A Helvét Formula Consensus fordítása következik. A hitvallás kiválasztással kapcsolatos részeihez illene tartania magát minden kálvinistának. Két helyen, egy-egy nem elhanyagolható megjegyzést fűztünk a szerzőnek a héber szövegeredetiről alkotott véleményéhez, amit, úgy vélem, már a modern szövegkutatás miatt, bonyolultabban kell kezelni.

Egyébiránt a hitvallás a Dordrechti pontok (a jól ismert TULIP) egy részének még cizelláltabb védelmezésének is felfogható – főleg a korlátozott váltság védelmezésének -, eredetileg az amyraldizmus ellen, az arminianizmus egyik válfaja ellen íródott. Ennek háttere, hogy a franciaországi protestáns egyetemen, Saumurban néhány teológus (a nevadó Moise Amyraut) heterodox tanokat újított fel : Krisztus egyetemes váltságát képviselték, tagadták az ószövetségi héber szöveg verbális inspiráltságát (tkp. ez lehet, h. új dolog volt – hacsak Karlstadtot nem számítjuk előzménynek), és elutasították az ádámi bűn átöröklődését, mint igazságtalant és erőltetettet. Velük szemben az ortodox tanokat Francoise Turretini képviselte, később a svájci konszenzus formulát pedig teológustársaival való konzultálás után Johann Heinrich Heidegger (szintén neves ortodox teológus) vetette papírra. Már megjelenésének évében 1675-ban mindig hozzácsatolták a Helvét Hitvalláshoz függelék gyanánt.

A tagolásul szolgáló vastag kiemelések is tőlem származnak (a keretes zárójelben). Az angol fordítású szöveg itt (idővel persze igyekszem majd a latinnal is összevetni): http://www.onthewing.org/user/Creed_Helvetic.pdf

[az Írás ihletettségéről]

1.kánon: Isten, a legfelsőbb bíró, nem csak arról viselt gondot, hogy leírassa az igéjét, ami „Isten ereje mindenkinek, aki megtartatik” (Rm 1:16), Mózes, a próféták és az apostolok által, de meg is őrizte szülői gondoskodással a keletkezésének idejétől fogva a mai napig, hogy a Sátán ravaszsága vagy emberi csalás ne ronthassa meg. Ezért az egyház jogosan tulajdonítja neki Isten egyedülálló kegyelmét és jóságát, amit a világ végéig birtokolni fog (2Pt 1:19), a „biztos prófétai szó” és „Szent Írások” (2 Tim 3:15), amiből, noha ég és föld elmúlnak, „a legkisebb pont vagy vesszőcske sem múlik el” (Mt 5:18). [ennek átvitt értelme, hogy a szavak részletei is lényegesek, nem pusztán a tartalom – a verbális inspiráció fogalmazódik itt meg]

2.kánon: De még konkrétabban szólva az Ószövetség héber eredetije, amit a mai napig áthagyományozott számunkra a zsidó egyház, akinek adta Isten az ő kijelentéseit (Rm 3:2), Istentől ihletett, nem csak a mássalhangzói, hanem a magánhangzói is ihletettek, és vagy a magánhangzók pontozása önmagában, vagy legalábbis a pontozás ereje ihletett nem csak a tartalmat tekintve, hanem a szavakat tekintve is. Így együtt az eredeti Újszövetséggel képezik a hit és gyakorlat egyedüli és teljes szabályát [analogia fidei – az Írást, ill. a Bibliát csak az Írással, az ÓT és ÚT-vel szabad lemérnünk és értelmeznünk – a ford.], és ehhez az alaphoz, mint valami Lídiai kőhöz, kell mérnünk minden más nyelvű, keleti vagy nyugati bibliaverziót, és ha ettől eltérnek amazok, akkor ehhez képest kell őket kiigazítani.

[azt gondolom, mivel a héber eredeti hiányzik (ami megvan, az Kr. u 1000 körüli – sic!), az ahhoz legközelebb álló zsidó gondozású más nyelvű áthagyományozott verziót is feltétlenül tekintetbe kell venni, azaz a görög Septuagintát, ami a legrégebbi (bőven Kr. előtti datálású) és a görög kultúrájú zsidók gondozásában maradt meg; amennyiben leszámítjuk a deuterokanonikus többleteket, amiket esetlegesen tartalmaz a héber korpuszhoz képest, amelyekhez nem lehet köze a korai ihletett zsidó egyháznak; továbbá, ha a magyarázó többletrészeit is leszámítjuk, akkor a Septuaginta 39 könyve tekintetbe vehető és veendő a héber szöveg mellett, mint helyesen magyarázó értékkel bíró, ellentétben a mai modern nyelvű fordításokkal (persze az általános izagógikai szabályok figyelembevételével, mint hogy a rövidebb és bonyolultabb olvasat a helyes); annál is inkább, mivel az ÚT a Septuaginta egyes részeit egyértelműen ihletettséggel ruházza fel; egyes kis terjedelmű szövegrészeket nem is tartalmaz a maszoréta szöveg, csak a Septuaginta; továbbá a héber szöveg a kései, Kr. u. 70 utáni összeállítottsága miatt esetlegesen keresztényellenes gyanúba keverhető valamennyire; valamint a jóták nem elmúlása a görög verzióra is értelmezhető, illetve a görögnek megfelelő, elveszett héber ékezetekre – a ford.]

