muslimwarriors

Egy korábbi cikk, rekapituláció, kiegészítés

Korábban egy cikk az újkálvinizmus weboldalon (c. “Megfontolandó bibliai szempontok a migráns kérdést illetően”) rávilágított a migránskérdés problematikus oldalaira. Az írása gerince az volt, hogy meg kell különböztetnünk illegális és legális bevándorlókat. A legális bevándorlókat szerinte kezelhetjük úgy, mint újdonsült állampolgárokat, míg az illegálisakat el kell utasítanunk, mert bujkálnak a felsőbbség elől, sőt irataikat is széttépik. Ugyan az irat-, útlevél stb. széttépés csak járulékosan kapcsolódik a bevándorláshoz, hiszen alapvetően a bűnözést és csalást érinti. Más kérdés, hogy az ilyen csalók nagy számban találhatóak meg a migránsok között, mert a gazdasági bevándorlóknak és a nyilvántartásban lévő terroristáknak a hivatalos papírjaik megsemmisítése az egyedüli esélyük arra, hogy bent maradhassanak az Unióban. Nem mellesleg a helyzet az, hogy ezzel a különféle nem-menekült bevándorlók vétenek ENSZ szabályzatok ellen is ( http://valasz.hu/itthon/a-menekultek-kotelessegei-elhallgatott-reszletek-a-genfi-egyezmenybol-115107 ).

Hogy az illegális bevándorlókkal szemben miért kell az államot támogatni, azt a cikk a tömeges csalásos bűncselekményen túl azzal támasztotta alá, hogy az államnak nincsen olyan speciális kötelezettsége, amely alapján idegen tömegeket automatikusan igyekeznie kellene integrálni. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy az ószövetségi Izraelben idegen kultúrák befogadására lett volna példa (Rúth, Jószef, stb. személyek esete nem értelmezhető befogadási paradigmaként).

Racionális tényezőket is hozott: Felsorakoztatott szempontokat, ilyen volt pl. a muszlimok statisztikailag bajos integrálhatósága, a muszlimok misszionálásának problematikussága (amely félelemből elmarad, hiszen a muszlim attitűd nem tűri a missziót saját magán), valamint az, hogy az ilyen integrálási kísérletek esetében a szomszédos együtt élő keresztények számára mindig egyre nehezedő állapotok alakulnak ki. Ezt most ki is egészíthetjük egy példával: amikor a muszlim zónákban a muszlimok a kereszténység misszionálása, illetve jelenléte ellen használják fel a kizárólag nyugaton létező „gyűlöletbeszéd”, és „egyéni szabadságjogok megsértése” fogalmakat http://mno.hu/kulfold/a-migranshullam-felrobbantja-europa-valsaggocait-1306798 – „A liberális Európa és a dzsihád” bekezdés.

Azonban mindezek ellenére cikk írója azt mondta, hogy a szó legszorosabb értelmében vett befogadás mégiscsak állami döntés szuverén joga, tehát biblikusan mindenkit sem kizárni, sem befogadni nem lehet, és tehát itt elsősorban nemzetbiztonsági, szociológiai, stb. szempontokat kell érvényesítenünk, amikor egy kormány ilyen irányú döntéseit vizsgáljuk. Az ellen tehát, hogy x számú (legyen az x magas vagy alacsony szám) bevándorló legálisan befogadást nyerjen egy adott országba, az ellen tenni semmi sem lehet, legfeljebb tudományosan érvelhetünk, de nem teológiailag.

Namost, jelen író ezzel a ponttal vitatkozna bibliai alapon, és visszakanyarodna oda, hogy a bevándorlók nagy része muszlim és, hogy e ténynek igenis nagy szerepe kellene, hogy legyen az migránsok elbírálásában. Mivel ezt a faktort nem mellékesnek fogjuk fel, hanem igenis kulcsfontosságúnak, ezért egy másféle konklúzióra fogunk jutni, mégpedig arra, hogy muszlim bevándorlókat egy bibliai keresztény állam (vagy egy autentikus keresztényi csapásvonalon járni szándékozó állam) nem fogadhat be, vagy legalábbis speciális vallási diszkrimináció nélkül nem (igen jól hallották, politikailag inkorrekt fogalmat használok fel pozitív tartalommal ellátva).

