Joseph Hussey

A második részben olyan jellemzőket fogunk sorra venni, melyek nem részei a kálvinizmusnak, hanem kizárólag hiperkálvinista tanok.

2) A hiperkálvinizmus történelmi elhelyezése

A hiperkálvinizmus első feltűnése, a Cambridge-i lelkész, Joseph Hussey nevéhez kötődik (megh. 1726). Ő kezdetben presbiteriánus volt, de kongregacionalista lett, és megggyőzte a gyülekezetét, hogy legyenek kongregacionalisták [a szóra egy másik megnevezés: independens – azt fejezi, hogy a helyi gyülekezet egyházszervezetileg egy önálló szerv, független egyház, amely külső zsinatoknak nem veti alá magát]. Először ő fogalmazta meg a jellegzetes hiperkálvinista többletet, mely szerint az evangéliumot kell hirdetni, de az első bűnbánatra, a megtérésre való általános hívogatást viszont először mellőzni kell, és arra csak az igaz, őszinte megtérőket kell később felszólítani. Nem árt hangsúlyozni, hogy a tiszteletes meggyőződése kálvinista volt, de a szupralapszariánus verzióból, tehát egy kisebbségi álláspontot képviselt (a Dorti zsinat és Westminsteri típusú hitvallások infralapszariánusok voltak). Az ellenállhatatlan kegyelem kálvinista alaptanítását továbbgondolva jutott el álláspontjára: a Lélek szül újjá, hív minket először megtérésre, és csak aztán tudunk bármit tenni. Egy másik képviselője az irányzatnak John Skepp (talán 1675-1721), aki Hussey independens gyülekezetének tagja volt, de később baptista lelkész lett. Lewis Wayman (megh. 1764) szintén kongregacionalista lelkész volt Rothwell-ben. Tehát látható, hogy a hiperkálvinista irányzat gyökerei kezdetben inkább az independens gyermekkeresztelő irányzathoz kötődnek. Ez az arány később megfordul, és a mai hiperkálvinisták is leginkább már baptisták. A hiperkálv. első baptista képviselője John Brine (megh. 1765), ) volt, aki Dr. John Gill evangelizálására tért meg. Barátja, és tanítója teológiáját gondolta tovább – ugyanis Dr. Gill egyetértett az általános megtérésre hívással.

A 19. szd.-i hiperkálvinisták már baptisták, de egyáltalán nem a hiperkálvinista elnevezést alkalmazzák magukra, hiszen ennek inkább negatív felhangjai vannak. (Ők megvallásuk szerint nem hangsúlyoznak túl semmit hiper módra, ők az egyszerű kálvinizmust védelmezik). Inkább szigorú baptistáknak nevezik magukat, esetleg szigorú partikuláris baptistáknak (strict and particular baptists) – tehát tulajdonképpen a “hiperkálvinizmus” csak egy olyan tan, melyet például ma a szigorú baptisták vallanak. 19. szd.-i képviselőik közé sorolható William Gadsby (1773-1844), John Warburton (1776-1857), John Kershaw (1792-1870). Legnagyobb szervezetük a Gospel Standard Baptists felekezet, melynek egyik lelkésze volt olyan kedves, hogy jelen szerző rendelkezésére bocsátott bizonyos iratokat, melyek a hiperkálvinizmus megértését segítik elő.

Fontos kiemelni, hogy a hiperkálvinisták mindig is úgy tekintettek magukra, mint teljesen közönséges kálvinistákra. Minden erejükkel azon voltak, hogy megvédjék az igaz hitet a szocinianizmus és az arminianizmus, sőt még a deista racionalizmus veszélyeitől is. (Illetve az arminiánus hit higított változatai ellen együtt küzdtek a kálvinistákkal, mint amilyen az amyraldianizmus, illetve baxterianizmus volt. Erről más alkalommal bővebben.)

3) A hiperkálvinizmus jellegzetes doktrínái

A hiperkálvinizmus tanait egy konkrét hiperkálvinista hitvallás, az Articles of Faith and Rules (A hit és szabályok cikkelyei) alapján fogjuk megvizsgálni. Ez itt található. Első ránézésre ez az irat egy nagyon szépen megírt reformált baptista hitvallás. Azonban a tüzetesebb szemlélő számára feltűnhet egy-két dolog.

