Magaskritikának nevezzük azt a modern „teológiai” diszciplínát, amelyet erőteljes filológiai tevékenység jellemez és igyekszik meghatározni a Biblia különböző könyveinek történeti hitelességét, szerzőinek, szerkesztőinek kilétét, szerkesztési szabályait. Jellemvonása, hogy külső, nem ihletett források használatával teszi ezt, és azok alapján, illetve emberi spekuláció alapján megítéli az ihletett és tévedhetetlen Biblia tartalmát, és tetszőlegesen módosítja és/vagy elutasítja annak tartalmát, illetve mondanivalóját, részlegesen, vagy teljesen.

Magyarországon ma a legtöbb teológiai képzést nyújtó intézményben szükséges a magaskritika elsajátítása, akárcsak a teológiailag liberálisabb külföldi teológiai intézményekben. A külföldi konzervatív teológiai iskolákban rendszerint nem tanítanak magaskritikát, vagy ha igen, akkor is inkább csak apologetikusan reflektálnak rá (bár kivételt képezhet, ha valaki magas szinten foglalkozik biblika teológiával). Fontos tudni, hogy ezen szakterület a szó szoros értelemben nem teológia, ennek ellenére a komoly magyar teológiai képzések tekintélyes hányadát lefoglalja.

Kétszer is meg kell gondolni tehát, mielőtt valaki egyetemen/főiskolán teológiát szeretne tanulni, mert nem biztos, hogy azzal fog szembesülni az illető, amire számított eredetileg, például az egyházatyák és reformátorok írásait olvasva.

Hogy hogyan néz ki pontosan a magaskritika a gyakorlatban, milyen kérdésekkel foglalkozik, azt az alábbi fordítás tisztázza. Írója Louis Gaussen (1790-1863) genfi rendszeres teológiai tanár, aki a biblia tévedhetetlensége kapcsán kénytelen volt összeveszni a magaskritikusokkal (akik a Bibliát teljesen emberi alkotásként kezelik, akárcsak az Aeneist, vagy az Odüsszeiát), és ki is lépett addigi egyházából. Gaussen egyébiránt maga is használta a szövegkritikát, csakhogy nem a magaskritikát, hanem az úgynevezett alacsony kritikát[1], amelyet a kortárs képzettebb ortodox teológusok is használnak, mint pl. Wayne Grudem, de lehetne még sorolni. A két kritika egymástól abban különbözik, hogy az alacsonykritika csak a szövegvariánsokat kutatja, és szeretné megtalálni az eredeti, vagy ahhoz lehető legközelebb eső szöveget. Ám távol áll tőle, hogy destruktívan szétbontsa, megítélje, vagy hiteltelenítse a Szentírást, vagy annak részeit. Ezzel szemben a magaskritika a legtöbb ponton következtetéseiben hitelteleníti az Írást, vagy jobb esetben egyszerűen csak teljesen jelentéktelen és érdektelen kérdésekkel foglalkozik, amelyek sem a hit rejtelmeihez, sem az elvárt életvitel kimunkálásához nem kapcsolódnak. Ortodox megközelítésből az alacsonykritikán kívül csak bizonyos történeti alapvető háttérkutatás végzése az egyedül alkalmazandó (pl. ez és ez az idióma mit jelentett; ez és ez a tárgy, vagy szokás az adott kultúrában milyen szereppel bírt). De hogy pontosan miről beszélek, azt világosan elmagyarázza az alábbi fejezet.

A könyv címe, „Theopneustia”, 6. fejezet, II. rész: „A szent kritika történész legyen, és ne jós.”

„A Szentírás ihlettsége kapcsán van még egy fontos dolog, amelyre vigyáznunk kell, hogy miként használjuk a tudományt.

A szent kritika feladata, hogy tényeket gyűjtsön a Szentírásról: nem pedig, hogy hiábavaló elméletekbe bonyolódjon bele; ez esetben csak kellemetlenséget fog neked okozni. Történésznek kell lennie; ne tedd prófétává. Amikor jósol, ne hallgass rá; fordíts hátat neki; mivel csak az idődet rabolja, sőt még többet is elvesz annál. Namost, a hivő garanciája ezúttal is az ihletettség tana, ahogy azt eddig megfogalmaztuk; ihletettség alatt nem emberek ihletettségét értem, hanem a könyv ihletettségét.

