcionizmus képviselői mind a csecsemőkeresztelés hívei voltak (bár tegyük hozzá, hogy sokan közülük nem voltak presbiteriánusok, vagy reformátusok, hanem independens kálvinisták), azonban ez mégsem centrális téma náluk. Voltaképpen megvédeni sem nagyon tudták, még a nagy Rushdoony is csak egyháztörténelmileg érvel mellette, de leginkább bele se megy a részletes taglalásába. A régi rekonstrukcionisták, amikor a baptizmus ellen beszélnek, akkor mindig annak arminianizmusát kritizálják, de a kálvinista baptistákkal nem is igazán foglalkoznak.

Az alább következő pár oldal Dr. Peter Masters lelkész füzetéből származik, aki maga szeparatista (jelentést lásd a “szakkifejezések” fül alatt fent), tehát ellenzi az uralmi teológiát és ebből a szempontból nem követendő. Viszont a bemerítést (ill. felnőttkeresztséget) ügyesen védelmezi. Mi pedig egy ilyen rövid apológiával indítjuk a bemerítésről szóló cikkeinket.


Rev. Masters először azzal kezdi, hogy a keresztség az újszövetségi parancsok miatt csak a hívőknek szól: Mt 28:19; Apcs 2:38; Mk 16:15-16. Majd rátér arra, hogy a Bibliában a csecsemők keresztelése elő se fordul.

A Bibliában nem kereszteltek csecsemőket

… Minden egyes ember, akit az Újszövetség összefüggésbe hoz a keresztséggel, felnőtt hívőként merítkezett be. Egy gyermek sem került említésre. Honnan származik tehát a csecsemőkeresztelés gondolata? Csupán feltételezésről van szó. Valahol “bele kell olvasni” a Szentírásba. Például amikor a filippi börtönőr bemerítkezett, vele együtt megkeresztelték kiskorú gyermekeit is, mivel a szöveg azt mondja: “azonnal megkeresztelkedett az övéivel együtt” (Apcs 16:33). De honnan tudjuk, hogy voltak csecsemőkorú gyermekei? Nem tudjuk. Nincs említve az igében! Házanépét idősebb gyermekek és szolgák is alkothatták, ami lehetséges, hiszen a római börtönőrök leginkább idősebb, szolgálattól visszavonult katonatisztek voltak.
A vitát végül az előző vers dönti el, amely arról tudósít, hogy Pál és Silás “hirdették neki az Úrnak igéjét, és mindazoknak, akik az ő házánál voltak.” Más szóval valamennyien elég idősek voltak ahhoz, hogy megértsék az üzenetet és személyesen válaszoljanak arra. Néhány verssel később olvassuk, hogy a börtönőr örült, hogy egész házanépével együtt hitt az Istennek. Mindnyájan elég idősek voltak, hogy együtt örüljenek. Nem kérdéses, hogy mindnyájan tudatosan, személyesen hittek és ezért jogosan részesültek a keresztségben. Abban a házban nem voltak csecsemők.
Egy másik hely, ahol feltételezés szerint a csecsemőkre is vonatkozik a keresztség, a már korábban említett Apcs 2:38. Péter felszólítja az embereket, hogy térjenek meg és keresztelkedjenek meg, és a Szentlélek ajándékát ígéri mindazoknak, akik engedelmeskednek. A következő vers megemlíti Péter további szavait: “Mert nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek, és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr, ami Istenünk.”
Vajon ez azt jelenti, hogy meg kell keresztelni a csecsemőket, hogy így a Szentlélek ajándékában részesüljenek? Természetesen nem, mert az itt említett gyermekek kétségtelenül a következő nemzedékek, akik az evangéliumban hinni fognak. A kulcsszavak ezek: “valakiket  csak elhív magának az Úr, ami Istenünk.” Akár még meg sem születtek, akár távoli országokban élnek, ha meghallják Isten hívását és megtérnek bűneikből, a Szentlélek ajándékában részesülnek. Az ígéret azokra vonatkozik, akik személyesen, tudatosan, hisznek. És csak ezek az emberek kötelesek bizonyságot tenni üdvösségükről a bemerítésben.
Aki azt állítja, hogy a fenti ige szerint a csecsemők alkalmasak a keresztségre, szem elől téveszti azt az egyszerű tényt, hogy ti. az Isten hívását meghalló embereknek kell megtérniük ahhoz, hogy elnyerjék a Szentlelket. Kisbabák nem képesek meghallani a hívást, sem megtérni és ezért ez nem rájuk utal.
Az Apcsel-nek ez a része lényegesnek tartja a 41. versben, hogy a keresztség csak a hívőkre vonatkozik: “Akik azért örömmel fogadták szavát, megkeresztelkedtek”. A csecsemők nem fogadhatják örömmel a beszédet. Luther azt gondolta, hogy talán mégis. Azt képzelte ugyanis, hogy mikor a lelkész a keresztelési szertartás szavait mondja, a csecsemő meghallhatja és megértheti, igaz, nem racionálisan (mivel még túl kicsi), hanem valamilyen lelki megértéssel. Luther kijelentette, hogy ameddig valaki nem tudja bebizonyítani az ellenkezőjét, addig ő folytatja a csecsemők keresztelését! Kevesen értettek egyet Luther elméletével még a csecsemőkeresztelők közül is.”