3.kánon: Ezért nem tudjuk elfogadni azoknak a véleményét, akik szerint a héber szöveg az egyedül emberi akarat eredménye volt, és akik nem haboznak átírni a héber értelmezést olyanra, amilyet ők megfelelőnek tartanak, és kijavítják a LXX és más görög verzióknak megfelelően, a Samaritánus Pentateukhosznak megfelelően, a káldeus Targumoknak vagy egyéb forrásoknak megfelelően. Egyesek odáig mennek, hogy az eredeti szöveg olvasatát saját racionális értelmüknek megfelelően írják át, mivel azt tartják, hogy az többféleképpen megromlott; és végül azok véleményét sem tudjuk elfogadni, akik azt mondják, hogy a jelenlegi héber kiadás mellett, attól különböző ősi héber kiadások is vannak, más héber eredetik. Mivel ezek a verziók is egymástól eltérő héber szövegekről tanúskodnak, ezért a hitünk alapját veszélyeztetnék és a szent tekintélyt veszélybe sodornák.

[két eltérő szövegverzió lehetséges, ezek a szövegek szinte mindig csak apróbb dolgokban térnek el: pusztán két szövegverzió apróbb eltérése még messze nem sodorja veszélybe sem a hitet sem a tekintélyt – csak figyelni kell arra, hogy a forrás autentikus legyen, és a szövegmódosulások ne legyenek szövegtanilag elképzelhetetlenül mások; a hitvallás szerzőinek a szövegverziókról alkotott véleménye betudható a tudományos fejlettség hiányának véleményem szerint – pl. szövegek-kódexek előkerülése; szövegrestaurációs technikák, a szöveg struktúrájára vonatkozó bevezetéstani szabályok – a ford.]

[a kiválasztásról]

4. kánon: A világ teremtése előtt Isten Jézus Krisztusban a mi Urunkban úgy rendelte, hogy örök tanácsának megfelelően (Ef 3:11) – egyedül akaratának jótetszése miatt, minden hit és érdem előre látása nélkül -, avégre, hogy megdicsőítse saját dicsőséges kegyelmét, tehát úgy rendelte, hogy kiválaszt egyeseket az emberi nemből, a közös vérből származó romlott sokaságból, amit megrontott a bűn. Kiválasztott embereket meghatározott számban, akiket majd idővel üdvösségre vezet Krisztusban, egyedüli Közbenjárójukban, aki jótáll értük. Az ő erénye miatt, az újjászülő Szentlélek hatalmas ereje által, elhatározta, hogy a kiválasztottakat hatékonyan elhívja, újjászüli, és hittel, valamint bűnbánattal ajándékozza meg. Így hát valóban, Isten, aki elhatározta, hogy megdicsőíti magát, elrendelte, hogy először tökéletesnek teremti az embert, majd megengedte a bukását , és végül némely elbukottat megszánt és emiatt kiválasztott, míg a többieket a romlott sokaságban hagyta, és végül az örök pusztulásra adja őket.

5. kánon: Krisztus maga is benne van az isteni kiválasztás kegyes rendelésében, nem mint erényes ok, vagy a kiválasztás előzetes alapja, hanem ő maga is, mint kiválasztott (1Pt 2:4,6). Igen, valóban előre tudott róla Isten a világ teremtése előtt, és ennek megfelelően, mint az első követelménye a kiválasztás dekrétuma véghezvitelének, valóban ő a kiválasztott közbenjáró és elsőszülött testvérünk, akinek drága érdeméről úgy határozott Isten, hogy felhasználja azt a mi üdvösségünkre, úgy, hogy átadja azt nekünk, anélkül, hogy igazságossága csorbát szenvedne. Ugyanis a Szentlélek nem csak azt jelentette ki, hogy a kiválasztás Isten akaratának és tanácsának jótetszése szerint volt, hanem azt is, hogy Krisztus, a mi Közbenjárónk kinevezése és adományozása az Atyaisten buzgó szeretetének megnyilvánulása volt, ami a kiválasztottak világára irányult.