A Szentírás egésze Istentől ihletett: ez az autentikus Szentírás kijelentése. De ami a szentírók lelkiismeretét és értelmezéseit illeti, az aligha lehet nyilvánvaló előttünk, de nem is szükséges erről tudnunk. Rengeteg időt és rengeteg szót vesztegettek el sokan amiatt, mert elhanyagolták ezt az alapelvet. A Szentírás ihletett, akkor is, ha tudott erről a szentíró és akkor is, ha nem tudta előre, hogy Isten mit fog vele leíratni. Az efféle tanulmányozások során tehát, mint pl. amikor a Biblia könyveinek jellegzetességeit tanulmányozzuk, a nyelvét, érvelését, és a szentíró egyéb jellegzetességeit, nem találhatunk semmi mást, csak jót; a leírtak hasznosak, törvényesek, tiszteletreméltóak; és bennük természetesen tudomány van.

Ha a tanuló még tovább megy, és ugyanezen vonások alapján meg akarja határozni az írás idejét, és a megírás alkalmát, akkor sem jöhetünk rá másra, mint ami okító és illő. Például jó tudni, hogy Néró alatt írta Pál a zsidóknak, hogy „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett” (Rm 13:1). Hasznos tudni, hogy Péter 23 évvel azután lett mártír, hogy Pál emlékeztette a korintusiakat (1Kor 9:5), hogy Péter (az első a pápa, aminek nevezik) még mindig munkálkodik, és magával viszi keresztény feleségét útjaira, akárcsak a többi apostol, és maga Jakab is (akit az egyház egyik oszlopának neveznek – Gal 2:9). Ebben is van tudomány. Őszintén nagyra becsüljük azokat Isten egyháza kedvéért, akik azon munkálkodnak, hogy a Szentírásból jobban megérthessünk egy-egy szakaszt, vagy akárcsak egy szót is. De innen egyesek a szentírókról szóló durva elméletekhez jutnak el, melyekben az általuk elmondottakat a feltételezett szeszélyes körülményeiktől teszik függővé [ a kritikusok] ahelyett, hogy az Isten által előkészített és rendelt körülményeket vizsgálnák; mert amit tesznek annak során a szentírók természetét, gazdagságát, tanításaiknak tömörségét alárendelik saját többé-kevésbé véletlenszerű eljárásaiknak, amelyek során nem vesznek egyes részekről tudomást, vagy másképp foglalják össze azokat – ezzel az eljárási móddal degradálják az inspirációt; megvetik a hitetlenség alapjait; elfelejtik a következőt: „mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek” 1 Kor 2:13; 2 Pt. 1:21.

Felteszik a kérdést, hogy az evangelisták olvasták-e egymást? De mi haszna van ennek a kérdésfeltevésnek, ha a „Lélektől szóltak” 1Thessz 2:13, és ha nem úgy fogadom írásaikat, mint emberek írásait, hanem mint Isten szavát, mint ahogy valóban az? Az előbbi kérdés megfogalmazása lehet, hogy nagyon jámbornak tűnik, de rögvest nem lesz az, mihelyt látjuk, hogy hogyan kezelik, és milyen fontosságot tulajdonítanak neki.

Amikor azt kérdezik, hogy vajon János olvasta-e a másik három evangéliumot; vajon Márk és Lukács olvasták-e Mátét, mielőtt megírták a sajátjukat (miként Dr. Mill, Prof. Hug véli, és Dr. Lardner és Prof Michaelis nem véli); amikor azt kérdezik, hogy ők vajon csak átírták-e némi változtatással a szájhagyomány legfontosabb részeit (amint Dr. Gieseler gondolja); amikor ilyen témák ügyében óriási köteteket írnak, amikor megtámadják bennük az egyik, vagy másik ilyen elméletet, mintha a hitet vagy akár csak a tudományt valóban érdekelnék ezek a kérdések, vagy mintha a nagy dolgok bármikor is ilyen tevékenységekből eredtek volna az egyházban; amikor megerősítik egymást, hogy az első három evangelista egy másik, egy bizonyos eredeti, de mára már elveszett dokumentum alapján írt volna, ez egyesek szerint görögül volt, mások szerint héberül (ezen ötlet először egy bizonyos Le Clercben fogant meg, és hatvan évvel később tőle átvette Messrs Kopp, Michaelis, Lessing, Niemeyer, Eichhorn és még mások); amikor kutatók még jobban belemerülnek ebbe a romantikus fejtegetésbe; amikor olyan bonyolult drámát adnak elő, mint Landaff püspöke, a maga első héber történelmi dokumentumával, a második dogmatikus dokumentumával, második héber dogmatikus dokumentumával, harmadik dokumentumával, negyedik dokumentumával (ami az elsőnek a fordítása), aztán jönnek a másodosztályú dokumentumai, amelyek Lukács, Máté és Márk-fordítások, és ezek végre leszűkítik a lehetséges forrásokat hétre, de anélkül, hogy további hármat megkülönböztetnénk, amelyek hasonlítanak Lukácsra és Márkra; vagy még tovább menve megnézhetnénk az angliai Mr. Veysie, vagy a németországi Dr. Gieseler elméleteit, amelyek vagy az első három evangéliumot, vagy a négy evangéliumot megpróbálják apokrif beszámolókra visszavezetni, amelyek azt megelőzően a keresztény gyülekezetekben közkézen forogtak; amikor az első ilyen tudósokat követve mások is úgy kezdték el megközelíteni a vizsgált tárgykört, hogy Márk nagyobb szószerinti pontossággal másolta Lukácsot, mégpedig azt mondják, hogy amiatt, hogy nem tudott [jól] görögül, míg Mátét, aki először héberül írt, kétségkívül lefordította valaki görögre, aki minden bizonnyal módosította Márk és Lukács alapján, és áthagyományozta nekünk abban az állapotában, amelyikben ma is olvashatjuk.