Kezdetben mi is citáljuk a híres Kálvin idézetet (Inst. IV. könyv):

„…céljuk nem az volt (ti. az apostoloké), hogy államrendet alakítsanak ki, hanem az, hogy Krisztus lelki országát állítsák fel. Végül az apostolok írásai futólag jelzik, hogy Krisztus e téren semmit sem változtatott meg eljövetelével”

Azonban mi ezt nem csak annak igazolására hozzuk fel, hogy az államnak nem egyházi-evangéliumi feladatai vannak, hanem büntetőiek, végrehajtóiak, tehát, hogy az állami erőszakot alkalmazói feladatkör teljesen elválik az egyéni, egyházi, felebaráti, karitatív feladatkörtől. Az állam feladata a kard hatalmának érvényesítése (Rm 13), és ez egyfajta törvényes kíméletlenséget fogalmaz meg, amely a Bibliában bűncselekménynek nevezett cselekedetek ellen kell, hogy megnyilvánuljon, lelkiismerettől, és szelíd gondolkodásmódtól független. E nélkül nem létezne állam, hanem anarchia lenne – jobban mondva, kis csoportok ösztönös túlélésen alapuló ereje cserélné le a központosított centralizált, objektívebb erőgyakorlást, ami számtalanszor több visszaéléshez és önkényhez vezetne.

Nem elhanyagolható tény az sem, hogy minden állami népjóléti, szociális tevékenysége (pl. valamilyen anyagi támogatás) közmegegyezésen alapuló „extra”, amely a modern társadalom előnye, de semmiképpen sem kötelező előírás. A bibliai államnak semmilyen szociális feladatköre sincs, csak rendfenntartói, és elméletileg minden polgárnak joga van, hogy ne vegyen részt a szociális hálóban (akár egy Amish kolóniában), vagy annak egy részében (és akkor annyival kevesebb lesz az adója, de annál több juttatástól eshet el egyúttal).

Tehát még egyszer, Kálvin idézésével nemcsak a két szféra (egyház-keresztények; állam) szétválasztottságára, különállóságára gondolok, hanem arra is, hogy hogyan viszonyult pontosan az ószövetségi állam az idegenekhez. Kálvin idézete azt jelenti, hogy az ószövetségi államot jellemző törvényrészletek, a mai keresztény állam számára is még minták, mivel az Újszövetség nem tett hozzá semmi többletet az ószövetségi „keresztény” államkoncepcióhoz (ószövetségi kereszténység alatt természetesen az izraeli királyságot, államot értem, amely magába foglalta az ószövetségi egyházat, és a homályosan kiábrázolta Krisztust).

Ennél fogva megnézhetjük, hogy hogyan viszonyul a keresztény állam a másvallású bevándorlókhoz, idegenekhez. Látjuk, hogy ott nem az államilag önkényesen meghatározott legális vagy illegális migráns kettősségéről van szó, hanem inkább az igaz vallást elfogadó és magáévá tevő migránsról, illetve a saját vallását megtartó idegenről. Nézzük meg a pontos szabályozásokat:

Idegenekre vonatkozó bibliai, állami szabályozások:

Egyfelől igaz az, hogy a törvény előtti egyenlőség a bevándorlóra, idegenre is vonatkozik:

Egy törvénye legyen az ott születettnek és a jövevénynek, a ki közöttetek tartózkodik. (Ex 12:49)

Egy törvény legyen nálatok: a jövevény olyan legyen, mint a benszülött, mert én vagyok az ùr, a ti Istenetek. (Lev 24:22)

òh község! néktek és a köztetek lakozó jövevénynek egy rendtartástok legyen; örökkévaló törvény legyen a ti nemzetségeiteknél, hogy az ùr elôtt olyan legyen a jövevény, mint ti. (Num 15:15)