6. kánon: Ezért nem tudunk egyetérteni azoknak a véleményével, akik azt tanítják: 1) hogy Isten, akit a filantrópia, vagy a bukott emberi nem iránti egyfajta speciális szeretet motivált, végrehajtott elsőként egy szánalomból történő megnyilvánulást, vagy nem hatékony kívánságot, hogy mintegy feltételhez kötött akarattal, elhatározza mindenki üdvösségét egy feltételhez köthetően, nevezetesen, ha hisznek; 2) hogy Krisztust Közbenjárónak nevezte ki, hogy minden egyes bukottért könyörögjön; és 3) hogy bizonyosak, akiket tekintetbe vett, nem csak mint bűnösöket az első Ádámban, de mint megváltottakat is a második Ádámban, kiválasztott, azaz elhatározta, hogy kegyesen nekik ajándékozza idővel a hit megváltó ajándékát; és ebben az egyedüli tettben a kiválasztás befejezettnek is tekinthető.
Mivel ez és a többi ehhez hasonló tanítás semmi esetre sem jelentéktelen elhajlás az isteni kiválasztásra vonatkozó helyes tanítástól; a Szentírás ugyan nem terjed ki minden egyes isteni szándékra, ami az emberek iránti könyörülettel van összefüggésben, azonban kizárólag a kiválasztottakra korlátozza azokat, a reprobáltak külön név szerint is ki vannak zárva, miként Ézsau, akit gyűlölt Isten örök gyűlölettel (Rm 9:11). Ugyanez a Szentírás tanúskodik arról, hogy Isten akarata és tanácsa nem változik, hanem mozdíthatatlanul megáll, és a mennybéli Isten azt tesz, amit csak akar (Zsolt 115:3; Ézs 47:10); mert Isten végtelenül távol áll mindenféle emberi tökéletlenségtől, ami jellemzi a vágyakat, kívánságokat, kapkodást, megbánást és a szándék megváltoztatását – ezek nem működnek hatékonyan (inefficacious). Krisztus, mint Közbenjáró kinevezése szintén – akárcsak azok megváltása, akik neki adattak, el nem vehető örökség és tulajdon gyanánt – ugyanabból az egy kiválasztásból ered, és nem képezi a kiválasztás alapját.

[a cselekedeti szövetség]

7. kánon: Isten minden munkája ismeretes volt Neki öröktől fogva (Apcs 15:18), így az időben megteremtette az embert, munkája célját és dicsőségét, saját képére, ebből kifolyólag egyenesnek, bölcsnek és igaznak, az Ő végtelen hatalma, bölcsessége és jósága szerint. Miután ilyen módon megteremtette az embert, a Cselekedetek Szövetsége alá helyezte, és e Szövetségben szabadon megígérte neki a Vele való közösséget, kedvezést és életet, feltéve, hogy valóban az Ő akaratával megegyezően cselekszik.

8. kánon: Sőt, mi több, a cselekedeti szövetségre vonatkozó ígéret nem csak a földi élet és boldogság folytatása volt, hanem az örök és mennyei élet különleges birtokba vétele is, egy olyan életé, ami testben és lélekben is a mennyekben van, feltéve, hogy az ember valóban tökéletesen engedelmesen él, kimondhatatlan örömmel, Istennel közösségben. Ezt nem csak az élet fája ábrázolta ki előre Ádámnak, hanem a törvény ereje, amit, miután Krisztus betöltött – aki alá vetette magát a törvénynek helyettünk – , nem mást ajándékoz nekünk, mint a Krisztusban való mennyei életet, Krisztusban valót, aki megtartotta a törvénynek ugyanezt az igazságosságát. Ugyankkor a törvény ereje fenyegeti is az embert ideig való és örök halállal is.

9. kánon: Ezért nem tudunk egyetérteni azoknak a véleményével, akik tagadják, hogy a mennyei öröm jutalmát ajánlotta fel Isten Ádámnak, a Neki való engedelmesség feltételével. Szintén nem ismerjük el, hogy a Cselekedeti Szövetség több lett volna, mint az örök élet ígérete, ami mindenféle jóban bővelkedik, ami csak az ember testével és lelkével összeférhető, a tökéletes természet állapotában, valamint annak élvezete egy földi paradicsomban. Mivel ez Isten Igéjének helyes értelmezésével szembe menne, és gyengítené a benne szereplő törvény erejét. (ezen cikkely a miszticizáló és neoplatonista mennyértelmezésekkel száll szembe -a ford.)

