The_capture_of_Christ_mg_1674-1024x701

Ebben az értekezésben két kérdést fogunk feltenni.

1.) Az első kérdés, hogy vajon a kereszténynek kötelessége, vagy legalábbis megengedett-e neki, hogy fegyvert ragadjon (azaz fizikailag harcoljon) a hite védelméért és terjesztéséért?

 Úgy tűnik mintha törvénytelen volna fizikailag védekezni amikor az embert (a hitéért) megtámadják, mivel Kr. azt hagyta ránk, hogy fordítsuk oda a másik orcánkat is (Mt 5:39a), valamint, hogy ne álljunk ellent a gonosznak (Mt 5:39b). Ebből kifolyólag az, hogy egy keresztény támadást intézzen valaki ellen, hasonlóképpen tiltottnak tűnik (sőt, tkp. még inkább tiltottnak).

Ezzel szemben áll az, hogy az Ószövetség megparancsolja, hogy aktívan avatkozzunk közbe felebarátaink érdekében (5Móz 22:1-4; Péld 24:11-12).

“Ne nézd el, ha embertársad marhája vagy juha elcsatangol, ne menj el mellettük közömbösen, hanem tereld vissza embertársadhoz! Ha pedig nem a közeledben lakik az embertársad, vagy nem ismered őt, akkor helyezd el a jószágot a magad házánál, és maradjon nálad, amíg embertársad nem keresi; akkor add vissza neki! Ugyanezt tedd embertársad szamarával, ezt tedd a ruhájával, és ezt tedd minden elveszett holmijával, amelyet megtalálsz: nem szabad közömbösen elmenned mellette! Ne nézd el, ha embertársad szamara vagy marhája kidől az úton. Ne menj el mellettük közömbösen, hanem segíts neki lábra állítani azokat!” (5Móz 22:1-4)

Mentsd meg azokat, akiket halálra visznek, és ne fordulj el azoktól, akiket a vesztőhelyre hurcolnak! Ha azt mondanád, hogy erről nem tudunk, az, aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer; ő megfizet az embernek cselekedete szerint.” (Péld 24:11-12)

A 11. verset vesd össze még az alábbiakkal:“Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza.” (Jób 29:12) Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt, ragadjátok ki a bűnösök kezéből!” (Zsolt 82:4)

Az Újszövetség ugyanezt követeli meg az irgalmas samaritánus példázatában (Lk 10:29-37). Ehhez hozzá kell még tenni, hogy a segítségnyújtás folyamata időnként nem lehetséges kockázatvállalás és személyes bátorság nélkül, hiszen közveszélyes szituáció is kialakulhat. Ekkor a segítségnyújtás tartalmazhat védekezést, vagy védekezéshez kapcsolódó támadást is.

Az önvédelem kérdését a Westminsteri Nagykáté is tárgyalja a 136. pontjában. Az a következtetése, hogy tilos ölni (ill. ártani), kivéve az önvédelem eseteit (még két kivételt felsorol egyébként: háborús ölés, és halálbüntetés). Mindezt azzal igazolja, hogy hivatkozik a felebarát segítéséről szóló általános parancsokra (Mt 25:42-43; Jak 2:15-16), amikhez még hozzáteszi Pál és Szilász esetét, akik a filippi börtönőr életének megóvására törekedtek nagy hévvel (Apcs 16:28).

Így már látszik, hogy a magunk megvédése és a felebarátaink megvédése gyakran lehetetlen támadás nélkül. Tehát az önvédelem legitim; akárcsak a támadás, amennyiben a védekezéshez kapcsolódik.

A Mt 5:39 ellenvetésére azt kell válaszoljuk, hogy Kr. Maga sem tartotta oda a másik orcáját, amikor egy római katona verni kezdte (Jn 18:22-23) (az igazságtalan bánásmód késleltetése és akadályozása egyfajta ellenállásnak minősül, azaz nem minősül passzív tűrésnek, amit az orcaodatartás jelöl). Arról nem is beszélve, hogy Pál apostol is ellenállt, amikor a főpap megpofoztatta (Apcsel 23:2-3). Továbbá más helyeken a szöges ellentétjét olvassuk annak, hogy ne álljunk ellent a gonosznak. A Jak 4:7 és az 1Pt 5:9 arról árulkodik, hogy ellen kell állnunk az ördögnek. Ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldhatjuk fel a legjobban, hogy azt mondjuk, “a gonosznak nem ellenállni” parancs az olyan helyzetekre vonatkozik, amikor esélyünk sincs ellenállni a túlerő miatt (ahogy ezt Gary North és R. J. Rushdoony rekonstrukcionista teológusok kimutatták).

Ez a következő kérdésünkhöz vezet:

2.) Vajon az egyház harcolhat-e, vagy kötelessége-e fizikailag, fegyverrel harcolni a hit védelméért és terjesztéséért?

Úgy tűnik, mintha az egyháznak ez kifejezetten meg lenne tiltva, mivel a kard hatalma nem az egyháznak adatott, hanem az államnak (Rm 13:1-7).