A jövevényt ne nyomorgasd; hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mivelhogy jövevények voltatok Égyiptom földén. (Exo 23:9)

Hogyha jövevény tartózkodik nálad, a ti földeteken, ne nyomorgassátok ôt.Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való benszülött volna, és szeressed azt mint magadat, mert jövevények voltatok Égyiptom földén. Én vagyok az ùr, a ti Istenetek. (Lev 19:33-34)

Szeressétek azért a jövevényt; mert ti is jövevények voltatok Égyiptom földén. (Deut 10:19)

Ám ide tartozó nem mellékes tényező, hogy kik voltak az izraeli idegenek. Miként James B. Jordan rekonstrukcionista teológus (in: The Law of The Covenant) nagyon helyesen megállapítja, az idegenek alatt „ott tartózkodó” értendő, akik történetesen ideiglenesen ott lakó vagy átutazó kereskedők voltak. Az ő ottlétük annak volt köszönhető, hogy Izrael egy meglehetősen centrális közel-keleti területen feküdt, ahol a jelentős útvonalak végigfutottak. Lényeges továbbá, hogy ezek az ott tartózkodók nem bitrokolhattak földet (vagy legalábbis maradandóan semmiképpen sem), mivel az a zsidó törzsek között volt felosztva, és az ötvenedik évben mindenképpen visszaszállt az eredeti tulajdonosaira (Lev 25). Ezért feltehetőleg a városokban telepedtek le.

Tehát, ezek az idegenek nem képezték a héber társadalom szerves részét, hanem inkább a periférián voltak, hasonlóképpen, ahogy a görög poliszok némelyike környékén éltek a metoikoszok és perioikoszok. Ezen idegentisztelésre vonatkozó törvények ezért amolyan „turistákra” érvényesíthetőek inkább (mint vendégszeretet), de nem áradó néptömegekre, akik letelepedést akarnak nyerni! Hiszen éppen, hogy Izrael a honfoglalásakor az olyan struktúrákat iktatta ki: nem szabad hát újra engednie azokat meghonosodni. Ez a konklúzió alább még világosabb lesz. Másodlagosan még azt is hozzátenném (szintén Jordan észrevétele), hogy a decentralizált időszakokban, mint a bírák ideje, egy héber is minősülhetett idegennek saját törzsén kívül tartózkodván.

-A jövevény köteles volt betartani az otthont adó nemzet vallásos törvényeit:

Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az ùrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belôl van; (Ex 20:8-10)

És a ki szidalmazza az ùrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az ùrnak nevét, halállal lakoljon. (Lev 24:16) 

Hogyha pedig jövevény tartózkodik köztetek, és páskhát készít az ùrnak: a páskhának rendtartása szerint és annak szertartásai szerint készítse azt; egy rendtartástok legyen néktek, mind a jövevénynek, mind a föld lakosának. (Num 9:14)

Egy törvényetek legyen, és egy szabályotok néktek és a jövevénynek, a mely közöttetek lakik. (Num 15:16) Akkor, ha majd esztek a földnek kenyerébôl, adjatok felemelt áldozatot az ùrnak. (Num 15:19)

Ennél fogva azt a magyarázatot sem szabad elfogadnunk, amely szerint a modern állam által önkényesen legitim, honosított állampolgárrá lett idegen, bibliai értelemben is idegennek minősül. Ez nincs így. A bibliai értelemben vett jövevény (ott tartózkodó) jelentős mértékben alkalmazkodnia kellett, és otthoni szokásai háttérbe szorultak, és mint láttuk az előző pontban nem is számított örökös földbirtoklónak (kivéve, ha nagy sokára teljesen integrálódott az egyik zsidó törzsbe).