[az áteredő bűn]

10. kánon: Isten Cselekedeti Szövetségbe nem csak önmagáért lépett Ádámmal, hanem általa Isten úgy is fellépett, mint az egész emberi nem feje és gyökere. Az emberek is örökölnék ugyanazt a tökéletességet, az Ádámból eredő természet áldásának erénye által, feltéve, hogy kitartanának a Cselekedeti Szövetségben. Ekként Ádám, amikor vétkezett, és a sajnálatos bukás részese lett, és elvesztette a Szövetségben megígért jótéteményeket, akkor nem csak magának vesztette el azokat, hanem az egész emberi nemnek, aki csak születhet testből és vérből.
Ezért azt valljuk, hogy Ádám bűne tulajdoníttatik utódainak Isten igazságos és misztikus ítélete által. Mivel az apostol tanúsítja, hogy “Ádámban mindenki vétkezett, és egynek engedetlensége által sokak bűnösökké lettek” (Rm 5:12, 19), és “Ádámban mindenki meghal” (1Kor 15:21-22). Azonban úgy tűnik, hogy ez az örökletes romlottság lelki halálként csak akkor sújthat le az egész emberi nemzetségre Isten igaz ítélete folytán, ha ugyanazon emberi nem bűnt hajt végre (és ez így is van, minden esetben/ ford.), ami a halál büntetését vonja maga után. Mivel Isten, aki a legfölsőbb Bíró az egész földön, nem büntet mást, csak a bűnösöket.

11. kánon: Még egy okkal több tehát, amiért az ember a bűn miatt, természete által, és ezért születésétől fogva, még bárminemű konkrét bűn elkövetése előtt, ki van téve Isten haragjának és átkának; továbbá, másodsorban, amiatt, hogy az örökletes romlottság már neki tulajdoníttatik fogantatásától fogva, a teljes természete meg van romolva és lelkileg halott; így hát az áteredő bűnt joggal nevezik kettősnek: tulajdonított bűnnek, és belső, öröklött bűnnek.

12. kánon: Eszerint az isteni igazság megsértése nélkül nem tehetjük meg, hogy egyetértünk azokkal, akik tagadják, hogy Ádám Isten szándéka szerint az utódjait is képviselte, és, hogy ezért közvetlenül tulajdoníttatik utódainak (a bűn/ ford.); e közvetett és következetes tulajdonítás által nem csak az első bűn tulajdonítása semmisül meg, hanem az öröklődő romlottság tanát is komoly veszélynek teszi ki.

[a korlátozott váltságról]

13. kánon: Miként Krisztus öröktől fogva ki lett választva, hogy Feje, Vezetője és Ura legyen mindazoknak, akiket kegyelme az időben megmentett, és hasonlóképpen, Krisztus csak azoknak biztosítja az Új Szövetséget, akik az örök kiválasztás miatt neki adattak saját népnek, magnak, és örökségnek. Mivel az Atya meghatározó tanácsa és saját szándéka szerint, szörnyű halált halt egyedül a kiválasztottak helyett, és egyedül csak ezeket helyezte az Atya kegyelmének ölébe, és csak ezeket békítette meg Istennel, a megsértett Atyával, és csak őket szabadította meg a törvény átkától. Ugyanis Krisztus saját népét szabadította meg a bűneiből (Mt 1:21), az életét adta sok bárányért (Mt 20:24, 28; Jn 10:15), az övéiért, akik hallgatnak a hangjára (Jn 10:27-28), és csak ezekért jár közbe, mint Istentől rendelt Pap, aki nem a világért könyörög (Jn 17:9). Az engesztelő áldozat értelmében népe is úgy van tekintetbe véve, mint aki meghalt vele együtt és bűnöktől mentes (2Kor 5:12): és ez így történik az Atyaisten tanácsának megfelelően, aki Krisztusnak nem másokat adott megváltásra, mint a választottakat, és a Szentlélek munkájának megfelelően, aki megszentel és elpecsétel minket az örök élet élő reményébe, nem másokat, mint a választottakat. Krisztus akarata, aki meghalt, a legtökéletesebb összhangban van mindezzel, olyannyira, hogy az Atya kiválasztásának alanyai teljesen lefedik a Fiú megváltásának alanyait. És a Lélek megszentelése ugyanezekre vonatkozik.

14. kánon: Ez a tény jelentkezik abban is, hogy Krisztus módot adott az üdvösségre azoknak, akik helyett meghalt, kiváltképpen az újjászülő Lelket, és a hit mennyei ajándékát, és az üdvösséget magát, és lényegében közli ezeket velük. Ugyanis az Írás tanúsítja, hogy az Úr eljött, hogy megmentse Izrael házának elveszett juhait (Mt15:24), és elküldi a Szentlelket, az újjászületés forrását, mint sajátját (Jn 16:7-8): az Újszövetség azon ígéretei közül, amelyek Róla, mint Közbenjáróról és kezesről szólnak, a következők kiemelten fontosak: hogy felírja törvényét, a hit törvényét népe szívébe (Zsid 8:10); hogy amiket csak az Atya neki adott, hozzá fognak jönni, hitből és biztosan; végezetül, hogy Krisztusban vagyunk választottak, hogy a gyermekei legyünk, szentek és feddhetetlenek (Ef 1:4-5); de az, hogy Isten szent gyermekei vagyunk, egyedül csak hit miatt van és a Lélek újjászülése miatt.