Ezután Dr. Masters kifejti, hogy egyik Újszövetségben felsorolt háznépben sem voltak feltétlenül csecsemők, sőt valószínűbb, hogy nem voltak, illetve az az egyedül logikus, hogy a keresztség felszólítása rájuk nem vonatkozik – értelem szerűen. Ehhez még hozzátehetjük, hogy: még ha lettek is volna ténylegesen csecsemők a házanépekben, az sem jelentene semmit, hiszen nem olvasunk a megkeresztelésükről, és azt fel sem szabad tételeznünk, mivel a bemerítés/keresztelés természetétől alapvetően idegen, hogy parancsból kapja meg valaki, vagy, hogy értelem és megvallás, illetve kérés nélkül kapja valaki (ez már Keresztelő/Bemerítő Jánostól kezdve így volt).

Azután rátér arra, hogy a keresztség NEM a körülmetélkedés megfelelője, attól eltérően nem vonatkozik csecsemőkre:

A kereszténység a körülmetélkedés megfelelője?

Egy másik érv, amelyet felhoznak a csecsemőkeresztség érdekében valahogy így szól: Isten szövetsége Ábrahámmal és utódaival lelki természetű szövetség volt (a kegyelmi szövetség “kiszolgálása”). E szövetséghez  való tartozás külső jele és pecsétje a fiú csecsemők körülmetélése volt. Most a szövetség új módon való kiszolgálásakor (Jézus Krisztus egyházán keresztül), a szövetség jele és pecsétje a keresztség. Továbbá, mivel a keresztség a körülmetélkedés újszövetségi megfelelője, ebből következik, hogy magában kell foglalnia a hívők gyermekeit, mint annak idején a körülmetélkedéskor történt.
Ezzel a gondolatmenettel az az első gond, hogy így kényszerűen figyelmen kívül kell hagynunk az összes újszövetségi igeszakaszt, amely a bemerítésről, mint a bűnbánat, hit és megtérés kizárólagos jelképéről beszél.
Másodszor, amint megjegyeztük, nem létezik egyetlen eset sem az Újszövetségben, amikor csecsemőt kereszteltek volna.
Harmadszor pedig, egyszerűen helytelen az a nézet, hogy a keresztség a körülmetélkedés megfelelője, vagy hasonmása. Ez a gondolat nem a Bibliából származik és nincs egyetlen igehely sem, amely ezt bizonyítaná. Ennek ellenére Dr. Berkhof (a legtöbb csecsemőkeresztelőhöz hasonlóan) ragaszkodik ahhoz, hogy ez biblikus tanítás, állítva: “a keresztség vette át a körülmetélkedés helyét, Krisztus egyértelműen behelyettesítette vele … A Kolossé 2:11-12 világosan összekapcsolja a körülmetélkedést a keresztséggel.” Azonban a dolog nem így áll. A Kolossé 2:11-12-ben Pál éppen azt mondja, hogy a körülmetélkedés és a bemerítés nem egymás megfelelői. Hangsúlyozza, hogy a testi körülmetélkedés nem jelképezte az üdvösséget, hanem a keresztények részesültek az igazi körülmetélkedésben (a bűn hatalma alóli felszabadulásban), ezt a valódi körülmetélkedést pedig a bemerítés jelképezi. Más szóval a bemerítés valami sokkal jobbat jelképez a testi körülmetélkedésnél, nevezetesen a megtérést.