-A nem bibliai keresztény vallás nem számítható egyenjogúnak:

Az Írás az idegen/nem-keresztény vallásokat Molok-vallásnak (alapparancs: Ex 20:2-6; Deut 17:2-7; és az összes, Baálra, Aserára, Astarothra, Molokra, Baal-Zebubra, Kemósra, Tammúzra, Dagonra stb.-re vonatkozó elítélő igeszakaszok) tekinti, dacára annak, hogy vallástudományi szempontból mindet azonosan szokás megközelíteni, és annak, hogy a modern szekularizmus és univerzalizmus szerint mindegyik azonos, vagy azonos értékű. Az igaz keresztény államban ezeket Isten nem tűri meg, vagy ha mégis, akkor egy idő után romlást fog hozni arra (pl. Ezék 5:5-8). Az ilyen vallások követése olyan súlyos bűnnek számít, hogy nem egyszerűen szokványos bűn, hanem halálos bűn (Deut 17:2-7). R. J. Rushdoony rekonstrukcionista teológus erre mondja, hogy ez a büntetéskategória a bibliai törvényű államban annak a helyét veszi át, amit a modern államban a hazaárulás névvel illetünk.

A kánaáni hadjáratnál elrendelt szent háborúban egyik pogány vallású népcsoportot sem volt szabad életben hagyni (meglehetősen keresztes hadjárat-szerű mentalitás; Deut 7:1-11), nehogy aztán a vallási hagyományaikat megtartván elrontsák a népet. Ha valakit életben hagytak, azért dorgálás járt (csak egy hajszálon múlott, hogy a gibeonitákat nem irtották ki, hanem szolgatörzsnek elfogadták őke, de csak úgy, hogy formálisan Isten alá rendelték magukat – Józs 9). Persze a szent háború egyszeri, speciális alkalom volt, de a törvény vonatkozó rendelkezéseit a vallási „védelmi vonalról” aláhúzza. Ugyanezen okból kifolyólag nem lehetett házasodni más vallású, idegen kultúrával (lsd. Ezra és Nehémia válási parancsai: Ezra 10:10-19; Neh 13:25-27).

-Pusztán a hamis vallások befolyási erejéből kifolyólag, a pogány vallási múlttal bíró családok leszármazottai nem kaphatták jó ideig meg a zsidó állampolgárságot, illetve teljes körű polgárjogot:

A kinek szeméremteste zúzott vagy megcsonkított, ne menjen be az ùrnak községébe. A fattyú se menjen be az ùrnak községébe, még tizedízig se menjen be az ùrnak községébe. (Deut 23:1-2)

Ne útáld az Edomitát; mert atyádfia az; ne útáld az égyiptombelit, mert jövevény voltál az ô földén.Az olyan fiak, a kik harmadízen születnek nékik, bemehetnek az ùrnak községébe. (Deut 23:7-8)

A fentebbi idézet állampolgárságra vonatkoztatása némi magyarázatra szorul, lévén az igehely rendkívül nehéz. Ugyebár első olvasatra úgy tűnik, hogy a gyülekezet egy vallási intézményt kell értenünk. Azonban ez itt nem kizárólag van így, mert a gyülekezet jelképezi az államot is, és Izraelben a gyülekezet látogathatósága egyet jelentett az állami elfogadottsággal. A szöveg szerint az eunuchok nem léphetnek a gyülekezetbe, azonban mégis máshol azt olvassuk, hogy az eunuchok igenis Isten előtt kedves személyek lehetnek (Ézs 56:4-5), ugyanúgy, mint a náluk teljesebb emberek. Tehát a fejezet csak bizonyos eunuchokat zárt ki, a pogány vallási háttérből származóakat, pár nemzedéknyi időig. Ugyanez vonatkozik a pogány múltú népek leszármazottjaira, eltérő mértékben (de az idővel történő befogadásukról árulkodik pl. az Apcs 8:27-28 is, és az Ézs 56:6). (A gondolatmenet R. J. Rushdoony érdeme –Institutes of Biblical Law.)