A) Az első tézisük a hit és bűnbánati kötelezettség el nem ismerése (denial of duty faith).

A 26. cikkelyben tagadják, hogy ez minden egyes embernek kötelessége volna, mivel csak a már lélekben újjászületett ember képes Igent mondani Istennek. A természeti ember képtelen bármiféle lelki jóra.

A 27. cikkelyben megismétlik ezt a magyarázatot, hogy a Szentlélek nem világosítja meg a nem-választottakat, és nem teszi őket képessé a kegyelem elfogadására. Ez az első nagyobb különbség.

B) A másik nagy különbség a fentebbiből következik: nem más, mint, hogy a megtérésre való általános hívogatások nem megengedettek. Azért írjuk, hogy általános, mert a megfelelő körülmények között megtérésre hívásnak ők is helyet adnak, csakhogy azt bizonyos előkészületek előzik meg.

A 24. cikkely kimondja, hogy a megtérésre való felszólítások csakis azoknak szólnak, akiket a Lélek már egyszer arra ösztönzött, hogy felfogják elveszett állapotukat, és vágyjanak a bűneik bocsánatára.

A 29. cikkelyben elhatárolódnak attól, hogy az evangéliumot megkülönböztetés nélkül fel kell ajánlani mindenkinek. Azonban ugyanitt elismerik, hogy az evangéliumot prédikálni kell. Tehát a közhiedelemmel ellentétben nincs arról szó, hogy térítést a hiperkálvinizmus nem engedélyezi, hanem inkább arról, hogy a térítés személyessé változtatását szerintük a megtérésnek meg kell előznie.

A 32-es, a 33-as és a 34-es cikkelyek az eredeti hitvallásban nem tartalmaztak igehelyeket, mert a korábbi cikkelyek logikus következményeinek szánták őket. Ezek indoklásokat és a különféle ellenvetések cáfolatait tartalmazzák.

A 32-es cikkely egyrészt megtiltja, hogy az apostolok térítő beszámolóit utánozva hirdessük az evangéliumot, másrészt az apostoli inspiráltság megismételhetetlenségét, az apostolok egyedi karakterét is hangsúlyozza. Nem mellékesen megjegyezhetjük itt azt is, hogy e cikkely a már jól ismert partikuláris baptista szesszacionista hagyományt folytatja

A 33-as cikkely szerint a megkülönböztetés nélküli megtérésre hívás vegyes gyülekezetben (azaz ahol még meg nem tért ismerkedők is vannak) egyrészt a teremtménynek hatalmat tulajdonít (amelyet a kálvinizmus miatt nem engednek meg), másrészt a korlátozott váltság tagadását is látják benne.

A 34-es cikkely két dolgot tartalmaz, az egyik kijelenti, hogy minden olyan hívogatás elutasítandó amely azt sugallja, hogy a hallgatóságnak megtéretlen, természetes állapotában biztosan hatalma van önerőből Istenhez és Krisztushoz fordulni, és hogy ezt tegye is meg, ha nem akar elveszni. Ezzel voltaképpen minden standard megtérésre hívást kizárnak.

A cikkely másik része pedig azt tiltja meg, hogy az ószövetségi térítéseket használjuk példának a gyülekezetekben, mivel ők más ökonómia alatt voltak. Ebben a cikkelyben anabaptista megközelítést lehet felfedezni, továbbá antinomianizmust. De mivel ezek nem kizárólagosan hiperkálvinista vonások, vizsgálatuktól most eltekintünk.

Megjegyzések a jellegzetes tanokhoz

Tehát látható, hogy egyfajta általános hitbeli kötelezettséget a hiperkálvinisták is elismernek, amely által kötelességünk elfogadni Isten kijelentett dolgait, azonban ők ezt inkább a történelmi, formális, pusztán értelmi hitre vonatkoztatják, és nem az igaz bizalmi hitre. Feltehetőleg valami hasonlót értenek az evangélium hirdetése alatt. Azt is vallják, hogy a híveket szükséges figyelmeztetni az eljövendő haragra, valamint a bűnbánat szükségességére, és Krisztust is kell hirdetni.