Igen ám, de nem elég, hogy a nevezett tudósok nem tudják ezen rendszereket néhány mondatban felvázolni, amely a múló kíváncsiságot gyorsan kielégítené, ennek tetejébe még rengeteg vaskos kötetet írtak a témáról, mintha Isten országának minden érdeke ezt kívánná, minő dolog ez! Nem tudunk eltekinteni attól, hogy kifejezésre ne juttassuk a fentebbi tudományt szemlélve legmélyebb sajnálatunkat! De még jobban meggondolva, egyáltalán tudománynak nevezhető ez? Nem! A fentebbiek már nem tudományos kutatók – mivel elfeledték a tényeket – a múlt történetének prófétái; ők a teológia asztrológusai. A csillagászatban úgy tartják, hogy még a legkisebb Uránusz körül keringő holddal kapcsolatos megfigyelésekről szóló könyv is, vagy valamely csillag második parallaxszáról szóló felfedezés publikálása is, sőt még egy holdon megmért egyszerű pontot vizsgáló könyv is rendkívül értékes tudományos előrelépésnek számít; azonban de Boulainvilliers gróf összes írása, beleértve mind a háromszáz kötetét a barbár szférákról, azok befolyásáról, vagy éppen a hét bolygó aspektusairól vagy horoszkópjairól szóló írások – utóbbiak nem mások, mint ostobaságok, és haszontalan teher.

Ennél fogva magasabbra kell törekednünk a szent kritika művelésében, bármi legyen is, amely akár csak kevéssé megsegíti a legkisebb Szentírási szakasz értelmezését; de vajon ezek a durva hipotézisek mily célt szolgálhatnak valaha is? Ezeknél a kutatók elhagyják a tudomány és a hit világító ösvényeit; és haszontalan kis semmiségek nyomában hajszolják magukat! Hiábavaló és zajos fáradozás ez, amely végtére is nem egyéb, mint felhők köré vont ködös elmélkedések! Semmi jó nem származik belőlük! Nyomorult törekvések, amelyek az embereket kétkedni tanítják ott, ahol Isten hinni tanítja őket! „Kicsoda ő” mondja az Úr, „aki ismeret nélküli szavakkal elhomályosítja a Leghatalmasabb tanácsait?”

Valójában azt is mondhatnánk, hogy ezekben nem rejlik több, mint haszontalan tudálékoskodás és óriási időveszteség! Az ilyen tevékenységekben való elmélyedés során az embereket sokkal több kár éri, mint a drága órák elvesztegetése: a folyamat során elvesztik a hitüket; ugyan lenyűgözik elméjük szemét; de fiatal tanulókat vonnak el a Szentírás nagy és elsődleges Szerzőjétől. Nyilvánvaló, hogy ezen tétlen törekvések nem származhatnak másból, csak a hit és a Szentírás inspirációjának hiányából. Egyetlen pillanatra hidd el, hogy Jézus Krisztus meghagyta az apostolainak, hogy Mit és Hogyan szóljanak (pwv kai ti – Mt 10:19); ismerd el, hogy a Szentlélek képessé tette őket arra, hogy Jézus Krisztus életét megértsék, akárcsak az Isten jobbjára való ülését; ezeket elfogadod, és az összes fentebbi hipotézis semmivé lesz.

Nemcsak, hogy nem tanítanak semmit, nem is taníthatnak neked semmit; azonban hívő gondolataidat rossz vágányra helyezik; fokozatosan aláássák az ihletettség tanát; közvetve meggyengítik Isten bizonyságtételét, annak szilárd mivoltát, és tökéletességét. Kegyes gondolataidat elfordítják a helyes irányból; félrevezetik azokat az ifjakat, akik élő vizek után kutatnának a Szentírás kútjaiban, és akik figyelme így messze elterelődik, és kút helyett a homokban keresik a maguk gyógyítását, távol azoktól a forrásoktól, amelyekből örök életet adó víz ömlik. De végülis mit remélhetnek, hogy mit találhatnak ott? Kiszáradt ciszternákat, víztelen fellegeket, legjobb esetben is csak illuzórikus ereket, amelyek a napon csillognak nekik pár napig az emberi gondolkodás sivatagjában, de csak mint valami csalárd délibáb.