Konklúzió gyanánt leszögezhetjük tehát a következőket:  A jövevénynek 1) be kellett tartania a bibliai törvényt, a zsidó vallási-társadalmi törvényeket. 2) Így a kívülről hozott vallási szokásait legfeljebb magában, a lelkiismereti szabadság szintjén gyakorolhatta. Külsőleg semmiképpen sem gyakorolhatta a szokásait, mivel halálbüntetés terhe mellett a Molok-vallásokat Isten tiltó-listára helyezte. 3) A jövevényt nem integrálták teljesen sokáig a zsidó társadalomba, a pogány anyanemzete istentelenségének súlyosságának függvényében. Nem mehetett be a gyülekezetbe, és földet sem nyerhetett. 4) Ha ezek a pontok teljesültek, akkor a törvény előtti egyenlőség elvének megfelelően bántak velük az igazságszolgáltatás során.

Ha e feltételek nem teljesültek, akkor a jövevényt kívülálló ellenségként kezelték, és háborúztak vele, de legalábbis semmiképp sem engedték érintetlenül beszivárogni az államba.

Láthatjuk hát, hogy mekkora ég és földnyi a különbség a bibliai bevándorláspolitika és modern EU-s bevándorláspolitika között!

Mi legyen tehát?

Természetesen tudom, hogy (még) nem minden olvasó teonomista, de Isten törvényének részletei akkor is példamutatásul szolgálnak minőségben és mennyiségben egyaránt, mégpedig azért, mert Isten szent törvényei. Ha ezen álláspontot valaki elutasítja, pláne ha vehemensen, akkor az a mögött rejlő megfontolás rendszerint az Isten törvénye iránti lappangó gyűlöletből fakad (mivelhogy az „könyörtelennek” tűnhet egy posztmodern liberális nyugati ember szemében). Azt is tudom, hogy Magyarországon nincsen még bibliai törvényen alapuló állam, de akkor is részlegesen példát kell venni arról, hogy Isten milyen kérdéseket, milyen elvek mentén közelített meg. Továbbá, naprakész álláspontot kell arra az esetre kialakítani, ha a bibliai törvényt államilag bevezetnék, és már most is annak megfelelő teológiai ítéletet kell alkotnunk, még így is, hogy egy szekuláris (noha keresztény hagyományt tisztelő) államunk van.

A szomorú helyzet, hogy egy bibliai törvényű állam még tudja kezelni a bevándorlást a kereszténység kára nélkül, de egy vallásilag halódó szekuláris állam nem igazán, és egy népvándorlási hullám leginkább kulturális harcot és káoszt szül, ahol az életerősebb (kevésbé liberális) kultúra fog győzedelmeskedni. Ez talán részben közömbös volna számunkra, ha egy hindu ország elmuszlimosodásáról beszélnénk, vagy fordítva (lsd. Pakisztán és India esete), de amikor a kereszténység maradványairól van szó, akkor érdekünk, hogy a romokra ne muszlimok építkezzenek, hanem a reformált keresztény hitet építsük fel rájuk. Az európai keresztény erőd romjain nem lehet befogadni semmilyen idegen vallást, legfeljebb ha újra felépül az erőd, akkor lehet jótékonykodni. A romokba való beköltözés a maradék köveket is szétzilálja és lelakja. És most a romok kövei alatt a kultúrkereszténységet értem, amely ha másra nem is, de arra jó, hogy 1) kulturális kapcsolópont legyen az igaz hit felé, 2) hogy más vallások dominanciáját és térhódítását kiszorítja valamelyest azáltal, hogy azokat nem helyi vallásnak nevezi – és ez kedvező táptalaj a jövőben kibontakozó reformált keresztény hitnek, és a bibliai törvény szerint rendezendő államnak.

A „kettős bánásmód” elve

Ezen túl is felsorolunk még egy szempontot, ez pedig „a kettős bánásmód” szempontja. Ez az elv megkülönbözteti, hogy hogyan segítsünk vadidegen felebarátoknak, és hogyan testvéreknek. Az előbbi nevezhetjük első szintű segítségnyújtásnak, másikat, második szintűnek.

