Az inspirációtan kifejezés arra utal, hogy a Szentírás mögött mennyire közvetlenül van jelen Isten, a Szentlélek. A Bibliának csak egyes részei mögött, vagy teljes egésze mögött; állandóan, vagy csak bizonyos körülmények között?

Tehát azzal fogunk foglalkozni, hogy hogyan értelmezzük a kánont (a 66 könyvből álló Szentírást) azaz, hogy hogyan volna kötelező értelmezni a kánont az Istent tisztelő és vele szemben alázatos keresztényeknek. Teológiai nyelvezettel fogalmazva arról lesz szó, h. melyik inspirációtan a helyes, és, hogy melyik alapján kell az egész Bibliát olvasnunk, értenünk, és egyáltalában forgatnunk. Helyesen állapítja meg a hittudós W. Heynshogy az adott keresztény irányzatnak az egész teológiai rendszere olyan lesz, amilyen az Írásról alkotott nézete, azaz, amilyen a Bibliával kapcsolatos inspirációtana – ezért olyan fontos ez a kérdés. Végül rá fogok térni, hogy a helyes és kívánatos inspirációelmélet megtartása mellett, még milyen elv segít minket az értelmezésben. Ezzel azt fogom megmutatni, hogy az adott (és: a helyes) inspirációelméletet valló irányzatok közül (ezekből egy felfogás szerint hétféle létezik: kálvinista-református, lutheránus, anglikán, wesleyánus-metodista, baptista, diszpenzacionalista, pünkösdista-karizmatikus) melyek kerülendőek álláspontom szerint, és melyek, amelyek elfogadhatók, ill. tolerálhatóak.

Előre elárulom, hogy a helyes inspirációelmélet, amely mellett lándzsát török, az a verbális, avagy plenáris inspiráció elmélete.

Tehát kezdjük azzal, hogy több féle insp. tan létezik, a három fő kategóriája:

1. Az Írás teljesen emberi műalkotás, akárcsak Vergilius Aeneise, vagy Homérosz Odüsszeiája. Ugyanolyan emberi folyamatokkal jött létre, mint amazok, ilyen formán egyesek olyat is mernek állítani, hogy a korai keresztény egyház tanai nem is Krisztustól erednek, hanem csak az őskeresztén egyház találta ki őket, pl. azt, h. a Názáreti Jézus Isten volt. Vagy, hogy Kr. mennybemenetele nem történt meg, csak szóbeszéd, viszont ami megtörtént helyette az az volt, hogy Kr. a „mennybemenetel” hegyének egyik oldalán felment, a másikon meg hirtelen leszaladt, és úgy tudott elmenekülni a tanítványai elől, hogy úgy tűnt, elnyelte vmi a hegy tetején. Tudom, elég nehéz elhinni, hogy keresztény ember ilyesmit valaha kifundálhatott, mégis népszerű (volt?) a teológiai liberalizmusban a hasonló gondolkozás.

2. Az Írás emberi műalkotás ugyan, azonban Isten Igéje benne van, azaz az isteni átsüt az emberin, noha nem teljesen fedi azt. Akik ezt vallják, azok szerint a Biblia nem azonos Isten Igéjével. A Bibliában csak egyes gondolatok isteniek, a többi teljesen emberi, mintha ma írna valaki valami hasonlót. Hogy mely gondolatokat, bibliai mondatokat vél egy ember e rendszer szerint autentikus Istentől eredő gondolatoknak, az teljes mértékben az adott „teológus”, vagy egyén személyes ítéletalkotásán, mondhatni szeszélyén áll. Amikor olvassuk a Bibliát, egyes részek „kiemelődnek” lelki szemeink előtt, mint amikor egy transzparens betűi kigyulladnak, amikor áram járja át őket – ahogy egy teológusuk mondta. E folyamat során az ember egy belső konfliktust él át, innen ennek a megközelítésnek a neve, hogy krízisteológia. A Bibliát olvasó durván (de lényeget tekintve helyesen) fogalmazva, önkényesen választja ki az Írásból, hogy mit tart isteninek.