[Krisztus szenvedő élete]

15.kánon: Krisztus halálának engedelmessége miatt, ami a kiválasztottak helyett történt, úgy megelégedett az Atyaisten, hogy Krisztus halálának igazságát és engedelmességét úgy értékelte, hogy mindent, amit Krisztus egész életében tett, vagy elszenvedett, és a törvényhez kapcsolódott, Krisztus engedelmességének tudta be. Krisztus élete márpedig nem volt más az Apostol tanúságtétele szerint (Fil 1:8), mint alávetettség, megalázottság, és folyamatos önmegüresítés, ami során egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett a kereszthalálig; és a Szentlélek is egyértelműen kijelenti, hogy Krisztus helyettünk eleget tett a törvénynek és isteni igazságnak a legszentebb élete által, és váltságot képezett, amivel Isten megváltott minket, ne csak szenvedéseiben legyünk részesek, hanem egész életében, ami megáll a törvény mércéjén. A Lélek azonban megváltásunkat Krisztus halálának és vérének tulajdonítja, nem más értelemben, mint, hogy ez volt szenvedéseinek tetőpontja; és ebből az utolsó meghatározó cselekedetéből tényleg nagy nevet szerzett magának, de nem olyan módon, ami elválasztaná halálától korábbi életét.

[azok ellen, akik egyetemes váltságról beszélnek]

16.kánon: Mivel így állnak mindezek a dolgok, ezért aligha tudjuk elfogadni azok ellentétes tanítását, akik azt mondják, hogy Krisztus saját szándéka és elhatározása, valamit az őt küldő Atya elhatározása szerint, Krisztus meghalt minden egyes emberért, egyetlen feltétellel, hogy hisznek. Szintén nem tudjuk elfogadni, hogy mindenkinek üdvösséget szerzett, ami azonban nem érvényesül mindenki esetében, vagy, hogy halála nem szerzett üdvösséget és hitet senkinek egyénileg, hanem csak eltávolította az isteni igazság akadályát, és megszerezte az Atyának azt a szabadságot, hogy egy új szövetség kegyelmébe léphet [az Atya] minden emberrel (ez a római katolikus hivatalos tan, és a mormonok is valami hasonlót vallanak – a ford.). Végül azok tanítását sem tudjuk elfogadni, akik annyira elválasztják Krisztus aktív és passzív igazságát, hogy azt állítják, hogy Krisztus az aktív igazságát a magáénak mondja, míg csak a passzív igazságát tulajdonítja a választottaknak. Mindezek a vélemények, és a többi ehhez hasonló vélemény ellentétes a magát egyértelműen kifejező Szentírással és Krisztus dicsőségével, aki Szerzője és Bevégzője hitünknek és üdvösségünknek; és Krisztus keresztjét hatástalanná teszi, annak látszatát kelti, hogy felmagasztalja Krisztus érdemét, holott valójában csökkenti azt.

[azok ellen, akik egyféle, egyetemes elhívásról beszélnek]

17. kánon: Az üdvösségre történő elhívás a megfelelő időben történt (1Tim 2:6). Isten akarata miatt egy időben az elhívás jobban korlátozva volt, más időben meg jobban el volt terjedve és általánosabb volt, azonban soha nem volt egyetemes. Az Ószövetség valóban kijelentette az Igét Jákobnak, azaz parancsolatait és ítéleteit Izraelnek, nem tett így sok más néppel (Zsolt 147:19-20). Az Újszövetségben azáltal, hogy Krisztus vére békéltetést szerzett és a megosztás belső fala leomlott, azáltal Isten olyannyira kiterjesztette az evangélium hirdetésének határait és a külsődleges elhívást, hogy most már nincs többé különbség zsidó és görög között; mivel ugyanaz az Úr van mindenek fölött, aki kegyes mindenkihez, aki segítségül hívja őt (Rm 10:12). De ez nem egyetemes elhívás. Mivel Krisztus tanúsítja, hogy sokan vannak az elhívottak (Mt 20:14), de nem mindenki; és amikor Pál és Timóteus Bithyniába akart menni, hogy ott az evangéliumot prédikálják, akkor a Lélek megakadályozta őket ebben (Apcs 16:7). Továbbá voltak és vannak ma is, megszámlálhatatlanul sokan, miként a tapasztalat tanúsítja, akik előtt Krisztus még csak szóbeszéd szintjén sem ismert. (azért megszámlálhatatlanul sokan már nincsenek, de kétségtelenül akadnak – a ford.)

[az egyféle, egyetemes elhívással szemben (ami a lutheránus tanítás) az ortodox kálvinista tanítás az, hogy megkülönböztetünk hatékony és nem hatékony elhívást; avagy belső és külső elhívást – a ford.]