Azonban nem lehet kötelességgé tenni a megtérést azok esetében, akik lélekben holtak, hiszen az olyan volna, mintha a halottakat akarnánk még egyszer megölni. Éppen ezért a hitet nem kötelességnek, hanem privilégiumnak, kiváltságnak fogják fel. Azt mondják, hogy a reprobáltak egyszerűen csak nem érdeklődnek a megtérés iránt, és a bűneik miatt kárhoznak el, nem pedig a hit elmulasztása miatt. (Ez utóbbi volt az egyedüli tan, amit Dr. Gill is elfogadott. Ami azt illeti, jelen szerző ezt önmagában egyáltalán nem tartaná hiperkálvinizmusnak. Továbbá a kérdés annyira a teológia mélyéhez tartozik, hogy ilyen nehéz kérdésekben a testvérünk elítélésétől tartózkodhatunk.)

A térítést magát is jóváhagyják, de csak a megkülönböztetett térítést, csak az azoknak szólót, akik már látható jegyek alapján újjászülettek. Talán fogalmazhatnánk úgy is, hogy az első megtérésre való felszólítást nem engedélyezik, viszont a későbbi bűnbánatra való hívásokat igen. Másként: csak speciális körülmények között engedélyezik az első megtérésre való felszólítást.

4) A hiperkálvinista tanok kálvinista kiértékelése

A) Jelen kálvinista szerző szerint az egyik kardinális hiba amit vétenek, az ismeretelméleti, ugyanis külső megnyilvánulások alapján tudni vélik fedezni, hogy ki az újjászületett hívő egy gyülekezetben. A hiperkálvinista szerzőknél és az Articles of Faith and Rules-t kommentáló J. H. Gosdennél fel sem merül, hogy esetleg valakiről hibásan állapíthatják meg, hogy újjászületett, és ezáltal érvényüket vesztik az alaposan kidolgozott megkülönböztetéseik.

Ugyan helyesen ragaszkodnak az ellenállhatatlan kegyelem tanához, miszerint a Lélek újjászülése nélkül nincs igaz megtérés, azonban azt pontosan megállapítani, hogy ekkor vagy akkor mi váltotta ki a megtérést, gyakorlatilag teljes bizonyossággal nem lehetséges. Arról is lehetetlen meggyőződni, hogy a megtérés valós, és nem imitált, nem ideiglenes, például mert csupán a hirtelen felbuzdulás gyümölcse.

Ha nagy vonalakban megpróbáljuk megállapítani, hogy vajon milyen jeleket kereshetnek, akkor úgy látszik köztük van a világtól való elkülönülés. Mintha az újjászületés biztosan hiteles jele volna egyfajta kulturális elzárkózás. Azonban ha jobban belegondolunk, akkor rájöhetünk, itt nem egy általános megtérési kritérium megállapításáról van szó, hanem sokkal inkább egy konkrét hittípus, a szubkulturalizmusra hajlandó pietizmus általánosításáról. Ez a fajta elkülönülés csak a szeparatista típusú gyülekezetek híveinek kedvez, viszont ellenállást fog kiváltani minden olyan hívőből, aki a kulturális ráhatás mellett foglal állást. Arra is találtunk utaló jeleket, hogy mintha a hiperkálvinisták a bűn és bűnös állapot érzékletes ábrázolását szeretnék, majd azt követően pedig drámai megtéréseket. Ez érdekes módon általános kegyességi és arminiánus vonás is.

B) A másik fő ellenvetésünk, hogy bizonyos konkrét nekik ellentmondó igehelyeket a hiperkálvinisták ugyan megpróbálnak megcáfolni, de nem sok sikerrel. Sokszor kimondottan erőltetett magyarázatokkal találkozunk. Vegyük például a “vizsgáljátok meg magatokat vajon hitben vagytok-e” verset (2Kor 13:5), ezt Lewis Wayman úgy érti, hogy csak a megtért vizsgálja meg magát.

További problematikus jelenség, hogy azon igehelyeket, amelyek felszólítanak a hitre: aki akar vegye az élet vizét ingyen (Jel22:17); ízleljétek meg, hogy kegyes az Úr (1Pt2:3); ha valaki szomjas jöjjön hozzám és igyék (Jn7:37). Mindezen igehelyeket a dekrétum felől közelítik meg és azt mondja rájuk, hogy ezekből arminiánus módon általánosítani szentségtörés. Tehát csak az jöjjön oda, aki meg van térve stb.