Pál azt mondja, hogy a bemerítés teljesen különbözik a körülmetélkedéstől, és sokkal jobb annál. A körülmetélkedés a zsidókat kiváltságaikra, az Isten igéjére, a különleges védelemre és egyéb áldásokra emlékeztette. Legfőképpen Ábrahámra utalt és arra, hogyan bízott ő Istenben és tartotta szem előtt az üdvösséget. [A Rm 4:5,11 rámutat arra, hogy a körülmetélkedés fő rendeltetése, hogy Ábrahám – az Isten által neki tulajdonított – igazságba vetett hitének pecsétje vagy mutatója legyen. Más szóval, szerepe emlékeztetni a zsidókat, hogy nem lehetnek Isten népe faji (etnikai), hanem csupán kegyelmi alapon, ha Ábrahám hitével rendelkeznek.] De a körülmetélkedés nem jelképezte üdvösségüket csak azért, mert zsidóknak születtek! Sosem volt ez az újjászületett, Isten által megváltott néphez való tartozás jele. A bemerítés azonban ilyen jel és ezért teljesen különbözik a körülmetélkedéstől és magasabb rendű annál. A kettőt mindig szembe kell állítani egymással, nem pedig hasonlóságokat keresni.
Mivel a körülmetélkedés kiváltságot, stb. jelképezettm és “beszédes jel” volt, amely Ábrahám hitére mutatott (és nem a sajátjukéra!), helyes volt a fiú csecsemőket körülmetélni. De, mert a bemerítés valódi megtérést jelképez, igen helytelen csecsemőket megkeresztelni.
Összegezve, lényeges megfigyelni, hogy az egyetlen igeszakasz, amely együtt említi a körülmetélkedést a keresztséggel (Kol 2:11-12), ellentétbe állítja őket és nem azonosságukról beszél. A csecsemőket keresztelők így minden alap nélkül maradnak abban a hitükben, hogy az egyik folytatja a másik munkáját. A Szentírás szerint a kettő teljesen különbözik egymástól.
A történelem folyamán a bemerítést gyakorló keresztények rendszerint elutasították azt a gondolatot, hogy az Ószövetségi időkben Isten különleges kapcsolata a zsidókkal (nemzeti szövetség) a kegyelmi szövetségnek felelt volna meg. A Szentírás szerint a kegyelmi szövetség csupán azokat foglalja magába, akik őszintén hisznek az Üdvözítő által közölt igazságosságban. Csak ezek azok, akik nem veszíthetik el üdvösségüket. Az ószövetségi zsidók között számosan akadtak gonosz és hitetlen emberek, istentelen királyok és papok is. Az ilyenek szívében semmilyen jelét nem találjuk a kegyelem munkájának és sokan el is vesztek Isten ítélő keze által, figyelmeztetésül a többieknek. Láthatjuk tehát, hogy Isten sosem adta volna nekik a körülmetélkedést a kegyelem jeleként, hogy lovat adjon alájuk elbizakodottságukhoz és gonoszságukhoz.
A kegyelmi szövetség bizonnyal működött az Ószövetség tanítása idején is, de csak azok életében, akik Isten irgalmában bíztak és hitték, hogy Megváltót rendel majd nekik (ahogyan Ábrahám is hitte). A zsidó nemzeti szövetségnek, amely minden zsidót magába foglalt, más célja volt, mint a kegyelmi szövetségnek, amely csak a mindenkori hívőkre terjed ki.”


forrás: Peter Masters – Baptism, the picture and its purpose c. füzet- magyarul megjelent a Soli Deo Gloria gyülekezet fordításában

[a vastagon szedett részek utólagos kiemelések, a dőlt betűsök az eredetiben is benne vannak]