[a hitetlen pogányoknak nincs mentségük]

18. kánon: Eközben Isten nem maradt tanúk nélkül (Apcs 14:7) azoknak sem, akiktől megvonta, hogy üdvösségre hívja el őket. Ugyanis eléjük adta a csillagok és az égbolt tanúságtételét (Deut 4:19), ami Isten létéről tehet bizonyságot nekik, sőt, még a természet és a Gondviselés cselekedeteiben is megmutatta magát nekik (Rm 1:19), hogy világos legyen Isten hosszútűrése. Azonban ez nem jelenti, hogy a természet és az isteni Gondviselés jelenségei önmagukban elegendőek volnának arra, hogy a külső elhívás szerepét betöltsék, és, hogy kijelentsék nekik Isten kegyelmének vagy jóakaratának misztériumát Krisztusban. Hiszen az Apostol rögtön hozzáteszi: “a világ teremtésétől fogva Isten láthatatlan tulajdonságai, örök hatalma és isteni természete, világosan megláthatóak” (Rm 1:20). Hogy így megtanulják az üdvösség misztériumát Krisztus által és ne legyen mentségük, mert helytelenül használták a számukra otthagyott ismeretet, és ha fel is fedezték Istent, akkor sem dicsőítették őt Istenként, és hálásak se voltak neki. Ezért Krisztus is dicsőíti Istent, Atyját, mert elrejtette ezeket a dolgokat a bölcsek elől, és kijelentette őket a kicsinyeknek (Mt 1:25). Amint az Apostol tanítja: “Isten ismertté tette akaratának misztériumát jótetszése szerint, amit elrendelt Krisztusban (Ef 1:9).

[a külső elhívásról]

19. kánon: Hasonlóképpen a külső elhívás maga, ami az evangélium hirdetése által történik, Isten felől nézve is hívás, aki őszintén hív. Hiszen Igéjében a legőszintébb és legigazabb módon kijelenti: nem azt, hogy titkos akarata (voluntas arcana, ami jelöli, hogy konkrétan személy szerint ki fog üdvözülni és ki nem – a ford.) üdvösséget vagy pusztulást szán az adott egyéneknek, hanem a mi felelősségünket, hogy mi vár ránk, ha tesszük, vagy ha elhanyagoljuk ezt a kötelességet. Ténylegesen ez Isten akarata, hogy akiket magához hív, azok ne vessenek meg ekkora üdvösséget, és Ő őszintén örök életet ígér azoknak, akik hittel hozzá jönnek; mert amint az Apostol kijelenti: “Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2:12-13). Az sem igaz, hogy ez a külső elhívás sikertelennek számít azok esetében, akik nem engedelmeskednek neki; mivel Isten mindig eléri, amit akar, ez esetben megmutatja, hogy mi a kötelességünk, vagy azzal, hogy a kiválasztottak üdvözülnek aképpen, hogy teljesítik kötelességüket, vagy pedig azt mutatja meg, hogy a többi maradéknak nem lehet kifogása, amiért elhanyagolták a számukra kijelölt kötelességet. Természetesen a lelki ember semmi esetre sem írja elő Isten örök szándékának, hogy hitet támasszon a külső felajánlással, vagy az írott Isten Igéjével. Sőt, mivel Isten jóváhagy minden igazságot, ami a tanácsából fakad, ezért helyes azt állítani, hogy az az Ő akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete van (Jn 6:40). Jóllehet ez a “mindenki” kizárólag a választottak, és Isten nem tervezett semmilyen egyetemes megváltást, ami nem emel ki egyeseket az emberiség tagjai közül, és Krisztus emiatt nem halt meg mindenkiért hanem csak a választottakért, akik neki adattak; azonban mégis azt akarja, hogy ez a “mindenki” állítás egyetemesen igaz legyen, mint ami az Ő különleges és határozott szándékából következik. Azonban, az is az Ő akarata, hogy egyedül a választottak higgyenek ennek az egyetemesen felajánlott külső elhívásnak, míg a reprobáltak keményedjenek meg tőle. Ez egyedül Isten diszkrimináló kegyelméből következik; kiválasztás ugyanazon kegyelemből azoknak, akik hisznek, azonban a saját maguk belső bűnössége a reprobáltaknak, akik bűnben maradnak, akik azután bűnbánatra nem hajlandó és megkeményített szívükkel haragot gyűjtenek maguknak az Ítélet napjára, és Isten igazságos ítéleteinek kijelentésének idejére.