Persze, aki jobban utánagondol, az rájöhet, hogy az önkényes, szubjektív ítéletalkotásunk (amennyiben, nem „mereven”, és kizárólag a Biblia által meghatározott) mindig az adott korszellemtől függ, mégpedig többnyire az adott korszellem legszalonképesebb, legelfogadottabb irányzataihoz alkalmazkodik. Ezért van az, hogy e tábor tudósai közül a legtöbben pl. az apostolok tekintélye ellen (nehogy már embereknek adjunk tekintélyt), a nők lelkészi szolgálata mellett (nehogy már elnyomjuk a nőket), a hierarchiát teljesen nélkülöző ősegyház népszerűsítése mellett (nehogy már antidemokratikusak legyünk), vagy a homoszexualitás lelkészeknél és laikusoknál való tiltása ellen van (nehogy már kirekesszük azokat, akik mások). A neoorthodox irányzathoz kötődik ez a Bibliából válogató módszer, a részleges inspiráció elmélete.

3. A harmadik értelmezés, ill. insp. elmélet a verbális-plenáris insp. elmélet. A verbális szó arra utal, hogy minden egyes szó ihletett az Írásban, nem csak a gondolatok, és nem csak a kétmondatos összefüggések, hanem minden egyes szónak az értelme ihletett. E nézet szerint Isten Igéje nem benne van a Bibliában, hanem a Biblia egyenlő, megegyezik Isten Igéjével. A plenáris szó úgy közelíti meg a dolgot, hogy a teljes (latin plenus=teljes) Biblia, a könyvek egésze, en bloc Isten szava.

Itt van előttünk, három féle elmélet. Az első talán minden kegyes kereszténynek idegen, annak nagyon kevés buzgó keresztény lesz a követője, ha egyáltalán lesz. Tömegek pedig semmi esetre sem hajlamosak vallani, vagy ha mégis, akkor az egyház rohamos elnéptelenedése szükségszerűen vele jár (ui. az emberek a transzcendenst, Istent keresik, amikor egy vallás felé közelednek, nem pedig azt, hogy egy vallás mögött milyen emberi tényezők állnak – ez inkább a kommunizmus felé hajtotta a tömegeket az eddigi történelem során).

Viszont, itt van a második és harmadik számú inspiráció tan, ezek közül nem annyira egyértelmű, hogy melyiknek van igaza, vagy legalábbis nehéz ezt megállapítani. Viszont nem árt tudnunk, hogy az újkori, modern bibliakritika megjelenéséig (18. szd.) az egész egyház egyöntetűen a verbális inspirációt (3.-as számú nézet) vallotta, egyetlen egy olyan teológust nem lehet találni, aki kivétel lett volna ez alól (ill. talán volt egy szem anabaptista, akitől az összes reformátor tekintély elhatárolódott). Az ó-, a középkori, a reformátori és a reformátorok nyomdokain járó egyházban mindenkor ez a nézet uralkodott. Rengeteg mindenben nem értettek egyet a tudósok, számtalan kérdésben összekülönböztek egymással, mégis mindvégig ez volt a közös alapjuk, a közös nevezőjük, amihez mindenki tartotta magát.

Értem ez alatt, hogy Órigenész is (184/5–253/4, ő írta az első keresztény hermeneutikát), aki a legtöbb történeti leírást a Bibliában allegorizálva értelmezte,még ő is kínosan ragaszkodott hozzá, hogy az egyes ihletett szavakból lehet levezetni a különféle elméleteket, következtetéseket. (később lehet, hogy ezt is kimutatom). De olykor még ő is verbális értelemben (azaz úgy, ahogy olvassuk, szó szerint) veszi a leírásokat. Így az allegorista Órigenész ragaszkodik olyan dolgokhoz, mint pl., hogy Sámuel szelleme ténylegesen megjelent Saulnak az 1 Sám 28-ban, vagy, hogy Kr. feltámadása után ténylegesen egy természetfölötti angyal jelent meg a sírnál. Összegezve Órigenész a verbális inspiráció elméletét vallotta, csak túl sok mindent kezelt allegorikusan, és túl keveset verbálisan (szószerint), de attól még az egyes szavakat sorjában (és nem csak a mondanivalót, vagy tág, homályos gondolatokat) allegorizálta, azt feltételezve, hogy minden egyes szó Istentől ihletett. Tehát a plenáris inspiráción belül létezik allegorikus értelmezés, és verbális értelmezés is, csak az a kérdés, hogy milyen arányban. Ezt később vizsgálom.