Mikor választ adunk e kérdésre, akkor egy fontos különbségtételt kell tennünk. Először is elismerjük, hogy igaz az, hogy az egyház önmagában nem a kard hatalmával hivatott lelkeket nyerni magának, hanem az evangélium hirdetésével (Zak 4:6). Azonban egy keresztény állam egyházának (ill. annak tagjainak) már joga és kötelessége harcolni, amennyiben az igaz keresztény államvezetés úgy látja jónak, hogy szükséges hadat viselni a nemzetvédelem ügyében, vagy azért, mert szükséges katonai támogatást nyújtani egy másik keresztény államnak.

Így például téves olyat állítani, hogy a keresztény csak semleges alapon léphet be a hadseregbe – pusztán a felsőbbségnek való engedelmesség alapján. Valójában csak akkor háborúzhat, ha a háború ügye egyben keresztény ügy is (ami legtöbbször egy honvédő háború). Így tehát esete válogatja, hogy pusztán a felsőbbségnek engedelmeskedve harcolhat-e egy keresztény. Valamint az ókeresztények példájából kiindulva még azt is hozzáteszem, hogy egyenesen tilos katonáskodni egy pogány (tkp. sátáni) ügyért.

1. Ezt bizonyítandó, először is azt a párhuzamot hozzuk, hogy bizonyos aspektusban ami a keresztény egyénnek megengedett, az megengedett a keresztény államnak is. Ez logikus, ha vetünk egy pillantást arra a tényre, hogy a keresztény állam politikai vezetői szintén keresztény egyének, akiket köt Isten törvénye. Ezzel ellenkezőt állítani azt jelentené, hogy Isten rendeletei nem érvényesek a politika területén – ami súlyos bűn volna.

2. Másodszor. Az ószövetségi államelmélet nem vesztette érvényét az Újszövetséggel. Ugyan igaz, hogy az apostolok nem igazán foglalkoztak az államok működésével, de ez nem azért volt, mert eltöröltek valamit a régi államelméletből, hanem azért, mert küldetésük elsődlegesen nem az volt, hogy ezzel foglalkozzanak, hanem a gyülekezetek alapítása – amint Kálvin János megjegyzi. Az ÓSZ idején meg voltak olyan hadműveletek, amelyek istenes dolognak számítottak, amikben az egyház tagjai résztvettek. Tehát katonáskodása (támadás és védekezés) nem lehet természeténél fogva helytelen. A két szövetség (ó és új) kontinuitása e témában egyértelművé válik, ha megnézzük a hithősök felsorolását a zsidókhoz írt levélben (Zsid 11:32-34), akik között sokan voltak hadvezérek.

3. Harmadsorban. A filiszteus Góliáth kardját, mint értékes tárgyat, a templomban tárolták (1Sám 21:9). E tény némi szimbolizmust rejt magában arra vonatkozólag, hogy a keresztény etika és a háborúzás milyen viszonyban állnak (ideértve a keresztény állam egyházának a hadviselését).

Így látható, hogy a nemzet fegyveres védelme legitim, és a nemzeti offenzívák is legitimek, feltéve, hogy egy másik keresztény állam védelme érdekében történnek. Az egyháznak pedig (mint a keresztény állam része) megengedett és kötelező, hogy résztvegyen ezekben a műveletekben. Ez azt jelenti még konkrétabban, hogy a keresztény egyháztag fegyveresen harcolhat, míg a lelkészség katonai lelkészi szolgálatot végez, és mellette esetlegesen harcol (az Erdélyi Fejedelemség idején még így is volt). Mindez azt jelenti, hogy a keresztény és az egyház fizikailag is küzdhet a hitéért.

(Annyi engedményt tehetünk mindössze, hogy nem az egyház indítja meg a hadműveletet, hanem csak részt vesz benne, de akkor is ő is végzi.)

Végezetül két neves történelmi példával nézzük meg, hogy hova vezet a fentebbi érvelés: Szász Móric (amikor 1550-ben visszaállt a protestáns fejedelmek oldalára a francia királlyal karöltve) és II. Gusztáv Adolf (amikor 1630-ban belépett a harmincéves háborúba) katonai cselekedetei nagyon nemesek és helyénvalóak voltak. Ők az egyházukat is háborúba vezették. Ha a keresztények és a keresztény egyház nem foghat fegyvert a hite védelméért, akkor bűnnek kellene értékelnünk a fentebbi két uralkodó döntését, ami abszurdum volna. A közreműködésük nélkül lehet nem fejlődött volna napjainkra a protestáns ortodox teológia olyan szintre, mint amilyenre fejlődött így.

Szász Móric átállásának volt köszönhető az 1555-ös Augsburgi vallásbéke, ami Nyugat-Európában először biztosította lutheranizmus gyakorlásának jogát óriási német területek lakosainak. II. Gusztáv Adolf érdeme pedig az 1648-as Vesztfáliai vallásbéke, ami Nyugat-Európában először (Angliát leszámítva) biztosította a református vallásgyakorlást. Igaz, hogy utóbbi ugyan nem Adolfnak köszönhető közvetlenül (hiszen ő jóval előtte hősként halt meg), de neki köszönhető a svéd intervenció, ami eldöntötte az ügyet.