[a természeten keresztül nincs elhívás]

20. kánon: Mindezeknek megfelelően abban sem kételkedünk, hogy tévednek azok, akik azt tartják, hogy az üdvösségre hívás nem csak egyedül az evangélium prédikálásával történik, hanem a természeti jelenségeken keresztül is és a Gondviselésen keresztül is minden további kijelentés nélkül. Azt is hozzá szokták tenni, hogy az üdvösségre hívás annyira határozatlan és egyetemes, hogy nincs olyan halandó, aki ne lenne objektíve és elégséges módon elhívva vagy közvetett – azaz, hogy Isten a kegyelem fényét nyújtja azoknak, akik helyesen élnek a természet fényével -, vagy közvetlen módon Krisztushoz és az üdvösséghez. Végül ugyanezek azt is tagadják, hogy a külső elhívást nevezhetjük komolynak és igaznak anélkül – továbbá, hogy Isten őszintesége védhető anélkül – hogy elfogadnánk az egyetemes kegyelmet. Az efféle tanítások ellentmondanak a Szentírásnak és a korok tapasztalatainak, és látványosan összezavarják a természetet a kegyelemmel és összezavarják azokat a dolgokat is, amiket tudhatunk Istenről az ő rejtett bölcsességével. Továbbá összekeverik az értelem fényét az isteni kijelentés fényével.

[az elhívásnak csak a választottak engedelmeskednek]

21. kánon: Azok akik üdvösségre hívattak el az evangélium prédikálása útján, nem képesek hinni és engedelmeskedni a hívásnak, hacsak nem támadnak fel a lelki halálból annak a hatalmas erőnek köszönhetően, amivel Isten megparancsolta a fénynek, hogy sugározzon keresztül a sötétségen, és hacsak nem világítja be Isten a szívüket az Ő dicsőségével, aki a Jézus Krisztus (2Kor 4:6). Mivel a természeti ember nem fogadja be Isten Lelkének a dolgait, mert bolondságok neki: nem is ismerheti azokat, mert azokat lelkileg lehet felismerni (2Kor 2:14). És a Szentírás is megmutatja a teljes képtelenségüket igen sok közvetlen beszámolóval és sok egyéb mozaikkal olyannyira, hogy aligha fejezi ki magát az Írás világosabban bárhol másutt, mint ennél a pontnál. Ez a képtelenség valóban nevezhető erkölcsinek annyiban, amennyiben erkölcsi tárgyra vagy alanyra vonatkozik: azonban ezzel egyidejűleg természetinek is kell neveznünk, mivel az ember az engedetlenség gyermeke (Ef 2:2), természeténél fogva, fogantatásának törvényénél fogva, és emiatt már születésétől számítva; és benne van ez a képtelenség, ami veleszületett és nem lehet lerázni, kivéve a Szentlélek szívfordító, mindenható kegyelmével.

22.kánon: Ezért azt tartjuk, hogy pontatlanul és veszélyesen beszélnek azok, akik ezt a “hinni képtelenséget” erkölcsi képtelenségnek nevezik, és nem vallják, hogy ez természeti képtelenség, és hozzáteszik, hogy az ember, bármilyen körülmények közé legyen is helyezve, képes hinni, ha akar, és, hogy a hit ilyen, vagy olyan módon, de ténylegesen magunkból ered. Ezzel szemben az Apostol azonban egyértelműen Isten ajándékának (Ef 2:8) nevezi az üdvösséget. (ezen a megfogalmazáson látszik, hogy az arminianizmus egy árnyalata ellen irányul – a ford.)

[kétféle szövetség]

23. kánon: Két módja van annak, amelyekben Isten, az igaz Bíró, megigazítást ígért: vagy valaki saját cselekedetei és tettei alapján a törvény útján, vagy valaki másnak, Krisztusnak, a mi Kezesünknek a megigazultságán és engedelmességén keresztül. Ez a megigazulás kegyelemből tulajdoníttatik azoknak, akik hisznek az evangéliumban. Az előbbi a tökéletessége miatt megigazuló ember útja; de az utóbbi egy úgy megigazuló ember útja, aki maga romlott bűnös. A megigazulás e két módjával összhangban a Szentírás két szövetséget alapított: A Cselekedetek Szövetségét, amelyikbe Ádámmal és az összes leszármazottjával lépett, azonban ez üressé lett a bűn miatt; és a Kegyelem Szövetségét, amit csak a Krisztusban, a második Ádámban lévő kiválasztottakkal kötött, ez a szövetség örök. Ez a szövetség nem veszítheti érvényét, míg a Cselekedetek Szövetsége tekinthető eltöröltnek.