Az afrikai Tychoniusnál (4. szd. második fele), aki az első nyugati hermeneutikát írta, szintén érzékelhető, hogy még a kevésbé központi szavakat is olyan súllyal elemzi, mintha Istentől ihletettek lennének (minthogy azok is). Tehát már nála is, a legkorábbi időkben meg volt található a plenáris insp. elmélete.

Itt idézhetném a Luther Kálvin Wesley és Aquinói Tamás alátámasztó véleményét is, amikor arról írnak, h. az Írás nem téved – tehát egésze ihletett, hiszen különben tévedhetne, emberi lévén.

Az egész egyház által olyan 1700-1800 éven át képviselt szemlélet áll tehát szemben 19. és 20. szd.-i gondolkodók ellentáborával (mellesleg a 19.-20. szd.-ban is voltak és vannak sokan, akik a verbális-plenáris insp.-t vallották). Ez már eléggé eldönti a kérdést mindazok számára, akik sok hajmeresztő modern teológiai nézettel találkoztak eddig, és ezért a konzervatívabb irányzatokhoz és példaképekhez vonzódnak inkább. Mindazonáltal elméletileg ettől még mondhatnánk, hogy többségi elv ide vagy oda, de a 2. elméletnek is igaza lehet (ami szerint a Bibliában csak benne van az Ige, egyes részek Igék, mások csak igék, emberi szavak, akár egy Petőfi-vers), sőt lehet, hogy korábbi századokban tévedett mindenki.

Éppen ezért nem tehetjük tisztán mennyiségi kérdéssé, hogy a verbális-plenáris insp.-nak van-e igaza. De azt sem tehetjük mércévé, hogy a 20. században élt Karl Barth mit gondolt a kérdésről, és az ő témával kapcsolatos megnyilatkozásai mellett elsikkasztjuk azt, amit a Biblia nyilatkozik magáról a kérdésben. Mert ugyanis, nagyon sokat és pontosan ír erről a Szentírás. Mondhatni megadja a saját hermeneutikáját. Szerintem nekünk ebben a kérdésben is azt kell elfogadnunk és vallanunk, amit az Írás állít, nem pedig azt, amit Barth, vagy egyéb másvalaki állít a témáról, mégpedig a Bibliával ellentétesen!

Gondolja meg a kedves olvasó, hogy kinek-minek akar hinni? A Bibliának, ami elmondja, hogy milyen módszerrel kell értelmezni a Bibliát magát, vagy egy embernek, aki elmondja, hogy a Bibliát olyan módszerrel kell értelmezni, ami ellentmond annak, amit a Biblia mond magáról, hogy hogyan kell értelmezni?

Nézzük, mik olvashatóak az Írásban:

“A teljes írás Istentôl ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre,” (2Tim 3:16)

– Ezt az igét vettem előre, mivel sokan támadják, és azt hiszik, hogy ha ezt az egyetlen igehelyet máshogy értelmezik, azzal kirúgják a verbális inspiráció lába alól a talajt. Tévednek, ui. ez nem a legerősebb érv az elméletünk igazolása mellett. A másik tábor úgy kalkulál, hogy a görög „paς” szót itt nem „teljes”ként kell fordítani, hanem „minden”-ként. Mivel ez egy hiányos mondat, létige nélkül „πᾶσα γραφὴ θεόπνευστος “, a következő fordítást engedik meg maguknak: “minden írás, ami Istentől ihletett, hasznos a tanításra…”; vagy: “minden Istentől ihletett írás hasznos a tanításra…”. És ezt használják fel arra, hogy nem a teljes Biblia az ihletett, hanem csak egy része – amennyiben csak a Biblián belüli írásokra terjesztik ki gondolatmenetüket! Viszont, ha netán olyan kedvükben volnának, hogy a 66 könyves kánonunkat egyéb szent iratokra is ki akarnák bővíteni – pl. az összes apokrifre, vagy akár a Bagavad Gítára -, ezen nyakatekert, kifacsart magyarázat alapján azt is meg tudnák indokolni. Aztán, van, aki úgy használja fel ezt a verset a teljes ihletettség ellen, hogy azt mondja: a teljes Írás itt csak az Ószövetségre vonatkozik. De azt a konklúziót persze már elfelejtik levonni, hogy ez esetben ez az igehely az egész ÓT plenáris inspiráltságát jelenti!