Miként nyilatkoznál egy olyan tanult atyáról, aki abban vitézkedik, hogy lenyomozza a Jézus Krisztus párbeszédeit és tanait, hogy azok miként erednek József az ács tanácsaiból, vagy a názáreti iskola tananyagából? Azt mondhatnád ezekre, hogy hiábavaló és veszedelmes feladatok. Ekkor viszont ugyanezt kell elmondanunk az összes hasonló feltételezgető rendszerről, amelyek emberi elvek mentén akarják a Szentírás összetételét megmagyarázni. Azt valljuk, mindez hiábavaló és veszélyes! Ismerd el az ihletettséget, és ez az egész fáradozás szerte foszlik, mint egy tétlen álom.

A Szentírás Isten igéje; Ő adta, és mi tudjuk, hogy sohasem támadt egyetlen prófétai szó sem emberi akaratából, hanem a Szent Lélektől megindulva szóltak Isten szent emberei (2Pt 1:21). Annak története, hogy Pál unokaöccse figyelmezteti nagybátyját Antónia börtönében, e történet Istentől ihletett, noha lehetséges, hogy Lukács húszszor hallotta az apostol ajkáról, mielőtt megkapta volna a Szentlélektől. A történet éppen annyira ihletett, mint a láthatatlan angyalról szóló beszámoló, akit Isten kiküldött, hogy csapással sújtsa a zsidók királyát saját trónján, Cézárea városában. Jákob kétféle mintázatú bárányairól szóló beszámoló is Istentől ihletett, akárcsak mint az menny és föld teremtéséről szóló beszámoló. Anániás és Szafíra bukásának története is éppen annyira ihletett, mint a Sátán és angyalai bukásának története.

És igen! Semmi kétség, hogy az evangelisták rendelkeztek egyetlen közös dokumentummal, amely alapján beszéltek; amint azt helyesen jegyezte meg Gleig püspök – mégpedig az a dokumentum nem volt sem több, sem kevesebb, mint isteni Megváltónk élete és prédikálásai. Ez volt az ősi, eredeti dokumentumuk.

Eszerint, amikor az efféle kérdéseket hallod, hogy vajon melyik dokumentumból vehette Máté a maga beszámolóját Jézus Krisztus születéséről? Vagy Lukács Jézus korai életéről? Vagy éppen Pál a leírást a Megváltó Jakab előtt történő megjelenéséről, vagy a Megváltó szavait az adás áldott mivoltáról? Vagy, hogy Hóseás honnan meríthette mindazt, amit Jákob könnyeiről mondott? És Júdás, Énok próféciáját és Mihály vetélkedését Mózes teste fölött? Ezekre mit felelj? Mindezekre azt válaszolhatod, hogy mindegyik beszámoló ugyanabból a forrásból ered, abból, amelyikből Mózes megismerte a menny és föld teremtését.

Bemutattuk, hogy a Szentírás ihletettségéről vallott egészséges nézetek miként fogják megőrizni az ifjú tanulókat attól, hogy félrevezesse őket a modern kritika két óriási tévedése, és ugyanakkor megmutattuk azt is, hogy miként nyerjék ki ebből a nemes [kritikai] tudományból a lehetséges legtöbb jót. Az első az említett két tévedés közül az, hogyha azt hisszük, hogy alávethetjük a Szentírást a saját ítéletünknek azután, hogy elismertük annak autentikusságát; a második nagy tévedés pedig az, hogy vesszük a bátorságot ahhoz, hogy veszélyes feltételezgetésekbe bocsátkozzunk a szent könyvekről. …”

[1] egy kis terminológiai kitekintő: Gaussen nem használja az alacsony kritika fogalmat: szerinte egyféle kritika van, ezt kétféleképpen lehet használni: ha alacsony kritikaként alkalmazunk, akkor a kritikát jól, szent kritikaként használjuk; míg ha a kritikán belül helytelen irányba kanyarodunk el, akkor a „modern kritikát” űzzük, és olyan kérdésekkel foglalkozunk, mint a magaskritikusok; a magaskritikusok összessége feltehetőleg nem használná magára a szent kritikus megjelölést, mondván, hogy ez egyáltalán nem tudományos.

2015-10-08