Az első a járókelő/civil segítségnyújtására vonatkozik, mint 1) egyszerű polgári magánszemély, 2) ez egy alanyi jogon nyújtott segítségadás, pusztán azért, mert másik is Isten képe, mint emberi lény. 3) E segítségnyújtás nem messzemenő, inkább csak rövid idejű, helybeli, és azt célozza meg, hogy a felebarát helyreálljon, újból „normális” standard állapotba kerüljön. 4) E segítségadás azonnal, vagy rövid időn belül végrehajtható. Ezt kötelező megadni. Nevezzük felebaráti segítségadásnak. A Bibliában megjelenik az irgalmas samaritánus példázatában (Lk 10:29-37); abban a gyakorlatban, hogy Izraelben megengedték a koldusoknak, hogy a termés maradékát begyűjtsék az aratás után, úgy, hogy az nem számított lopásnak; valamint azon rendelkezésekben, amelyek a kötelező azonnali segítségnyújtást írják elő: 5Móz 22:1-4; Péld 24:11-12 stb. (Rushdoony Institúciójában a „Liability of the Bystander” fejezetben foglalkozik ezekkel).

A második fajta segítségnyújtás, úgy történik, hogy az illető tekintetbe veszi, hogy ő keresztény valamint, hogy neki keresztényként kell képviselnie Krisztus ügyét. Azt is tekintetbe veszi, hogy a másik milyen ideológiát vall, hogy Isten, vagy az ördög királyságát hirdeti-e. E segítségadás opcionális, mert az embert csak arra lehet kényszeríteni, hogy a minimum tiszteletet adja meg a másiknak, de, hogy aranytálcán hordozza, vagy, hogy felnézzen valakire, vagy áldozatot hozzon érte, azt automatikusan nem lehet elvárni. Nevezzük ezt hívő segítségnyújtásnak. Erről van szó, amikor olyan nagyfokú segítségről beszélünk, mint az önfeláldozás (Jn 15:13). Vagy amikor adakozunk (jószántunkból) (1 Kor 16:2), vagy amikor betegeket és nyomorultakat látogatunk (akik az egyház tagjai). Ezeket keresztények teszik keresztények miatt, illetve Krisztus egyháza miatt. Ugyanerről szólnak azok a részek, amikor a legkisebb testvérrel teszünk valamit Krisztusért (Mt 25:36-46), vagy az Ő nevében adunk egy pohár hideg vizet (Mt 10:42). Azok a részek is, amelyek nagy általánosságban a jó cselekvésére szólítanak fel (3Móz 19:18; Mt 5:43-48; 22:37-39; Gal 6:10a). Ezeket is úgy kell értenünk, hogy a mi hitünknek megfelelően kell másokkal jót tenni, amely Krisztusnak használni fog, de nekik nem fog feltétlenül tetszeni (hiszen önös elképzeléseik nem feltétlenül egyeznek Isten rendeleteivel).

Ezen esetekben hajmeresztő borzadvány azt gondolni, hogy a pogányokért és bálványimádókért tesszük mindezeket! Még az eretnekektől is irtóznunk kell az Írás szerint (Tit 3:10, 2Jn 7-11 – itt kifejezetten elhangzik, hogy még vendégül se lássuk az illetőt), hát még a pogányoktól!! (akik esetében az ószövetségi bálványimádásos részek a relevánsak) Erre egyes (máskülönben nem túlzottan kereszténységbarát) politikai irányokban meg a muszlim bevándorlás segítésére igyekeznek mindezeket felhasználni, hogy ezzel lelkileg zsarolják a tájékozatlanabb keresztényeket! Egy merő döbbenet és csalás!

Még ezen kívül beszélhetünk az államnak adott segítségnyújtásról, az adók formájában, de másról nem igazán (Mt 22:21).

A konklúziónk pedig így az, hogy a nem bibliai hitű migrációt-népvándorlást semmi esetre sem javallott támogatni egy szekuláris államban, egy keresztény államban pedig csak nagyon szigorú feltételek mellett engedélyezett.