Ha nagyvonalú vagyok, megengedem, hogy ez a rész csak az ÓT verbális ihletettségét bizonyítsa (hiszen annyi egyéb bizonyítékunk van ezen kívül is), noha hozzáteszem, hogy a már az ÚT idején szentírási erővel bírtak az apostoli levelek, az apostolok tekintélye miatt. Tehát a teljes Írásba beletartozhatott ÚT-i irat is akár.

“Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektôl indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (2Pét 1:21)

-Ezt már nem nagyon lehet leszerelni, hiszen ha valaki Szentlélektől indíttatva, nem ember akaratából szólt, akkor minden, amit igehirdetőként mondott a Lélek akaratából volt, és sose volt benne semmi, ami emberi kitalálás, vagy önkényeskedés, hanem csak az Isten szavai. Az is igaz továbbá, hogy ez a prófétai szó nem csak az ÓT-ban volt jelen, hanem az ÚT idején is, mivel akkor is voltak Istennek szent emberei.

Az ùr beszédei tiszta beszédek, mint földbôl való kohóban megolvasztott ezüst, hétszer megtisztítva.” (Psa 12:6 )

-Ebbe azt hiszem nem fér bele, hogy az Úr beszédeinek fele teljesen emberi, szennyes beszéd. Vagy tévednék?

“Az Istennek teljes beszéde igen tiszta, és paizs az ahhoz folyamodóknak.” (Pro 30:5)

-Ugyanaz, mint fentebb. Itt is a Bibliáról van szó.

“Látom, minden tökéletes dolognak vége van, de a te parancsolatodnak nincs határa.” (Psa 119:96) – Az Úr beszéde, azaz az Írás tökéletes. De minimum a törvény könyvei.

Errôl pedig vallást teszek néked, hogy én a szerint az út szerint, melyet felekezetnek mondanak, úgy szolgálok az én atyáim Istenének, mint a ki hiszek mindazokban, a mik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva, (Act 24:14)

-Ez minimum azt jelenti, hogy a tv. és a próféták plenárisan inspirált. Mivel a mindazokban azt jelenti, hogy minden egyes elemben, ami abban van.

„ὅσα γὰρ προεγράφη, εἰς τὴν ἡμετέραν διδασκαλίαν ἐγράφη,” (Rom 15:4)

-A görög alapján. “Ami csak megirattatott, a mi tanításunkra irattatott meg” Ez megintcsak az összes szövegről beszél.

„Ugyanazért mi is hálát adunk az Istennek szüntelenûl, hogy ti befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (a minthogy valósággal az is), a mely munkálkodik is ti bennetek, a kik hisztek.” (1Th 2:13)

-A teljessége, amit az apostolok hirdetnek, az egyenlő Isten beszédével.

„Hanem Istennek titkon való bölcseségét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktôl fogva elrendelt az Isten a mi dicsôségünkre; 8 Melyet e világ fejedelmei közûl senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsôség urát: 9 Hanem, a mint meg van írva: A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az ôt szeretôknek. 10 Nekünk azonban az Isten kijelentette az ô Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. 11 Mert kicsoda tudja az emberek közûl az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, a mely ô benne van? Azonképen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek lelke. 12 Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenbôl való lelket; hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nékünk. 13 Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcseség tanít, hanem a melyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván. (1Kor 2:7-13)

Itt Ch. Hodge felhívja a figyelmet, hogy a lelkiekhez lelkieket azt jelenti, hogy a Lélek igazságait (tartalmát, ismeretét), a Lélek szavaihoz (beszédekhez, amikre a Lélek tanította őket) igazítják. Tehát azok a szavak (λόγοις), amikkel ők tanítottak, a Lélek szavai voltak.

“és az Írás fel nem bontható” (Joh 10:35b) – Ez azt jelenti, hogy nem téved, tökéletes, ihletett stb.. Ez a szöveg Kr. szájából hangzik el. Azt kell jelentse, hogy az Ő Írása nem bontható fel. Márpedig az Ő Írása az ÓT-on túl az ÚT is, sőt, lehetetlen, hogy az ÚT-nek kevesebb privilégiuma legyen az ÓT-nál.