Részben igazuk van, hogy hangsúlyosan őrzik a kálvinizmust, azonban közben sajnos szem elől veszítik, hogy a lényeg az emberi nézőponton van ezen részeknél, nem a megtért állapoton, hanem az igyekezeten, kötelességen és törekvésen. Lehetséges a térítést hangoztatni anélkül, hogy a kálvinizmus pontjait megsértenénk, mert ilyenkor nem akkurátus dogmatikai elemzéseket végzünk Isten szemszögéből, hanem emberi nézőpontból, a hétköznapi eszközökön (media ordinaria) keresztül igyekszünk elérni, hogy minél többen válaszoljanak a hívásra, akik közül remélhetőleg lesznek, akiket a Szentlélek éppen hatékonyan hív el. De az sem a mi bűnünk, ha netán egy-két fellelkesült, vagy magát tettető emberrel találkoznánk, aki nem marad meg, mert ez már az ő egyéni felelősségük vagy tévedésük.

C) A harmadik fő ellenvetés a tételeikre, hogy nem kellően megalapozott igehelyeket hoznak a maguk támogatására. 1) Pl. az általános térítés tiltását abban is alátámasztva látják, amikor a Lélek megtiltotta az apostoloknak, hogy Ázsiába menjenek, holott ez az igehely korántsem biztos, hogy felhasználható erre, sokkal inkább egy egyedi apostoli üzenetnek tekintendő. 2) Ugyanígy hivatkoznak Bemerítő Jánosra, aki elutasította a farizeusokat és azt mondta nekik, hogy teremjék először a bűnbánat gyümölcseit (Mt3:7-8). Csakhogy itt nem a megtérésre hívásról van szó, hanem a bemerítésre való felkészítésről. 3) Vagy: a hit hallásból jön igeszakaszt, amely nyilvánvalóan a külsődleges eszközökre vonatkozik, alárendelik egy olyan igének, amely Isten kiválasztása felől szemléli a hitre jutást (Apcs 13:48 – “akik csak örök életre választattak vala, hivének” – azaz szerintük csak az hallja a megtérésre hívást, aki meg van térve). Igen, az egész hiperkálvinista tant jellemzi ez a megközelítés: mindent Isten dekrétumai szempontjából igyekeznek szemlélni, és nem az emberi erőfeszítések szempontjából.

D) A negyedik probléma, hogy az Ószövetségre hivatkozó cikkelyt – melyben megtiltják az akkori megtérésre való felszólítások ismétlését -, nem tudják biblikusan megindokolni egyik kiadványban sem (pl. az Articles of Faith and Rules kvázi hivatalos kommentárjában sem). De nem is törődnek ezzel különösebben. Joggal feltételezhető tehát, hogy egyszerűen bizonyítatlan hermeneutikai alapvetésük, hogy az Ószövetségre csak módjával, ewrősen limitáltan szabad hivatkozni.

Konklúzió

Összességében nézve a hiperkálvinizmus jó munkát végez, amikor az arminianizmus veszedelmes tanításai elől elzár minden kaput, és a szenteknek adatott kálvinista hittételeket megőrzi, mint pl. az ellenállhatatlan kegyelem, vagy a korlátozott váltság és kettős elhívás. Napjainkban gondolataik jó védekezésül szolgálhatnak az arminiánus könnyelmű hívogatások, a megtérésre felszólító imácskák ellen is (ezek szerint ha egy pogány elmond egy megtérő imát, akkor már jó úton van, meg is menekült). Azonban a hiperkálvinizmus a kálvinista tanokat túlságosan túlgondolja és minden hétköznapi életszituációt Isten kikutathatatlan dekrétuma felől akar megközelíteni, hogy kit ragadott meg Isten, kit pedig még nem. Ebből aztán megkülönböztetés nélküli megtérésre hívás és az általános hitkötelezettség elutasítása következik. Az általános hitkötelezettség elutasításából pedig az, hogy az elvetettek büntetése nem a hitetlenségük miatt, hanem általános romlottságuk miatt teljesül be. E területeken élesen különválasztják a megtérteket és a nem megtérteket, de ez csak a tiszta, buzgó életgyakorlat és a biblikus tanítások fölösleges konfliktusához vezet.