[a kegyelem korábbi korszakában is Krisztusba vetett hit volt az üdvözítő]

24. kánon: De ez az későbbi kegyelmi szövetség az idők különbözősége miatt szintén eltérő korszakokat foglal magába. Amikor az apostol az idők teljességének koráról beszél, azaz az utolsó idő korszakáról (Ef 1:10), akkor elég világosan kifejezi, hogy egy korábbi korszak volt érvényben azokig az időkig, amiket az Atya kijelölt. Azonban a Kegyelmi Szövetségben a kiválasztottak nem menekülhetnek meg máshogy, mint az Úr angyala által (Ézs 63:9), a világ alapvetésétől fogva megölt Bárány által (Jel 13:8), Jézus Krisztus által, róla az igaz Szolgáról szerzett ismeret és a belé vetett hit által, és az Atyába és a Lélekbe vetett hit által. Mivel Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz (Zsid 13:8). És azt valljuk, hogy kegyelme által ugyanolyan módon menekülünk meg, mint ahogy az Atyák menekültek meg, és mindkét szövetségben változatlanok ezek a parancsok: “Áldott mindenki, aki Bizalmát belé veti” (a Fiúba) (Zsolt 2:12); “aki hisz Benne nem ítéltetik meg, de aki nem hisz, már ítélet alatt van” (Jn 3:18) “Hisztek (/higgyetek – a ford.) Istenben (az Atyában), higgyetek én bennem” (Jn 14:1). De ha a szent Atyák hittek Krisztusban, mint Istenükben, az következik, hogy hittek a Szentlélekben, aki nélkül senki sem hívhatja Urának Jézus Krisztust. Valójában olyan sokszor jelenik meg ez az Atyák hite, és e hit a szükségessége, mégpedig mindkét szövetségben, hogy meglétét nem lehet megkerülni, kivéve, ha valaki kifejezetten azt akarja. Azonban az mégiscsak igaz, hogy az Ószövetségben – a korszaknak megfelelően -, ez az ígéreteken, jelképeken, kiábrázolásokon és misztériumokon keresztül megnyilvánuló, Krisztusban és a Szentlélekben lévő, megváltó ismeret nehezebben vehető észre, mint az Újban. Azonban mégiscsak igazi ismeret volt, és az isteni kijelentés arányainak megfelelően, Isten kegyelmének a segítségével, biztosította az üdvösséget és a lelkiismeret békéjét (az ószövetségi választottaknak is -a ford.).

25. kánon: Ezért nem hagyjuk jóvá azoknak a tanítását, akik három szövetséget fabrikálnak maguknak, a természetit, a törvénnyel kapcsolatosat és az evangéliummal kapcsolatosat, amely három mind különbözik természetükben és lényegükben, és miközben megmagyarázzák ezeket és különbségeiket, maguk is annyira beléjük gabalyodnak, hogy még jobban elhomályosítják és meggyengítik azt a kevés kis szilárd igazságot és kegyességet, ami van nekik.

26. kánon: Végezetül, mi is, akik az egyházban vagyunk, ami Isten háza, megbízattunk a jelenre szólóan, és a mi összes testvérünk, és azok, akik Isten akarata és irányítása alatt állnak, hogy ne hanyagoljuk el kötelességünket, hogy megakadályozzuk a félelmetes elhajlásokat, amelyekkel Isten egyházát számos helyen szörnyen felzavarják. Ennek megfelelően őszintén kívánjuk a következőket: hogy a világ e megromlott állapotában, követve a pogányok Apostolát, mint a mi hű vezetőnket, hogy hűségesen megtartsuk mindazt, ami ránk bízatott, elkerülve a profán és hiábavaló zagyválásokat (1Tim 6:20); és, hogy vallásos buzgalommal őrködjünk azon tudás egyszerűsége és tisztasága fölött, ami a kegyesség szerinti, és hogy folyamatosan csorbítatlanul ragaszkodjunk e gyönyörű pároshoz, ami a hité és a jócselekedeteké. Továbbá, hogy senki se terhelje meg a másikat sem nyilvánosan, sem négy szem közt, semmi kétségbevonható vagy újkeletű dogmával, ami korábban nem volt hallható az egyházainkban, és ellentétes Isten igéjével, a Helvét Hitvallással, a hitvallásos írásainkkal, vagy a Dordrechti Zsinat kánonjaival, és, ami nem lett bebizonyítva és szentesítve egy nyilvános testvéri zsinati ülésen Isten Igéje szerint; továbbá követeljük meg: hogy mi nem csak lefektetjük az Írással egyetértésben és őszintén az Úrnapja megszentelésének szükségességét, hanem tanítjuk és gyakorta buzdítjuk a megtartását. Végezetül: az egyházainkban és iskoláinkban, amikor csak lehetőség kínálkozik rá, egységesen és hűen megvalljuk, tanítjuk és állítjuk, hogy az itt lejegyzett kánonok a megkérdőjelezhetetlen Isten Igéjéből vannak levezetve.

A béke és igazság Istene szenteljen meg minket teljesen, és őrizze meg a mi egész testünket és lelkünket feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére! Akinek dicséret és dicsőség, az Atyával és a Szentlélekkel. Ámen!

2014-12-20 20:37