Az utolsó két igehely a legerősebb, úgy vélem.

Végignéztük a legtöbb igehelyet: a teljes ÓT ihletettségét (és azzal együtt tévedhetetlenségét is) többszörösen kimondják, az apostolok minden egyes igehirdető szavának inspiráltságát úgy szintén több ízben kijelentik, Kr. inspiráltságához meg amúgy sem fért kétség (remélem legalábbis). Van 3 igerész (2Tim 3:16; Jn 10:35b; 2Pét 1:21), ami meg az összes 66 könyvről mondja ki ugyanezt.

Nézzük meg Pál, Krisztus és János apostol hermeneutikáját ezek után:

Pál hermeneutikája:

“Ha valaki azt hiszi, hogy ô próféta, vagy lelki ajándék részese, vegye eszébe, hogy a miket néktek írok, az ùr rendeletei azok.” (1Co 14:37) – Azaz, minden, amit nekik ír, és nem csak a nagyja, lényege. Parancsot nem adunk úgy, h. annyit tartasz be belőle, amennyi jól esik.

“Az ígéretek pedig Åbrahámnak adattak és az ô magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyrôl: És a te magodnak, a ki a Krisztus.” (Gal 3:16) – Itt ÓT-i igéretet idéz az apostol.

Akárhogyan is veszem, verbális inspirációs hermeneutikát érzékelek, hiszen a szavak, mint kis egységek milyensége, alakja nagyon számít az apostolnak.

Krisztus hermeneutikája:

“pedig monda nékik: Soha sem olvastátok-é, mit mívelt Dávid, mikor megszûkült és megéhezett vala társaival egybe? 26 Mi módon ment be az Isten házába az Abiátár fôpap idejében és ette meg a szent kenyereket, a melyeket nem szabad megenni csak a papoknak; és adott a társainak is?”
(Mk 2:25-26) – Itt az 1 Sám 21-et idézi, és minden egyes eleme relevanciával bír az Úr szemében.

“A halottakról pedig, hogy feltámadnak, nem olvastátok-é a Mózes könyvében, a csipkebokornál, hogy mi módon szólott néki az Isten, mondván: Én vagyok Åbrahám Istene, és Izsák Istene, és Jákób Istene. 27 Az Isten nem holtaknak, hanem élôknek Istene. Ti tehát igen tévelyegtek.”
(Mar 12:26-27) – Kr. bizonyos szavakat nagyon mély értelemben inspiráltaknak vesz.

“Felele nékik Jézus: Nincs-é megírva a ti törvényetekben: Én mondám: Istenek vagytok? 35 Ha azokat isteneknek mondá, a kikhez az Isten beszéde lôn, (és az írás fel nem bontható),”
(Jn 10:34-35) – A Zsolt 82:6-ot idézi.

“Hiszen Dávid maga mondotta a Szent Lélek által: Monda az ùr az én uramnak: ülj az én jobb kezem felôl, míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyúl. 37 Tehát maga Dávid nevezi ôt Urának, mimódon fia hát néki? És a nagy sokaság örömest hallgatja vala ôt.”
(Mk 12:36-37) – Kr. az Úrral kapcsolatos birtokviszonyból szűr le teológiai megállapítást.

Következtetés: Kr. hermeneutikája is a verbális inspiráció tanát igazolja. Minden ÓT-i idézett rész szavanként ihletett.

János apostol hermeneutikája:

“Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, a ki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra;19 És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeibôl, az Isten annak részét eltörli az élet könyvébôl, és a szent városból, és azokból, a mik e könyvben megírattak.” (Rev 22:18-19)

Elvesz: elvesz szavakat, hozzátesz szavakat. Ui. a szavak Isten szavai, az apostolon keresztül leírva. Kizártnak tartom, hogy itt csak főbb gondolatok hozzátételéről, vagy elvételéről volna szó, hiszen a Jelenésekben annyi apró, precíz jelszerű dolog van, amik nagyon fontos, központi jelentéssel bírnak.

Most már lehetetlen nem elismernünk, hogy a Biblia azt állítja magáról, hogy minden egyes szava Istentől ihletett, hogy minden egyes szava megegyezik Isten Igéjével.

Hogy miként jött ez létre, az lehet, hogy inkább a kánon témakörébe tartozik, azonban itt is kitérhetünk rá. A Szentlélek Isten eszköznek használta a szentírókat, olyannyira, hogy amiket leírtak az nem annyira a sajátjuk volt, hanem a Lélek volt a szerző, ők pedig csak közvetítők. Felvetődik a kérdés, hogy a szentírók saját személyisége megmaradt-e az alkotói folyamat alatt? Azaz, a szerzők pusztán bábok, vagy robotok voltak-e Isten kezében, miközben írtak? Ha így volt, akkor mechanikus verbális inspirációról van szó. Ez a kép azt sugallja, hogy a Lélek nem tartotta tiszteletben az alkotó írók személyiségét, hanem azokat megszállta, kiiktatta. Csakhogy a verbális-plenáris insp. elmélete ezt egyáltalán nem tartalmazza szükségszerűen. Sajnos többen úgy próbálják meg kikezdeni a verbális insp. elméletét, hogy összemossák azt a mechanikus insp. elméletével.

Ezzel szemben a tényállás azt mutatja, hogy az orthodox (nem heterodox) egyházban és kálvinizmusban nem jelent meg a mechanikus insp. tana, noha mindenki a verbális insp.-t vallotta. Ha esetleg meg is jelent, semmiképp sem volt domináns, sőt elhanyagolható volt a befolyása, ui. Charles Hodge a tradicionális kálvinizmus egyik nagy képviselője a következőt írja:

The church has never held what has been stigmatized as the mechanical theory of inspiration. The sacred writers were not machines. Their self-consciousness was not suspended; nor were their intellectual powers superseded. Holy men spake as they were moved by the Holy Ghost. It was men, not machines; not unconscious instruments, but living, thinking, willing minds, whom the Spirit used as his organs.” („Az egyház soha nem vallotta azt nézetet, ami a mechanikus inspiráció elméleteként lett bélyegezve. A szentírók nem gépek voltak. Az öntudatuk nem lett felfüggesztve; és értelmi képességeik se lettek másvalakiével helyettesítve. A szent férfiak úgy szóltak, ahogy a Szentlélek indította őket. Emberek voltak, nem gépek; nem értelem nélküli eszközök, hanem élő, gondolkodó, akarattal bíró elmék, akiket a Lélek élő eszközül használt.”)

Azt, hogy nem áll meg a mechanikus inspiráció, az mutatja meg, hogy eltérő stílusjegyek fedezhetőek fel egyes bibliai könyvekben. Egyesek szépen megírtak, mások póriasabbak. Ha közvetlenül a Lélek írta volna őket, akkor minden része egyformán ragyogóan emelkedett volna, legalábbis ez látszik logikusnak. Azonban a stilisztikai ingadozások miatt az a kézenfekvő megoldás, hogy a Lélek eszközül használta szentírókat, Szavai pontos lejegyzésére, azonban ezen folyamat közben azok személyiségüket és tudatukat megtartották. Ezt még az is bizonyítja, hogy az írók időnként „kiszólnak”, hogy a soron következő gondolat nem Istentől van, hanem saját, emberi tanácsuk szerint.

(ilyen helyből kevés van: Pál saját maga tanácsolja, hogy jobb az embernek nem megházasodni, nem pedig kijelentésként közli; a korinthusiaknak egyszer írja, hogy amivel dicsekszik, azt nem az Úr szerint mondja, hanem csak „eljátszik” a gondolattal, mintha őszintén dicsekedne (2kor 11:17); nacionalista zsidó múltja miatt hangsúlyozza, hogy mennyire fölöttébb fontos neki, hogy az testi izraeliták mind, feltétlenül üdvözüljenek)

Mi tehát a mechanikus plenáris inspiráció helyett egy ún. organikus plenáris inspirációt vallunk. Mindazonáltal messziről elkerüljük azt a napjainkban nagyon divatos, de téves megközelítést, hogy a Szentírás csak Isten igéjévé válhat, de nem azonos vele (ezt a legutóbbi idők tévtanítóit leszámítva jóformán senki nem vallotta, és erre a hitünket nem is építhetjük).

2012-02-01 20:13